Ha a hatalma nem is, a tekintélye biztosan oda lett volna a nagy Kar kagánnak, ha népének apraja-nagyja így látja. A díszes jurta egyik elkerített részében guggolt, és az arca legalább olyan vörös volt, mint a kaftán, amelynek két szárnyát görcsösen markolta maga előtt. Beszélni nem tudott, csak nyögni. Sandru közölte velem a helyzetet.

Igyekeztem fontos pofát vágni, aztán feltettem néhány kérdést. Belenézett-e a kelő Napba az elmúlt egy hétben, melyik oldalról szokott leszállni a lóról, érintette-e a szájával vászoncseléd illetlen helyét mostanában, meg ilyeneket. Igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy varázsló druida vagyok, minden földi, és e világon túli titkok ismerője. Sandru persze tudta, mennyi közöm van a druidákhoz, ezért erősen morogva közvetítette kérdéseimet Kar kagán felé, és a tekintete szinte szikrákat szórt felém. Láttam, nem csak a tűzzel, de az ő dühével is játszom. Abbahagytam hát a játszadozást, és utolsó kérdésként feltettem, mióta nem tudja elhagyni a széklet a nagyságos kagán szebbik felén lévő lyukat.

- Tudsz segíteni? - nézett rám szinte esdeklően Sandru. De ez mind semmi volt ahhoz képest, ahogy a kagán bámult rám. Tudtam, mit érez. Én is elég sokat küszködtem már szorulással. Kivontam Sandrut a sátor elé, és úgy, hogy az őrök ne hallják, megbeszéltem vele a teendőket.
- Hozz nekem forró vizet, meg egy szijkét – nyílvesszőt -, vashegyűt, ne bronzot. Valamint tépj egy marék száraz füvet!
- Milyet? - kérdezte, mire azt mondtam, mindegy. Erre elkapta a grabancomat, és azt mondta, a saját kezével fojt meg, ha nem gyógyítom meg a kagánt. Megígérte Kar-nak, hogy a druidája, vagyis én, megszabadítja az átoktól. Kar pedig azt, hogy egy szente – tíz kag – vezetőjévé teszi, ha valóban így lesz. Egy szentét vezetni pedig nagy dicsőség. Nagyon nagy.
- Még ma este megszabadítom kínjaitól a kagánt – mondtam. - De hadd higgye ő is azt, mint a többiek! Hogy én valóban druida vagyok.

Ő a jurtájába rohant, én a hátizsákomhoz. Előkerestem a másik orvosságot, amiben hittem. A glicerines kúpot.
Következett egy kis előadás. A forró vízbe dobtam a maroknyi gizgazt, amit Sandru hozott, morogtam, mozgattam a kezem, hogy világítson a karórám, majd a nyíl hegyét belemártottam a vízbe, letörtem róla a vashegyet, és a markomban ügyesen kicseréltem az alufóliába csomagolt végbélkúpra. Mindezek végeztével lefejtettem róla a csomagolást, megmutattam a kagánnak az átlátszó, zselés anyagot – még Sandru is elhűlt a mutatványt bámulva – és megkértem őméltóságát, méltóztasson szebbik felét előre tartani, veres ábrázata helyett. Aztán egy laza mozdulattal feltoltam neki a kúpot, és halálosan komoly pofát vágva lekuporodtam a földre, kijelentve, hogy most pedig várunk. Megtoldottam még a színjátékot némi hókuszpókuszozással a gőzölgő forró vizes edény fölött, egészen addig, amíg a kagán hátsó felén hatalmas bugyogással, fröcsköléssel, első felén pedig óriási nyögések kíséretében el nem távozott mindaz, aminek el kellett távoznia.

Így esett, hogy a visszatérés tiszteletére rendezett ünnepséget másnap este mégis megtartották. Itt avatták Sandrut szentévé, és itt láttam újra Vékony bá'-t.
Levágott fejét egy hadi erényei miatt kag vezetővé emelt fiatal harcos emelte a szája elé, és ivott bort a koponyájából. Felpattantam a kagán mellett kijelölt díszhelyemről, és addig rohantam, ameddig csak a lábam bírta. Addig, amíg nem hallottam a részeges dorbézolás hangjait, addig, ameddig az öreg megüvegesedett tekintete már nem égette annyira az agyamat.

Napokig nem engedtem a közelembe senkit, se Sandrut, se Shirát. Senkit. Csak ültem, és bámultam magam elé. A második nap aztán Sandru mégis odajött hozzám, és megkérdezte, ismertem-e azt az öregembert? Elmeséltem, hogyan és mikor ismertem meg az öreget. Ő pedig elmondta, amit a dologról megtudott.

A kagán és visszatérő csapata belebotlott az öregbe. Vékony bá’ egy villámló szíjjal megölte az egyiküket, egy szentét.( Annak a helyére nevezték ki Sandrut.)  A kagánt kísérő harcosok az öregre rontottak, de az bezárkózott különös színű, mozgó szekerébe, amelyiken nem fogott se a szíjke, se a dárda. Onnan villantotta rájuk különös fegyverét, két fiatalabb harcos meg is sebesült, egyiknek leesett a keze, mondta Sandru. Végül egy dárdásnak sikerült betörnie a az átlátszó falat, és ledöfte az öreget. A szokásrend szerint pedig ezzel bizonyította rátermettségét, hogy harcos férfi lett, aki már kag-ot vezethet. Már csak az ünnepélyes szertartást hiányzott hozzá; ellenségének levágott fejéből – miután a koponyából kitakarították az agyvelőt – bort kellett innia.

Akkor jutott eszembe először, miért vagyok én itt. Úgy döntöttem, amilyen hamar csak lehet, pontot teszek ennek a dolognak a végére. Megbizonyosodom róla, tényleg eltűnt-e az otthonom is, az elmúlt kétezer évvel együtt, aztán e bizonyosság függvényében alakítom tovább a sorsomat.
Bármi legyen is az.