Az ember akkor érti meg az élet lényegét, ha már elvesztett azt a valamit, ami a lényege lett volna. Mind, akik itt élünk a hajdani Esztergom környékén, mind elvesztettünk valakiket. De ma már tudom, csak az az énünk, aki átkerült ide. Az a másik, aki ottmaradt, az nem érzi meg soha ezt a kínt.

Erre akkor jöttem rá, amikor ott ültem a körülöttünk vibráló kékes színű gömb közepén. Velem szemben Gerrdin, lehunyt szemmel mormolva kántált valami különös nyelven. A gömbön kívül pedig, körben rajtunk, a többi druida. Karjuk széttárva, tenyerük az ég felé néz. Mormolva kántálnak ők is. De én már nem hallom a mormolásukat.

Csak az előttem kavargó képeket bámulom.

Kilépek az ajtón, leülök a lépcsőre. Rágyújtok. A kutya a lábaimhoz fekszik. A konyhában a feleségem főz, látom az ablakon keresztül. A lányom mellette áll. Mosolyognak. Én felállok, elpöckölöm a csikket, és előhozom a garázsból a fenyőfát. Letámasztom az ajtó mellé, mint minden karácsonykor, mikor még minden rendben volt. Odabent megcsörren a telefon. Apa, kiállt ki a lányom, Csentőfáról keres a jegyző. Akarsz vele beszélni? ...és én azt mondom, hogy nem. Mert abban a másik világban, amely kétezer évvel előttem, számomra elérhetetlenül száguld az időben, be tudtam kopogni azon az ajtón, és ki tudtam mondani, amiért elindultam.

A druida mutatta meg nekem, különös, az időt összeolvasztó varázslattal. Közben ő is látott valamit. Európa történetének eljövendő kétezer évét. Az agyamból szedte ki. Megadtuk egymásnak, amit akartunk. Bizonyosságot.

Aztán egy teljes napot aludtam.

Mikor felébredtem, kértem, legalább szabad szemmel láthassam azt a helyet, ahol éltem. Gerrdin beljebb vitt a mocsárban. Különös utakon, láthatatlan ösvényeken vezetett. Zsámbékról-zsámbékra, embernyi magas nádasban. Volt olyan hely, ahol nem volt más, csak víztükör, de a druida meg sem állva haladt tovább. Én a nyomában. Végül megálltunk. Csak a végtelen víz fodrozódott körülöttünk. A druida botjával egy pontra mutatott a távolban. Néztem, néztem, és egy idő után olybá tűnt, mint ha egy templom tornyát látnám, egy templom bádogtornyát, ahogy előmered a vízből. És mint ha a szélkakas is itt tekergett volna a hegyén a fel-feltámadó november végi szélben. Kérdeztem, az mi, de Gerrdin nem válaszolt. Kérdeztem, onnan jött-e a harangszó, amit hallottunk. Arra sem válaszolt. Én pedig csak bámultam, erőltettem a szemem, de képtelen voltam eldönteni, valóban egy templomtorony az, amit látok, vagy csak a képzelet játszik velem. Gerrdin egy idő után azt mondta, most már mennem kell.

Visszafelé sokkal bőbeszédűbb volt. Elmondta, nem félnek tőlünk. Mesélt azokról a az óriási házakról, amelyek réges-rég bukkantak fel a Nagy víz túloldalán. A Gerrin még fiatal volt, olyannyira fiatal, hogy a kelták még nem is léteztek, és a druidák akkor még nem is druidák voltak, hanem papok lenn délen, a nagy folyó mellett, ahol csak homok van mindenütt. Akkoriban az ottani népeket tanították öntözni a nagy folyó vizével, és építettek velük kőből készült, hatalmas paszinukat, hogy onnan vizsgálhassák az eget. Rájöttem lassan, Egyiptomról és a piramisokról beszél.

A nagy házakkal jöttek emberek is – mondta -, különös alakok, hasonlóak hozzánk. Azok a vademberek, akik akkoriban a Nagy víz túloldalán éltek – Másik Föld, így hívta Gerrdin – megölték valamennyit. Mire a druidák átkeltek a Nagy vízen, már egyetlen élőt sem találtak. Csak azokat a magas házakat, tele különös dolgokkal. Elmondta, egész életében arról álmodott, megismerhessen valakit azok közül, akik azokat a csodálatos dolgokat megalkották. Örül, hogy megadatott, azt mondta.
Végül arról beszélt, hogy ez egy nagy lehetőség. Nagy lehetőség, hogy a druidák ugyanúgy az uralmuk alá vonjanak bennünket, mint tették a keltákkal, és tették a kelták előtt sok, sok más népekkel is, évezredeken keresztül.

Megkérdeztem, miért akarják ezt. Ekkor megállt, rám nézett és azt mondta:

- Végre visszatérhetünk.

Kérdeztem, hogy hová. De erre már nem felelt.

Amikor a folyóhoz értünk, utamra bocsátott. Szó nélkül megfordult, és eltűnt, olyan gyorsan, mint ha azt is szemfényvesztő varázslattal tette volna. Elindultam a folyó túlpartja felé, hogy birtokba vegyem mindazt, amit az új világ kínált számomra.

Sörényt vesztettem el utoljára. Beszakadt alatta a jég, amikor átkeltünk a befagyott Dunán.
Shirat ott temettem el a Kraszna partján. Meggyalázták, mielőtt megölték volna. Ő halt meg utoljára Sandru nemzettségéből. Kar kegyetlen bosszúja akkor érte utol, miközben engem várt, hogy visszatérjek hozzá. Apja, testvérei, de még a szolgák is kegyetlen halállal haltak. Karóba dobták őket, amiért Shira elszökött velem.

Én magam is csak nehezen úsztam meg a kagán bosszúját. Ha nincs Sörény, utolérnek Kar harcosai, és a nagy kagán valamelyik embere valóban a koponyámból iszik a harcossá avatásán De Sörény harchoz szokott ló volt, és testesebb, erősebb, kitartóbb is, mint az apróbb szkíta, sztyeppei lovak. Csak vágtatott egyenletes tempóban, míg végül sorban elmaradoztak mögöttünk Kar üvöltöző emberei. A fiatalok adták fel legkésőbb, ők még a homokdombok között is üldöztek. Némelyikük még tíz éves se volt, nagy megtiszteltetés lett volna bármelyiküknek a nagy kagán főellenségét megölni.

A téli szállást messze elkerülve, délebbre keltem át a Tiszán. Aztán csak vágtattam, vágtattam, miközben az égre selyemszürke felhők kúsztak komótosan, és lassan, mintha maga sem gondolná komolyan, szállingózni kezdett a hó.

Mire a Dunától elértem az autópálya megmaradt szakaszát, már vastag, puha takaró borított mindent. Tiszta volt, hófehér a táj.

Elértem az első falut. Csak arra emlékszem, hogy az első ház ablaka meleg fényben izzott, és odabenn énekelnek. Férfi, női és gyermekhangok vegyesen. Egy születésről énekeltek, amely még meg sem történt.

A Megváltásról, amely oly jó lenne, ha megtörténne!
Megálltam, hallgattam egy ideig a dalt, majd magam is énekelni kezdtem.

Csentőfa, Kr.e. 279 májusa