A két napból végül négy lett, mire a kishajókat megraktuk és elindulhattunk felfelé a folyón. A parton valami vadcsapás húzódott párhuzamosan a folyóval, lóval éppen járható, bár rettentő iszapos és sáros volt. A felderítők utálkozva és anyázva készültek neki az útnak, a lovak is idegesen rángatták a lábaikat, aminek nyomán magasra fröcskölt a hideg sár. Aztán nekiindultak, és rá jó fél órával a kishajók motorját is beugrattuk. Elindultunk. A folyó vize kezdett letisztulni, uszadék már jóformán nem jött szembe, a parti fák megázott törzsén láttam, hogy a négy nap alatt legalább két métert apadt a víz. Előttünk egy kis rocsó motorja kerregett – a polgári motorcsónakot a két katona tette hadihajóvá, akik szemüket meresztve pásztázták a vizet maguk előtt. Utánuk jöttünk mi a négy bárkával, amin csak tényleg lapjával féltünk csak el, annyira megpakoltuk őket. A legtöbb helyet a négy kibelezett, ócska Transit foglalta el, amelyeket dugig tömtünk a málhával és lepányváztunk a fedélzetre. Ezek lesznek a szekereink – két ló elbírt eggyel. Emlékszem a menetpróbákra a bázison, ahol halálra röhögtük magunkat a komolytalanabbnál komolytalanabb próbákon. Kétszáztizenkettő fő málháját, fegyverzetét, tartalékait – az életünket – kellett mobilizálhatóvá tenni, úgy, hogy erőforrásunk a hajók dízelein kívül a lovaink voltak. És ezt a cuccot valahogy szállítani kell majd, hegyeken át, úttalan utakon. Kipróbáltunk mindent, az IFA-tól a szénásszekérig, amikor valakinek kipattant agyából az ötlet, vigyünk kisbuszokat. A telephelyen ott árválkodtak a schengeni beszerzésből származó, csodaszép zöldre fényezett, szinte vadonatúj Ford Transitok. Az egyik elé kötöttek két lovat, amik majd belegebedtek, de csak megmoccantani tudták a kocsit. Belezzük ki – ez volt a következő javaslat és ennek eredményeként a Transitból kirámoltunk mindent, amitől Transit volt. Motor, váltó, belső burkolatok – minden felesleges terhet kivágtunk, kibeleztünk a kocsikból. A végén két ló, ha nem éppen könnyen, de elhúzta a megrakott, csupasz kocsiszekrényt.

A folyón az út unalmas volt, a kis bárkák alacsony merülésű, lapos fenekű ladikok voltak, az erőtlennek tűnő dízelmotor monoton zakatolással tolta fel a négy, egymáshoz pányvázott hajót a folyón. Előttünk jó háromszáz méterrel vágta a szűz vizet a kismotoros csónak, valahol tőlünk jobbra, a part menti erdő szélén pedig a felderítők lovainak horkantásai szálltak az egyébként teljesen hangtalan folyó felett. A vidék néptelen volt, úgy tűnt, ősi álmát alussza a táj, és várja a pillanatot, amikor az ember majd életet lehel belé. Kiabálni tudtam volna, hogy ébresztő… De a folyó még nem tudta, hogy ideje lenne magához térnie és továbbra is békésen nyúlt el előttünk. A partból szinte semmit sem láttunk, a folyó végig sűrű, kora tavaszi erdőkön vágott keresztül, nem tudhattuk, mi van a fák szövevényén túl. Az első este nem kötöttünk ki, lehorgonyoztunk a parttól úgy ötven méterre. Senki sem zavarta meg az álmunkat. A következő három éjszakán sem történt semmi érdemi, nappal a monoton gépzaj, a szinte változatlan táj és folyó olyan érzést keltett bennem, mintha egész életemben itt hajóztam volna. Nem volt elfoglaltságunk, néztünk ki a fejünkből és vártuk, hogy történjen végre valami. Gadácsi egész nap molyolt a cuccaival, az egész málhája jóformán könyvekből állt – mindenféle tárgyból fel volt szerelve, az olcsó ponyvától a keménytáblás komolyságokig. Rendezgette a málhazsákot, hogy elbírja és még a kötelező személyi felszerelést is magára tudja akasztani, de az istennek sem boldogult. Olyan nehéz volt a cucca, hogy képtelen volt megmozdulni vele. Felhúzott szemöldökkel és bólogatva néztem a szenvedését és biztattam, hogy dobálja ki a könyveit a francba – elvégre kinek lesz szüksége a tengerparton a Full Romance regényújságokra, vagy a Toygirl lájtpornóra. Bár az utóbbiban talán lenne kis üzlet, ki tudja, mi ezeknél a vadaknál a szépségideál.
Ahogy felfelé hajóztunk, a folyó sodrása egyre erősödött, emiatt mi egyre lassultunk. És gyorsan fogyott a gázolaj… Gadácsi szorgalmasan nyilvántartotta a hordóink tartalmát és az ötödik este úgy állt előttem, mint egy kispap a bordély kapujában – borzasztó zavarban volt.
- Jelentem, hetvenkét liter gázolajjal rendelkezünk… - a hangja szinte elcsuklott, félt, hogy felelősségre vonják.
A saját számításaim szerint ennél valamivel kevesebb lehetett, de a nagyságrend stimmelt. Még két nap és kezdhetünk evezni…
- Helyes, Gadácsi, helyes – bólogattam megértően, amitől még jobban megrettent, bár kiismerhetett volna már. – Most itt járhatunk.
A kabinfalon lifegő térképre mutattam, aminek műanyag felületén a gyertyák sárgás fénye vibráló táncot járt. Nem lehettünk messze a céltól, úgy száz kilométerre tippeltem. Egy nap, talán másfél – és máris más gondunk lesz, mint a kifogyó gázolaj.
- Ne fosson, Gadácsi – a vállára ejtettem a kezem. – Elég lesz a nafta. Világos?
- Jelentem, igen… - nem mert rám nézni, lesütött szemével a padlót fixírozta.
- Mi van a palántákkal? – szegeztem neki a kérdést. Az egyik legfontosabb dolog a dohány. Utána következett a expedíció ládái közé besuvasztott saját felszerelés és anyag. A leltár kezelése az én dolgom, nem volt nehéz a négy, kereten felüli ládát bepakoltatni a hajókra. Ezekben rejtőztek boldog nyugdíjas éveim alapjai.
- Jelentem, teljesen frankó… akarom mondani… jelenteni, rendben vannak – ijedten kotort bele a zubbonya mellzsebébe és előkotort egy kicsit rongyos, de még felismerhető piros-fehér színű, kemény cigarettásdobozt. Felpattintott a doboz tetejét, amiben példásan elrendezve ott sorakozott betárazva húsz darab, „A” osztályú cigaretta – legalábbis ezen a vidéken ennél jobb biztos nem volt.
- Az utolsó termés, majdnem szín dohány… - nyújtotta felém a srác a dobozt. Ujjaim türelmetlenül kaparták ki az egyik szál cigit, a hangos reccsenéssel felsercenő gyufa lángja egy pillanat alatt ott lángolt a kis rúd alatt és már tüdőztem is le a kesernyés füstöt. Szinte azonnal éreztem az agyamban a nikotin pörölycsapásszerű hatását – ujjaimból egy pillanat alatt kiállt a nikotinelvonással járó, jól ismert zsibbadás, mély nyugalom árasztott el, és megkönnyebbültem fújtam ki a füstöt. Ha az eddigi zöldséges szarokért egy vagyont fizettek, ezért vajon mennyit fognak? Túl jó ez az anyag, túl jó – még tán ölnének is érte.
- Nem tud róla senki, igaz?
- Senki.
- Addig jó – morogtam a következő slukk előtt, majd kivettem a fiú kezéből a dobozt. – Nálam jobb helye van.
Kopogtak a kabinajtón. Ösztönösen pöcköltem ki a kabinablakon a félig sem szívott cigit és odaléptem az ajtóhoz, amit résnyire nyitottam. Egy katona állt a küszöb előtt.
- Alezredes úr, a parancsnok úr hívatja – egész korrekten vágta magát vigyázzba, Fater egyik megbízható szárnysegédje volt. Reméltem, hogy rossz az orra, mert az ajtórésen szinte dőlt ki a dohányfüst.
- Rendben, megyek – szó nélkül rázártam az ajtót és hallottam, hogy a katona lassan elcsattog a keskeny folyósón a „híd” felé.
Mi a francot akarhat Fater éjnek évadján? Lehorgonyozva álltunk a folyó közepén, nyugodt, holdvilágos éjszakánk volt, csak a hajó oldalához súrlódó lusta hullámok csobogtak monoton egykedvűséggel. Mi a fene ütött az Öregbe?
Két perccel később ott álltam a parancsnoki kabinban és próbáltam feldolgozni az élményt. Fater nem hazudtolta meg önmagát, rögtön belecsapott a lecsóba, és ahogy beléptem az ajtón, egyből a tárgyra tért.
- Zsoltikám… - atyaég, ha így kezdi, akkor tutira bebuktam valamivel. – Zsolt, ez itt Fülöp.
Fater a félhomályban eddig mögötte ácsorgó alakra mutatott, aki a most előrelépett és így rávetült a gyertyák lobogó fénye.
Az eddig megbúvó alak egy fiatal – úristen, milyen fiatal – fiú formáját vette fel a fényben. Magas és ösztövér srác volt, rendezett és frissen vasalt, ám kopottas egyenruháját kínos gonddal rendezte el magán, bakancsa fénylett a zsírtól. Sovány, szikár arcán egyszerre láttam a kölykökre olyan jellemző, hányaveti magabiztosságot és ugyanakkor valami megátalkodott konokságot és elhatározottságot is, amitől rossz érzés futott végig a gerincemen. Hosszú ujjú, kérges tenyerét határozottan felém nyújtotta és zöldes szemeivel kutatóan nézett a szemem közé.
- Örvendek – a hangja furcsán mélynek tűnt vézna testéhez képest. – Már nagyon vártuk magukat és a felszerelésünket.
Helyben vagyunk. A fiatalúr a mi felszerelésünkre pályázik. Felhúzott szemöldökkel néztem vissza az Öregre, aki megdöbbentő módon, zavartan lesütötte a szemét és az asztalán babrált valamivel. Szóval nekem kell lehűteni az igényeket. Jól van, essünk túl rajta.