Még két napig kellett gyászolniuk, amit Hannibál igen nehezen viselt. Kevés dolgot sajnált annyira az istenektől, mint az idejét, de elfogadta, hogy egy komoly üzlethez olyat kell adnia neki, ami igazán értékes. Kelletlenül, de minden szabályt és szokást tisztelve végigülte, végigállta, végigette a szertartásokat, bejárta a városban lakó főbb istenek templomait – kivéve azt az új ómagyart, amint Hamilkár egyik utolsó gyenge pillanatában engedélyezett. Imaza vacsora és reggeli között nem szólt hozzá egy szót se. A gyerekszülés megváltoztatja a nőket, jutott eszébe az egyik vén bába megállapítása, akit Tanith templomából küldtek a palotába, az Anya sokat látott papnői közé tartozott. A Király főszolgája azt javasolta, hogy minél előbb támasszon új örököst, de Tanith papnője figyelmeztette, hogy két holdnyi idővel kell megtisztelni a nőt, aki gyermeket hozott a világra, még ha az a gyermek holtan is érkezett. A görög orvos szerint az ómagyarok is hat hétig várnak, mielőtt a férj és a feleség újra egyesülhet, Hannibál pedig hallgatott rá. Imaza a második gyermek után csak árnyéka volt önmagának. Testileg, úgy tűnt, nincs különösebb baja, bár a várandósság nyomot hagyott rajta, már nem az a karcsú, sivatagszítta színű jelenés volt, akivel találkozott pár éve.

 Kigömbölyödött, egyre jobban hasonlított az Anya szobraira, fogai romlásnak indultak, az orvosok gyakran tettek különféle borogatásokat a hátára a fájdalmai ellen. Ha ránézett, továbbra is egy szép, fiatal asszonyt látott, de már nem keltett benne semmiféle vágyat. Sem annak az odaadó, de távolságtartó alázatnak nem maradt nyoma, amivel az esküvő után teljesítette az asszonyok kötelességét, sem annak a rövid időre fellobbanó tűznek, amiben akkor lelhették örömüket, mikor végre elmúlt az egyesülés okozta fájdalom. Nem tartott sokáig, de egészen mostanáig adott valamit a kapcsolatukhoz, valamit, amit talán egyikük sem tudott megfogalmazni. De nem is próbálkoztak a róla való beszélgetéssel, igazából semmilyen beszélgetéssel nem próbálkoztak.

A néma embernek említette a dolgot, de az értetlenül nézte. Hannibál tudta is, hogy miért. Túl sokat volt az ómagyarok között, a kitekert szokásaik túlságosan hatottak rá. Miért kellene egy királynak beszélgetnie a királynővel? Imazának két feladata van: hogy személyében szorosabbra kösse Karthágó és Numidia szövetségét, és hogy olyan trónörököst adjon, amit mindkét föld népe az övének tart.

A második esti áldozati vacsora után még elvonultak Tanith templomába, ahol az Anya szobrát jó illatú füvekkel rakták körbe. Hannibál gondolatai már a másnapi teendőin jártak, remélte, hogy az istennő nem veszi észre, vagy ha mégis, elnézi neki. El tudta volna intézni, hogy apró papiruszokra írva megkapja a legfontosabb jelentéseket a tanácsadóitól és hivatalnokaitól, de nem mert kockáztatni. Tanith talán elnézni, bár nagyon jól tudta, hogy az anyák mennyire tudnak neheztelni, ha gyermeküket sérelem éri – de nem csak a halott fiú volt Tanithé, hanem ő, Hannibál is, neki is voltak gyermeki jogai. De sem Baál-Hammon, se Molek nem szerette a gyengeséget és a megalkuvást – ez a két nap az övék. Hiába javasolta az az istentelen görög, hogy becsempészteti az iratokat, nemet kellett mondania nekik. Éposz nagyon jó szolgálatot tett a palotának a sok tudásával és csavaros gondolkodásával, de az isteneket nem tartotta fontosnak. Lehet, hogy egy ómagyar vezér mellett jobb helye lenne.

Holnap, gondolta, miközben a sötét kaptatón a palota felé vonultak. Holnap jöhet minden, és az istenek áldása is velünk lesz. Megkapták, ami nekik járt, most rajtuk a sor. És a néma emberhez is újra elmehet.

Kevés embere volt a tanácsban, a többségüket apjától örökölte. Hamilkár tisztában volt a saját képességeivel és korlátaival egyaránt, tudta, hogy az a tény, hogy a harcmezőn mindenki felett diadalt aratott, még nem teszi alkalmassá egy válságban levő birodalom megmentésére és irányítására. A lehető legjobb embereket gyűjtötte össze a különböző feladatokra, a tehetséget és a megbízhatóságot tartotta csupán szem előtt, nem érdekelte sem a vagyon, sem a származás. A hűségüket persze biztosítania kellett, erre számos eszköze volt, amiket gondosan megosztott a hazatérő fiával is. Hannibálnak mindig is jó memóriája volt, így ahogy végignézett a világos teremben összegyűlt fontos embereken, sorra eszébe jutott minden, amivel meg lehet fogni őket, ha kell. Megszokta már, hogy mindenféle népből származó emberekkel dolgozik együtt, de itt, Karthagó szívében nem bánta volna, ha nincs egy görög vagy keltibér vagy köpönyegforgató római sem. Hamilkár állítólag egy renegát ómagyart is be akart szervezni egykor, szerencsére ebből a tervéből nem lett semmi.

Mindenki időre megérkezett, mind a régi, mind az új király kényes volt a pontosságra. Némán álltak az asztal mellett, várva, hogy a fiatal uralkodó helyet foglaljon és intsen nekik, hogy kövessék a példáját, de arra várhattak még egy darabig. Hannibál hátat fordított a tanácsnak és az ablakokkal szemközti falat beborító térképnek szentelte a figyelmét. Az első térképet Hamilkár festette fel a világos sárral betapasztott és simára csiszolt felületre, majd szinte évente pontosítottak rajta. Mikor Hannibál hazatért, több ómagyar térképet is hozott, bár ezeket – legalábbis az igazán pontosakat – az átkerültek féltve őrizték. (Miközben jó pénzért mindenféle képzeletbeli ország rajzát árulták a híres fiumei boltjukban.) Az új térképeket látva úgy döntöttek, hogy a régi javíthatatlan, így lekapartatták az egészet, gondosan behálózták egymást derékszögben metsző vékony vonalakkal és arányosan felmásolták rá a legjobbnak tartott ómagyar térképet. A vonalakból álló rácsot egy görögre bízták, aki pár fadarab és fonál segítségével bárhova tudott derékszöget rajzolni, a térképet helyi festők vitték fel a falra, a görög felügyelete alatt. Hannibálon kívül csak ő értette, hogy miért fontos a pontosság, de ennek ellenére a korinthoszi is megkapta a maga húsz botütését, amiért mindenféle idétlen tengeri szörnyet és idomtalan hajót festettek az alárendeltjei a tenger pár szabad pontjára. A görög csak annyi kedvezményt kapott, hogy Hannibál meghagyta, a fejében és a kezében még véletlenül se essen kár.

Most ezt a térképet figyelte a kora délelőtti nap erős fényében. Pár év telt csak el, de ezalatt folyamatosan gazdagodott a térkép, egyre apróbb részletekkel: városok, falvak, kikötők és kikötésre alkalmas helyek, erdők, termőföldek, áramlatok, a leggyakoribb széljárások, utak, átkelők, hegyek, folyók, források tavak kerültek rá, minden, ami csak fontos lehet. A sarokban embermagasságú tekercstartók sorakoztak, bennük a térképhez tartozó feljegyzések – melyik adat honnan származott, melyik helyről, városról mit lehet tudni, ezernyi apróság, ami fontos lehet. Mindezt már az új király gyűjtötte össze, aki el sem tudta képzelni, hogyan lehetett régi módon, nevetséges térképszerűségek és mendemondák alapján hadi vállalkozásokat szervezni és vezetni akár a világ másik végére.

- Szardínia – intett a tekercstartók mellett álló szolgáknak.

Nézte még egy kicsit a szigetet, majd megfordult és leült. Az egyik öreg tanácsos majdnem követte a példáját, de mikor összeakadt a tekintete a királyéval, félbemaradt a mozdulata. Látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik állni, biztos fájdalmai is vannak. Ha a saját testén nem tud uralkodni, mit keres egy birodalom vezetői között?, gondolta megvetően Hannibál. Ha nem tisztelte volna a kort, ezt nyíltan is megmondta volna neki.

Végül intett, hogy üljenek le.

Hamilkár gyakorlatilag mindenki ellen háborút viselt. Ibériából a helyi lázadók és a karthágói nagytanács által ráuszított rómaiak verték ki, ha az ómagyarok nem csempészik ki a már körülzárt Új Karthágóból, vagy ott veszik ő is a felgyújtott és feldúlt város romjai között. Afrikába visszatérve újjászervezte a seregét, maga mellé állította Gala királyt és numid lovasait, majd mindig a nappal szemben haladva sorra szétverte vagy átállította azokat a seregeket, amiket a karthágói hegyoldalban ülésező tanács ellene küldött. Hamilkár dühe, ahogy egy félnótás görög meg is énekelte egy azóta is népszerű költeményben. Hannibál tudta, hogy mi táplálta ezt a dühöt, a többiek azt gondolták, hogy a nagytanács árulása, amivel eladta a hadvezért a mohó rómaiaknak. A polgárháborúban megfáradt Karthágó megnyitotta kapuit a falai alá érkező seregnek, Hamilkár pedig megkímélte az áruló várost, csak a nagytanácsban ülő gazdag és befolyásos családokat irtotta ki, de őket kivétel és kegyelem nélkül – már akit el tudott érni. Közben a két északi sziget, Szardínia és Korzika helyőrsége az alantas származású zsoldosvezért, Tarfejű Mago vezetésével fellázadt és önálló királyságnak nyilvánította magát, a néha karthágói köztársaság romjain így két király is ülhetett. Hamilkár az ősi pun királyok vonalát folytatta, sokak támogatásától és még többek félelmétől kísérve, Tarfejű Magóról pedig gúnydalokat költöttek, mint a gyávák és vademberek tüskekoronás „királyáról”. Hamilkár egy kisebb sereget küldött utána, de azt megtépázta egy vihar, majd partra szállva megalázó vereséget szenvedett Magó zsoldosaitól és az ellopott karthágói kincseken megvett helyi szárdoktól. Ezek után nem háborgatták többé, a nagy sziget mintha nem is létezett volna hosszú éveken át. A rómaiakat lefoglalta a gazdag Ibéria meghódítása, ami számolatlanul nyelte a katonákat és az utánpótlást, Hamilkár pedig uralma megszilárdításán dolgozott, hogy valami jobbat gyúrjon a szétvert régi rend helyére. A nagy sziget száműzöttek és kalandorok paradicsoma lett, majd Mago később mindenféle szerződéseket kötött mindenkivel, mert túlságosan csábító zsákmánynak érezte a lopott királyságát. Pár éve azonban meghalt valami lázban és az alvezérei nem bírtak megegyezni az örökségén.

- A nagy szigetet teljesen kimerítették a harcok – foglalta össze a tengerek dolgaival illetékes tanácsos. - Sokan el is menekültek hajókon és kis lélekvesztőkön. A harcok Korzikára is átcsaptak, bár a helyzet ott még nem annyira súlyos. A Mago által behívott római telepesek már küldöttséget menesztettek a római szenátushoz, segítséget kérve.

- Mekkora az esélye annak, hogy beavatkoznak?

- Csekély. Szerződések kötik őket, hogy Mago királyságával kapcsolatban semlegesek maradnak.

Hannibál gúnyosan felnevetett.

- Egy római csak addig tart tiszteletben egy szerződést, amíg haszna van belőle. Van-e erejük, amit át tudnak dobni?

- Nem nagyon. Pár hadihajót küldhetnek, de mást nem nagyon. A római telepesek nem túl népszerűek a helyiek között, ha kis erővel szállnak partra, elsöpörnék őket, összefognának ellenük. Legalább egy légió kellene, de le vannak kötve Ibériában és Galliában.

- Mi nem vagyunk lekötve sehol – dörmögte Haszdrubál. Hannibál az öccsére nézett. Mielőtt áthajózott volna a tengeren, úgy szerette az akkor még kicsi fiút, mint a saját lelkét. Mikor hazajött, egy idegen, darabos mozgású, szőrös valakit talált helyette, akit Hamilkár mindenre megtanított, amire a csatatéren szüksége lehet, de kevésnek találta arra, hogy ennél többet bízhasson rá. A két fivér sokáig nem tudott mit kezdeni egymással, az a pár év, amit egymástól távol töltöttek, teljesen megváltoztatta őket. Hannibál úgy érezte, hogy Haszdrubál a király tiszteletét sem tanulta még meg, de a család nevéért erről nem a tanács előtt fogja kioktatni.

- Karthágó nem keresi a háborút – emlékeztette öccsét apjuk szavaira. A vén Hamilkár ezt a mondatot szinte minden államközi szerződésbe beíratta, akármilyen furcsán is hangzott tőle.

- Hamilkár király sohasem mondott le arról, hogy visszavegye mindazt, ami egykor a városunké volt – emlékeztette az asztal körül ülőket Ősz Hanno, aki addig akart csak élni, amíg meg nem írja Karthágó igaz és teljes történetét. - Tarfejű Mago halott, a vele kötött szerződések is halottak, az istenek és az emberek szemében egyaránt. A két sziget pedig gyenge, saját magukat zabálják fel, míg Mago koncán marakodnak. Azé lesz az a föld, aki először kinyújtja érte a kezét.

Hannibálnak tetszett a gondolatmenet, de nem mutatta ki.