Ajtony elsősorban ómagyar volt és csak utána fiumei lakos. A Kereskedelmi Hírszerzést itt alapították és egy pár éves fővárosi kitérő kivételével mindig is itt volt a központja. Ómagyarországtól északra és keletre nem tudtak olyat nyújtani az ott lakó barbárok, ami indokolta volna egy ilyen szervezet működtetését az irányukba, a mezei felderítők el tudtak intézni mindent. A civilizáció – legalábbis az ómagyarok megérkezéséig – a tengernél kezdődött, itt pedig nem lehetett sem erőből, sem atyáskodva kapcsolatokat építeni, politizálni, kereskedni. Az átkerült tudást védeni kellett, beleértve az információ mellett a tárgyakat is, amiknek pedig jó áruk lett volna az anti nagyhatalmak piacain. Eleinte ezt szűrte a KH, később elkezdte a külkereskedelmet is szervezni, mindig szem előtt tartva a nemzetbiztonsági érdekeket (és az azóta már sokkal enyhébb időszennyezés elleni törvényeket), mostanra pedig magába olvasztotta a különféle hírszerző alosztályokat is, a felhalmozott tudása és kapcsolatrendszere pedig a diplomáciai feladatokhoz is kézenfekvő megoldássá tette. Főleg, hogy ezt a három tevékenységet - hírszerzést, kereskedelmet, diplomáciát – néha nehezen lehetett megkülönböztetni az antiknál. Ajtony is szeretett inkább diplomataként gondolni magára, néha már meg is kapta a „hivatásos” diplomatáknak járó figyelmet. Néha. De az nem most van.

Nézte egy darabig a papírjait, de semmi olyan nem volt bennük, amit ne tudott volna. Az Akháj és az Aetóliai liga között egyre nagyobb a feszültség, úgy tűnik, háború is lesz belőle. Legalábbis az átkerülés nélküli történelemben az lett, még a makedónok is beszálltak. Ráadásul valami miatt még előbbre is jött a dolog, az „írott történelem” szerint még lett volna pár év az események eldurvulásáig. Többek közt erről is szeretett volna beszélni a szakértőkkel Fiumében, hogy mi okozhatta ezt a változást, nyilván az átkerülés, ami minden felfordított, de konkrétan mire lehet visszavezetni? Ezt ahhoz is jó lenne tudni, hogy mennyire kell erősen akarniuk azt, hogy megakadályozzák a háborút.

Semmi szükség egy újabb görög villongásra itt a hátsó fertályukban, az nem jó sem a kereskedelemnek, sem a hírszerzésnek. Ómagyarország nem érdekelt a hadi beszállításokban, külön törvények tiltják a háborúzó anti hatalmaknak való exportot, nehogy valaki konfliktusokat gerjesszen és megszedje magát. Amúgy is egyre jobban visszafogják az kivitelt, pár cégnek egy nyílt fegyveres konfliktus alaposan betenne. Jó lenne többet tudni, mivel lehetne feloldani a nézeteltéréseket.

Napok óta úton volt, azelőtt se mindig aludt rendesen, most a mérgelődéstől és a kimerültségtől még a feje is megfájdult. Lecsukta a szemét, a bőrkötésű mappáját magához szorította és megpróbált aludni. Az érkezés miatt nem kellett aggódnia – az átkerült területek határát nem lehet eltéveszteni.

A Dérhajút látta a tábortűz mellett ülve, varkocsokba font hajú főlovasok ültek mellette, varkocsaikban arany-, bronz- és vaskarikák fénylettek a tűz vöröses lángjaiban. Ajtony kicsi volt, nem engedték a férfiak közelébe, de a jurtából kikandikálva azért megbámulta őket. A Dérhajú még ültében is kétszer hatalmasabbnak tűnt a többi főlovasnál, senki sem volt hatalmasabb nála. A többi főlovas éles hangon rikácsolt, majd felpattantak. Először csak birokra keltek, majd kést került a kezükbe, fokos, lándzsa, a tűz fénye pedig csak vörösebb lett az íjfeszítők kiömlött vérétől. Mikor elcsendesedtek, a Dérhajú Ajtonyra nézett. Ajtonynak akkor még nem volt neve, túl fiatal volt ahhoz, hogy nevet pazaroljanak rá, a lelke is éppen csak beköltözött a vézna testébe. A Dérhajú a többiek küzdelmét is ugyanolyan egykedvűen nézte, mint most a fiát.

- A háború olyan, mint a mén ereje – közölte a gyermekkel. - Csak meglovagolni tudod, visszatartani nem.

Ajtony még nem tudott beszélni, de a szavakat értette. Szeretett volna válaszolni, de nyelve némán forgott, majd egy illatos asszonyi kéz átölelte és a lehulló nemezlap eltakarta előle a Dérhajút. Ajtony dacosan kitépte magát a nő szorításából, félrerántotta a nemezlapot és egy rendőr szigorú fejével találta magát szemközt.

- Ébredjen, uram! Az Átkerült Területek határához ért, mutassa meg az iratait!

- Tessék – húzta elő a mellényzsebéből az igazolványát pár sor álmos pislogás után. A vonat a pesti állomásra ért, a vágányok mellett álló magas lámpaoszlopok nappali világosságba borították a szerelvényt. A szomszéd vágányon egy dél felé készülő vegyes járat készült az indulásra. Ajtony az ablakban az iratait ellenőrző rendőr tükörképét is látta. Az őrmestert nem hatotta meg annyira a Kereskedelmi Hírszerzés papírja, mint korábbi kollégáit, nézegette egy darabig, majd félrerakta és helyette megnézte a két hölgy iratait. A kelta időközben eltűnt, leszállhatott egy olyan megállóhelyen, amit Ajtony átaludhatott. A két nő valószínűleg esztergomi kiránduló lehetett, mert egyből vissza is kapták az irataikat. Ajtony nem. Látta, hogy a rendőr még mindig az igazolványát nézi, így elfordult az ablaktól.

- Valami gond van? - érdeklődött.

- Nincs – felelte a rendőr. - Csak le kell ellenőriztetnem a számát.

- Csak nyugodtan – vont vállat Ajtony. Ha valaki hamis papírokkal akarna utazni, akkor nem valószínű, hogy egy ilyen kicsi szervezet ügynökének akarná tettetni magát, egy szimpla falusi lakos az átkerült területek szívéből épp úgy megtenné. Még jobban is. Na de az a leggyanúsabb, aki nem gyanús, ugyebár.

Vagy csak a fiumei kiállító szerv miatt szívatják, ezerszer látta ezt már fordítva is. Egyszer még a parlamentben is interpellálták a belügyminisztert, amikor az egyik külkereskedelmi korlátozó törvény után halálra szívattak minden esztergomit a fiumei kormányzóság határán, még az amúgy jó üzletet jelentő turistákat is.

Felbukkant egy másik rendőr is. Halkan váltottak pár szót, majd az újonnan jött eltűnt Ajtony igazolványával, bár előtte még alaposan megnézte magának, hogy hasonlít-e a puha fémszegeccsel rögzített fényképre. Úgy vélhette, hogy hasonlít, mert biccentett, mielőtt elsietett volna. Biztos megy telefonálni.

Az őrmester az órájára nézett.

- Hova utazik? - kérdezte.

- Csak a híd túloldalára - felelte Ajtony.

- Mi dolga van ott?

Ajtony majdnem leoltotta, hogy ahhoz nincs köze, mert szolgálati titok – egy civil ügynöknek is lehetnek ilyenjei, ezt még egy itteni rendőrnek is tudnia kell -, de még álmos volt és nem volt kedve veszekedni. Főleg úgy nem, hogy igen könnyen meg tudják szívatni, ha épp olyan kedvük van, vagy ha épp olyan kedvük lesz tőle. Ha pedig az esti vonatot nem éri el, akkor egy egész napot bukik, annyit meg egy rendőr sem ér meg.

- Továbbutazom gépjárművel – mondta a rendőrnek. - A fiumei gyorsot szeretném elérni.

- Szóval hazafelé.

- Úgy is mondhatjuk.

A telefonos ellenőrzés elhúzódott, végül a rendőr azt javasolta, hogy ha úgy is csak a híd túloldalára megy, akkor akár le is szállhatna a vonatról, mert az indul tovább. Ajtony nem ellenkezett. Beült a pesti állomás füstszagú várójába és a sarokban iszogató rakodómunkásokat nézte, szinte biztos volt benne, hogy egyikük se sétálhat át a hidakon, amik itt kezdődnek az állomás végén. Ránézésre soha nem is fognak, az átkerült területekhez a legmagasabb szintű emancipációs vizsga kell. Csodálkozott volna, ha ez bármelyik munkást is zavarta volna, láttak ők eleget így is az Dunán túli világból, a vonatok megmutattak nekik mindent.

Végül igazolhatták a papírjait, mert felbukkant egy újabb rendőr, ezúttal már egy tiszt, és visszaadta az igazolványát. Valami kedvességi rohama is lehetett, mert sajnálkozását fejezte ki, amiért Ajtonynak le kellett szállnia a vonatról és felajánlotta neki, hogy az egyik járőrhöz csatlakozva átlovagolhat a túlpartra, már ha tud lovagolni.

- Tudok. Köszönöm – felelte Ajtony ahelyett, hogy felvilágosította volna arról, hogy a Dérhajú egyszülött fiától kérdezte meg azt, hogy tud-e lovagolni.

- Mindjárt intézkedem, hogy hozzák ki önnek a tartalék lovat – bólintott a rendőrtiszt. - A szomszéd épületnél csatlakozhat a járőrhöz.

A főhíd kivilágított ívén eshetett át azon a ponton, ahol a szervezete átértékelte az erőforrásait és valami zsibbadt állapotba rendelte vissza a tudatát. Teljesen eszénél volt, reagált minden ingerre, feldolgozta az információkat, tűrhető módon megülte a járőrök tartalék lovát, de közben mintha kívülről látta volna magát, talán mint egy mozgóképben, utólag pedig álomszerűnek tűnt minden, ami Pest és Fiume között történt. A Duna szertelen ágai fölött lebegő csillagsor-hidak, a Hold csillogó fénye odalent a vízben álló fák közt, a hegymenetben haladó vontató, ami épp átkúszott a Erzsébet-híd alatt, a Gellérthegy oldalában lapuló kivilágított település... Az a Szondi nevű fiatal kadét, akit az ezredes valami áttételes kapcsolata zavart ki egy fakabinos kisteherautóval, rajta a Szentendrei Kiképző kopott emblémája, a kötelességtudóan váltott szavak majd a kocsiút az éjszakában. Bicskénél elérték a vonatot, éppen csak, a kadét előrerohant, hogy szóljon a forgalmistának, de végül nem volt rá szükség. Nem szívbajos a gyerek. El se köszöntek egymástól, a szerelvény szinte azonnal kigördült az állomásról. Könnyen talált helyet, bár legjobban egy üres kupénak örült volna. Bevackolta magát a sarokba, magához szorította a bőrkötéses mappáját és végre lazíthatott. A Dérhajú továbbra is egykedvűen nézte és újabb dolgokat mondott a háború meglovaglásáról. Ajtony dacosan vissza akart szólni neki, hogy nem lesz háború, azért mennek Korinthoszba, de még nem tudott szavakat mondani, a nyelve némán forgott. A Dérhajú ki is nevette, a hang sokáig ott forgott Ajtony fülében, egybeolvadva a vonat egykedvű zakatolásával.

A nap már éles árnyékokat vetett, mire a szerelvény begördült Fiume pályaudvarára.