Néhány polgárőr érkezett, először együtt szidták a tömeggel az egomiakat, majd befutott egy tiszt is, aki megpróbálta helyreállíttatni a nyugalmat, kevés sikerrel. Végül az élére állt annak, amit nem tudott megakadályozni, kinyittatta a tárlót, felmászott a bódé tetejére és nekiállt hangosan felolvasni a nehezményezett hírt, hogy ne egymást hergeljék a polgártársai.

A Hídlap új száma okozta a felfordulást, címlapon hozta a hírt. Az újság birtokába került több bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy az akkori fiumei vezetés által szervezett fegyveresek támadták meg annak idején a Halmai-dandárt, legyilkolva a tábornokot, a tisztjei nagy részét és megsemmisítve a készleteiket, ezzel igen nehéz helyzetbe hozva az egységet és az egész környéket. A cikk felsorolta a gyanúsítottakat, külön kiemelve a ma is élő és hivatalt viselő személyeket, első helyen hozva Hercegh Ferenc fiumei kormányzót, aki akkoriban a helyi polgárőrség vezetőjének titkára volt. A nevek többsége ismerős volt, gazdag és befolyásos fiumei családok nevei, de a konkrét személyekről nem hallott. A kormányzó letartóztatásáról sem szólt a cikk, egy Nyéki nevű valakit fogtak le, aki egy tihanyi idősek otthonában lakott pár éve. Ha Tündének nem is volt ismerős a név, több idősebb ember felszisszent, amikor ezt a részletet meghallotta. A kormányzóval kapcsolatban a mentelmi jog jött elő, az újság által megkeresett ügyész azt nyilatkozta, hogy ha a bizonyítékok tényleg valósak, akkor a parlament elé kell vinni az ügyet, hogy a mentelmi jogot függesszék fel és megkezdhessék az eljárást. Se terrorelhárítók, se fiumébe beszivárgó álruhás egomiak nem szerepeltek az írásban. A szerkesztői megjegyzés viszont holnapra konkrét bizonyítékokat ígért, hiszen „egy ilyen súlyú ügyben csak a nyilvánosság ereje biztosíthatja azt, hogy az igazságot nem mismásolják el”.

A polgárőr tiszt reményeivel ellentétben a felolvasás nem csillapította a kedélyeket, sőt. Egy kisebb csoport elindult, hogy beverje egy esztergomi származású boltos kirakatát, mások szervezni kezdték Nyéki kiszabadítását. Valaki a levegőbe lőtt, majd hangosan dudálva egy polgárőr járőrkocsi érkezett a helyszínre, hogy szinte rögtön elmerüljön a tömegben. Tünde a sajnálatosan könnyű táskáját szorongatva kicsúszott a ház fala mellett és futni kezdett a kormányzói palota felé.

- Késtél – állapította meg Kati. - Hogy nézel ki? Elaludtál?

Tünde betette maga mögött az iroda ajtaját, majd a székére rogyott és próbálta rendbe szedni a haját és a lélegzetvételét.

- Hallottad a hírt? - kérdezte válasz helyett.

- A kormányzóról? - Kati szenvtelen volt, mint mindig. Szenvtelen, tökéletes, rendíthetetlen. - Hallottam. Primitív politikai támadás.

- Az utca tele van mérges emberekkel.

- Majd lenyugszanak. Szedd össze magad. Félre rendbe kell raknod a barna tárgyalót. A kávét már feltettem, de nem én akarom befejezni, az a te dolgod. Új terítőt is kell húzni az asztalra és tollakat vinni. Az írógépet is vidd fel, a Hercegh kérte. Papír, másolópapír. A hajaddal csinálj még valamit, nem ülhetsz be a tárgyalásra úgy, mintha átment volna rajtad egy rakat barbár.

Ami azt illeti, Tünde épp a haját próbálta rendbe szedni. Ami azt illeti, Katinak fogalma sincs arról, milyen az, amikor átmegy valakin egy rakat barbár. Ómagyar, magas emancipációs szintű barbár.

- Most mit nézel így? - értetlenkedett a titkárságvezető. - Nincs idő bámészkodni. Félkor fontos megbeszélés lesz. Mozduljál!

Jonatán bezárkózott két magas rangú polgárőr parancsnokkal az irodájába, pedig Tünde szeretett volna legalább egy pillantást vetni a férjére, megnyugtatta volna. De majd a tárgyaláson, gondolta. Biztos sokat fog beszélni és ő meg annyit nézheti közben, amennyit akarja. Így kezdődött az egész, Tünde tudott gyorsírni, Kati pedig nem, valószínűleg nem illett a személyiségéhez. De azt mindenképpen a javára kell írni, hogy a mindig elegáns titkárnő beajánlotta az iroda alagsorába beosztott fiatal takarítónőt a kormányzó fiához, mikor egy suta beszélgetés során kiderült, hogy felmosni ugyan nem tud rendesen, de gyorsírni igen. Azon kevés dolgok egyike, amiért hálás lehet az apjának, a propagandista anyaggyűjtőket is megtanítják gyorsírni. Így kezdődött az egész. Ha nincs Kati, nincs Jonatán se és még ma is a sötét alagsort takarítaná vagy ki tudja milyen alantas dolgokból élne. Ha élne egyáltalán.

Lefőzte a kávét, kitöltötte a szebbik kancsóba, összekészítette a csészéket, a mézet, a cukrot, a tejet, közben igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy igyon ő is egyet. Igaz, Jonatán azt mondta neki, hogy szolgálja ki magát, de Kati mérges lett volna, ha kiderül – az a nő pedig mindent észrevesz. Legalábbis az ilyen dolgokat. Csak azt nem, ami a szeme előtt van. Hogy fog majd ránézni akkor, ha megtudja, hogy a leginkább csicskának használt titkárnő egy ideje már a közös főnökük felesége? Tünde önkéntelenül is elmosolyodott a gondolatra.

Felvitte a nehéz tálcát az emeletre. A barna tárgyalót mindig is nyomasztónak találta, nem jött be neki a falakat borító faberakásos stílus. Mások is így lehettek vele, többen „ravatalozó” néven emlegették a termet. Dohosnak találta odabent a levegőt, így kitárta az ablakokat. A napos délelőtt beáramlott a sötét helyiségbe, a fényekkel együtt a hangok és az illatok is. Fiume nyugodtnak tűnt, bár az épület másik szárnya eltakarta a főteret, de ha nagy balhé lenne arrafelé, azért hallatszódna. Vetett egy kósza pillantás a kormányzó – a rettegett após – irodarészlege felé is. A nehéz, vastag függönyök eltakarták az ablakokat és az erkélyajtókat, élettelennek tűnt az egész. Lehet, hogy az öreg elbújt valahová? Mégis igazak lennének a városba beszivárgott esztergomi terrorelhárítókról szóló hírek? Ilyenkor már rég nagy élet szokott arrafelé zajlani és legalább három vendég vagy tárgyalópartner cigarettázik a márvánnyal borított teraszon.

Visszatért a munkájához. Egy ronggyal letörölgette a lakkozott asztallapot, megigazította a székeket és Albert István képét, ami valamiért kicsit elferdült. Eszébe jutott az írógép, bár nem értette, hogy Jonatánnak miért van rá szüksége. Gyorsírással szokott jegyzetelni és később tisztázza le. Már csak a kopogás is zavarná a megbeszéléseket, nem is beszélve a gépelés lassúságáról. De ha Kati azt mondta, akkor kell a gép, nem azért tartják, hogy megértse vagy vitassa a dolgokat. Leszaladt az irodába és felcipelte a nehéz írógéptáskát. Alig lett kész a kicsomagolással és az első papírcsomag befűzésével, mikor a tárgyaló órájának mutatója elérte a felet. Jonatán pontos volt, mint a hivatalos életében mindig: vagy kéttucatnyi egyenruhás kíséretében pár pillanattal később elözönlötték a termet. Tünde a félig rendbe szedett hajával, írótömbjével, ceruzáival és az írógéppel úgy ült a sarokban, mintha láthatatlan lenne, ha rá is néztek, mintha nem is látták volna. Jonatán se, pedig egy udvarias félmosolyt igazán rászánhatott volna. Hogy mégsem vált láthatatlanná, azt csak onnan tudta, hogy a megbeszélés kezdete előtt Jonatán mégis csak felé fordult és megkérte arra, hogy most ne jegyzeteljen, majd csak később lesz dolga. Ennyi. Semmi köszönés, semmi köszönöm, semmi kérem.

- Természetesen, uram – bólintott hidegen Tünde.

Össze-vissza csapongtak a gondolatai, miközben szenvtelen arccal, szinte mozdulatlanul ült a férjéhez közeli, faberakásoktól sötét sarokban és hallgatta a megbeszélést. Látta Jonatánon, hogy feldúlt és ideges, de ettől függetlenül tudott őszintén haragudni rá. Érezte a levegőben vibráló feszültséget, némelyik egyenruhás félelmét, a többség felháborodását, de mintha még valami nemi jellegű izgalom is belengte volna a termet, a sok kitörésre váró férfihormon. Kezében szorongatta az írótömbjét, hátha mégis fel kell jegyezni valamit de ezt az ülést nem jegyzőkönyvezték, semmi sem követte a szokásos protokollt. Jonatán a nemrégiben elrendelt minisztériumi gyakorlat miatt összevont tartalékos polgárőr csapatok elhelyezkedését ismertette a falon függő nagy térképnél, majd azt, hogy meg kell hosszabbítani a gyakorlat idejét és nem engedik haza a katonákat. Az egyenruhások a védelmi körzetek vezetői vagy azok helyettesei, megbízottjai voltak az egész déli területről, ami Fiumétől a Dráva vonaláig tartott és a szokásjog szerint a fiumei polgárőr parancsnok volt a vezetője, vagyis Jonatán. A hosszabbítással kapcsolatban kellett letisztázni pár részletet, Tünde sokszor a szavakat sem értette, amiket az egyenruhások használtak, nagyon nem is érdekelte. Észrevette, hogy az egyik középkorú polgárőr tiszt mintha őt nézegetné. Egyszer véletlenül összeakadt a tekintetük, Tünde leblokkolt, a férfi pedig rámosolygott és kacsintott egyet. Tünde végre el tudott szakadni tőle és az üres írótömbjére meredt, közben igyekezett megfékezni a szívét és úrrá lenni a hirtelen görcsbe rándult gyomrán. Nem, nem szabad, gondolta. Ez nem az. Az elmúlt. Férjem van. Pisztolyom. Meg tudom védeni magam. Nincs hatalma rajtam.

A szeme sarkából látta, hogy a férfi még mindig őt nézi, nem is nagyon igyekszik álcázni. Tünde remélte, hogy Jonatán észreveszi és rendreutasítja, vagy kivégezteti vagy valami, de mindenki belemerült a „prolongálás”, a „diszlokáció” és a „logisztika” rejtelmeibe, a flörtölni vágyó tisztet kivéve. Mit képzel ez magáról?, háborodott fel Tünde. Azt hiszi, hogy csak azért, mert ráhúztak egy zöld színű ruhát és ráaggattak pár csillagot, már...

Összeszorította a száját és úgy tett, mintha leírna valamit, de a ceruzát nem nyomta rá a papírra. Érezte, hogy a fickó nem adja fel.

Egy kis csönd támadt, páran kihasználták az alkalmat arra, hogy köhécseljenek. Jonatán előszedett a táskájából egy újabb papírlapot, amin nem az ő kézírása volt, ő nem ilyen szálkás, kimért betűkkel ír. A szöveg az egész lapot betöltötte, tele volt kihúzásokkal, átjavításokkal, vastag felkiáltójelekkel és nyilakkal.

- Végül foglalkoznunk kell ezzel is – mondta az egybegyűlteknek. - Ahogy informálisan már mindenkit értesítettünk róla, bizonyos északi politikai körök támadást indítottak Fiume kormányzója ellen egy harminc éves ügyre hivatkozva. Mi itt a városban már régóta tapasztaljuk azt, hogy mindenféle eszközzel próbálják korlátozni a fejlődésünket és beszűkíteni a lehetőségeinket, úgy tűnik, az eddigi gyakorlat, a számunkra hátrányos törvények és szabályok áterőltetése kevés volt és immár nem kívánnak válogatni az eszközökben. Ez nem csak a fiumei kormányzóság ellen szól, hanem a vele szomszédos területek életét is befolyásolja, hiszen ezer szállal kötődünk egymáshoz. Épp ezért megszövegeztünk egy nyilatkozatot, amiben tiltakozunk az egész ügy és a hozzá köthető eljárás, eljárások ellen. Szeretném ezt felolvasni és megvitatni. Ha elfogadható a szöveg, letisztázzuk, legépeljük és aki egyetért vele, az aláírja. Küldünk majd példányt belőle minden politikai erőnek, egyesületnek, értelmiségi és kereskedő társaságnak, de jól tudjuk, hogy a félelem mekkora úr. Úgy gondolom, hogy ha a déli parancsnokság vezetői egységesen lépnek fel és ezt aláírásukkal is hitelesítik, az olyan példa és olyan nyomásgyakorlás, aminek hatnia kell. El kell döntenünk, hogy milyen Ómagyarországban akarunk élni.

A tisztek szinte egyhangúan helyeseltek, még a Tündét korábban bámuló férfit is elkapták a hazafias érzelmek egy kis időre. Jonatán lassan, többször megakadva felolvasta a tiltakozó nyilatkozatot, néha még neki is nehéz volt kibogarásznia a sok javításból és nyilazásból a szöveget. Úgy tűnt, hogy mindenkinek tetszik, ha volt is olyan, akinek nem, az hallgatott. Néhányan apróbb javasaltot tettek, leginkább csak szóhasználatra, ezeket Jonatán rávezette a lapra. Mikor kész lettek, már alig várták, hogy aláírhassák és az északiak képébe nyomhassák. Jonatán szünetet rendelt el addig, amíg a „titkárnője” legépeli az iratot. Miközben a többség elvonult kávézni, Tünde kifűzte a lapot, amit bekészített, mert három példányban kellett gépelnie. Összerendezte a három lapot, eligazította köztük a másolópapírt. Arra számított, hogy a gépelést végre Jonatánnak együtt csinálhatja, elvégre a zavaros kéziraton még a férfi sem tudott könnyen kiigazodni, de csalódnia kellett, a déli közös parancsnoknak egyéb dolga is akadt holmi diktálásnál. Helyette a középkorú tiszt lépett oda az írógépe fölött görnyedő Tünde mellé, hogy segít; olyan közel állt hozzá, hogy az már önmagában agressziónak tűnt. Tünde kétségbeesett pillantást vetett a férje felé, aki rá se nézett, majd a gyűrűsujjára, ami gyűrű nélkül árválkodott. Háromszor próbálta udvariasan elutasítani a polgárőr tiszt segítségét, negyedszerre már elvesztette a türelmét és konkrétan, kissé indulatosan megkérte, hogy álljon hátrébb legalább két méterrel, mert nem tud tőle dolgozni. A férfi egy hosszú pillanatig megütközve nézett vissza, szeme sarkában megrándult egy izom, majd hangosan felnevetett és faképnél hagyta a „tüskés kis titkárnőt”.

Tünde úgy püfölte az írógép billentyűit, hogy férfiszemeket képzelt a betűk helyére.

Egy óra múlva az eredeti példány már az ÓMR1 rádió helyi kirendeltségében volt. Az esztergomi stúdió híreiben épp akkor olvasták be a hírt – lapértesülésre hivatkozva – a Halmai-dandár vereségéhez vezető feltételezett összeesküvésről, Nyéki letartóztatásáról és arról, hogy az országgyűlés mentelmi bizottsága délután fogja tárgyalni Hercegh Ferenc kormányzó mentelmi jogának felfüggesztését.

A kormányzót viszont senki sem tudta elérni.

Sokáig várt Jonatánra a titkos lakásukon. Bevörösödtek a felhők, majd sötétlila lett minden, a város lassan elcsendesedett. Végül felbukkantak az első csillagok és besötétedett. Tünde jobb híján rendet rakott, kisöprögetett, kenyeret pirított, evett egy kicsit, majd evett többet, nem várt tovább arra, hogy a férjével vacsorázhasson. Felkapcsolta a lámpát, hogy lásson valamit. Nem akarta belelovalni magát az indulataiba, de egyszerűen nem tudott mit csinálni az apró, kopár lakásban. Néha lekapcsolta a lámpát, óvatosan elhúzta a függönyt és az utcát kémlelte; de Jonatán nem jött. Nem volt se rádiója se könyve, de még egy tiszta papírja sem, hogy írhasson valamit, mondjuk egy levelet a férjének arról, hogy épp hogy érzi magát. Végül ráakadt arra az Újszövetségre, amit a fogadalomtételükkor kaptak az ÓmHH Esztergom lelkészétől. „Anti-Újszövetség” volt, amiből gondos kezek kigyomlálták azokat a részeket, amik időszennyezés gyanúját vetették fel. Egyszer az apja vitatkozott erről valamelyik lelkészükkel, Tünde nem értette a lényeget, mert még kicsi volt. Tartott tőle, hogy most sem értené. Találomra kinyitotta a kis könyvet és elkezdte olvasni. Akármilyen dühös is volt, hamar elálmosodott. Pár oldal után félretette a könyvet és lekapcsolta a lámpát.