- Könyörüljön egy kicsit rajtam – kérte Bolyáki Újvárit. - Hadd jussak egy kis levegőhöz. Ismertesse az urakkal azt, amit megtudtam a fiútól.

- Természetesen – bólintott az első tiszt.

Újra a térképszobában ültek, a híd alatt, de ezúttal a tengerre néző ablakok napfénytől ragyogtak. Kint giccsesen kék ég és hullámzó tenger, bent egyre komorabb viharfelhők. A kapitány oldala pedig, akármit is mond az orvos, nagyon nem tűnt rendben levőnek.

- A kapitány úr elnyerte a triéresz roncsai közül kifogott ómagyar fiú bizalmát és így hajlandó volt együttműködni velünk, válaszolni a kérdéseinkre – kezdett bele Újvári. - A lényeg az, hogy a flotta mostanra minden valószínűség szerint tudja a legutóbbi pozíciónkat annál a szirtnél, ahol meg akartuk húzni magunkat napközben. A triéresz fedélzetén volt egy rádió, amin keresztül már akkor lejelentették Athénnak a helyzetünket, amikor azonosítottak minket.

- Miért volt a triéresz fedélzetén rádió? - horkant fel Tatai. A rádiós tiszt elég megviseltnek tűnt, nem aludhatott sokat az elmúlt napokban. - Folyamatos az ügyelet a rádiónál, nem vettünk semmiféle adást.

- Mert ez egy rabszolgakeresős-rádió, nem a flotta frekvenciáit használják – magyarázta Újvári. - Athénban van egy magáncég irodája, ami nyilván leadta a drótot a fiumei illetékeseknek is. A rabszolgakeresők egyértelműen a déliek oldalán vannak.

- Nem hiszem, hogy az elveik miatt – karcolgatta az asztalt a fogpiszkálójával Fekete. - Az üzletük teljesen a tengeri szállítástól függ, nincs választásuk.

- Ez most mindegy – nyögte közbe Bolyáki.

- Igaz – hagyta rá a gépüzemvezető.

- A kihalászott fiú az egyik ilyen rabszolgakereső-csapat vezetőjét kísérte el, állítólag több anti hajóra is pakoltak ómagyarokat, hogy minket keressenek. Komoly jutalomról beszélt, képzeljük.

- Miért lőttek ránk? - kérdezte Tatai. - Lerádiózták a helyzetünket, a többinek nem volt sok értelme.

- Hát nem – értett egyet Újvári. - Innentől kicsit zavaros. A vezető... ö... Dani bácsi... állítólag az antikat is meglepte azzal, amikor lövöldözni kezdett. Azért jöttek közelebb, hogy jobban fel tudják mérni az állapotunkat, elvileg ezért több pénzt kapnak. Legalábbis ezt mondta az antiknak, azok meg jöttek. Aztán előkapta a fegyvert; a többit ismerjük. A fiú szerint a Dani bácsijának valami rokona a Kapitány Csabán szolgált.

- Ő meg bosszút állt – mormolta Bolyáki. - Magával rántva még százegynéhány antit.

Erre senki sem akart semmit mondani. A csendben kavargó gondolatokat végül a kapitány zavarta meg, kelletlenül közelebb húzódott az asztalra kiterített térképhez és óvatosan a térképen heverő mutatópálcáért nyúlt.

- A lényeg – szólalt meg, de a hangja saját magát is meglepve hirtelen elcsuklott. Krehácsolt egy kicsit, majd újra belekezdett. - A lényeg az, hogy tudják a pozíciónkat. Nincs értelme tovább rejtőzködni. Ha tartalékoltak valamennyi üzemanyagot a repülőiknek, akkor lehet, hogy csak órák kérdése és megtalálnak.

- Valamennyit minden bizonnyal tartalékoltak – jegyezte meg Újvári. - Célzott keresésre.

- Ez a jelenlegi irányunk – mutatta Bolyáki. - A flotta nagyobbik része valószínűleg túlfutott rajtunk, akár idáig is. Vagy még északabbra. Az alexandriából utánunk küldött hajókba viszont belefuthatunk kelet felé.

- Abból csak a Fiume jelenthet gondot – szúrta közbe Fekete. - Ismerem az egyik ottani karbantartót, a két lenti naszád elég ramaty állapotban van gépészetileg. Lehet, hogy ki sem engedték őket.

- A Fiuménél jobbak vagyunk – közölte Újvári. - Ha egy-egy ellen...

Bolyáki felemelte a pálcát, mire az elsőtiszt elhallgatott.

- Nem kívánok ütközetet vívni a flotta egységeivel – jelentette ki. - Az Adria Svadronhoz tartozó egységeket valószínűleg kimanővereztük. Ha Rodoszon tudunk szenelni, akkor onnantól kezdve senki sem kényszeríthet minket harcra.

- És ha előtte...? - kérdezte óvatosan az első tiszt.

Bolyáki oldala újra lüktetni kezdett.

- Azt majd akkor kitaláljuk – sóhajtotta végül. - Most a lehető legnagyobb sebességgel megcélozzuk a támaszpontot. Itt, a szigetek között – húzta végig a pálcát a térképen. - A navigáció majd meghatározza a legoptimálisabb útvonalat... Elkészült a lőszerkészlet felmérése?

- A pontos leltár még nem – felelte Újvári. - A hetvenötös lövegeké ismert, ott minden lövés dokumentált. Az viszont már most is látszik, hogy a kézifegyverekkel rosszul állunk, a kalózok elleni művelet, a hátrahagyott egység rendelkezésére bocsátott muníció és a triéresz leküzdése a kritikus szint közelébe vitte a lőszerkészletet. Vagyis ha ütközetet kell vívnunk, azt a hetvenötösökkel kell döntésre vinnünk. Még ha antikról is van szó.

- Értem bólintott Bolyáki. - Azért sürgesse meg a leltárt. Ha pedig ismerjük a pontos számokat, a következtetéseket majd levonom én.

- Igen, uram – felelte kis hezitálás után Újvári.

Bolyáki még sohasem érezte ennyire fáradtnak magát.

Jobbra Anafi szigetének fakó tömbje, két kereskedőhajó, amint a vitorláival küszködik, felettük egy kíváncsi sirálybanda, balra pedig, fent a kék ég előtt egy matt pötty, ami néha mégis megcsillan.

- Ez egy repülőgép lesz. - Újvári hangja határozottan csengett, mintha megnyugtatta volna a bizonyosság. - Meg akarja nézni, uram?

Bolyáki nemet intett.

- Hiába lenne – mondta halkan. - Üresen sem tudom egyenesen tartani a kezem.

- Visszahívjam a doktort?

- Az is hiába lenne.

Az első tiszt újra a távcsövébe temetkezett; az apró hídra feszült, ideges csönd telepedett. A mélyben dobogó gépek ellenére úgy tűnt, hogy a kapitány nehéz szuszogása betölti az egész helyiséget. Bolyáki a magasított székéről a kék égen lebegő pöttyöt most éppen nem látta, de a fedélzetet igen; az orrnál egy géppuskás próbálgatott valamit, ami egy hirtelen összeeszkábált állványnak tűnt, amivel a magasba tudta fordítani a PK-ja csövét. Légvédelmi állvány, jutott Bolyáki eszébe. Valami régi könyben olvasott már ilyesmiről.

- Ha mi látjuk, akkor ő is lát minket – mormolta a második tiszt. Már negyed órája leváltotta Újvárit, de az első tiszt pihenő helyett engedélyt kért, hogy a hídon maradhasson. Akkor még nem voltak ennyire biztosak abban, hogy mit látnak. Bolyáki még most is látott esélyt arra, hogy tévedjenek, bár nem nagyon tudott olyan dologra gondolni, amivel összetéveszthetik valamelyik romboló hidroplánját.

- Persze hogy lát minket – horkant fel idegesen Újvári. - Ezt a fekete füstöt még a látóhatáron túlról is láthatják.

Bolyáki maga elé húzta a navigáció által lefirkált térképvázlatot és számolgatni próbált. A repülőgép, ha az, észak felé van. Ha onnan is jött, akkor a Tatabánya vagy a Szentendre felderítője lesz, ami azt jelenti, hogy jól cseleztek és a Svadron főerői túlfutottak rajtuk. Nekik is lehetnek üzemanyaggondjaik. De ha nincsenek is, az Esztergom majdnem teljes gőzzel tör Rhódosz felé, nem érik utol... Nem érik utol egy darabig. A kikötőben viszont igen. Ott valószínűleg mindent maguknak kell majd csinálniuk, mert a szenelőraktár személyzete legjobb esetben nem csinál semmit. A készleteket esetleg megpróbálhatják megsemmisíteni, de ezzel a Svadronnal is alaposan kitolnának, ennyit csak nem ér meg az üldözött romboló. Ha időben be is érnek és elkezdenek szenelni, akkor is a kikötőben érik őket, beszorítják... A Rhódoszi kikötő viszonylag jól védhető, még ha nincs is olyan kiépített ómagyar rendszere, mint mondjuk az alexandriainak. Jó is, hogy nincs, mert akkor nem tudnák lerohanni. Viszont a romboló ágyúival be tudják lőni a kikötő bejáratát, az elég szűk és ha egy másik hadihajó be akarna rajta törni, csak az elülső lövegét használhatná. De ugyanez működne kifelé is. Kérdés, hogy az egyiptomiak mit szólnának ahhoz, hogy az ómagyarok gyakorlatilag a támaszpontjukon háborúznak egymással. De mit tudnának csinálni? Ha elég gyorsak, akkor a rombolót annyira ellátják, hogy függetleníteni tudják magukat a parttól... Vagy ha a gyipsik rájuk is támadnának, a raktárak a rakpart mellett fekszenek, azt bevédik kézifegyverekkel is antik ellen... És a szenelőbázison van lőszer is, talán a hetvenötösökhöz is. Bár azt lehet, hogy hamarabb fel meri robbantani a személyzet... Túl sok minden, túl sok minden... És az is lehet, hogy a repülő nem is északról jött, hanem délről, csak fordult egyet és most az anyarombolója felé tart. Akkor viszont a Fiume itt van a közelükben, ráadásul lehet, hogy előttük.

Eltolta a papírt maga elől és becsukta a szemét. Lüktető csapásokkal tört rá a fejfájás.

A Fiume biztos nincs egyedül, egy vagy két naszád kísérheti, meg pár kereskedőhajó is, amit beugrasztottak segédcirkálónak. Ha nem is alkottak köteléket, most, hogy az Esztergomot felfedezték, biztos összezárnak, hogy ne lehessen újra egy-egy elleni ütközet. De jó lenne nekik is egy repülőgép, hogy tisztábban lássanak...

- Határozottan közeledik – jelezte Újvári.

- Már szabad szemmel is kivehető a formája - erősítette meg Gál. Bolyáki kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, bár a tenger fölött pulzáló napfény fizikai fájdalmat okozott neki. A második tiszt által mutatott irányba nézett. Valóban, ez egy hidroplán. Apró, törékeny géptörzs, kis szárnyak és azok az idomtalannak tűnő úszótestek.

- Mi akar ez? - tűnődött Gál hadnagy. - Amilyen lassú, simán leszedjük.

Bolyákinak eszébe jutott a PK géppuska számára fabrikált állvány. Még csak ez hiányzik.

- Nem adunk ki tűzparancsot a repülőgépre – szólalt meg. - Gál hadnagy, továbbítsa ezt azonnal!

- Le tudnánk szedni – méregette Újvári is a gépet a látcsövén keresztül. - Még ha be is gyorsít fölöttünk... Alacsonyan is van...

- Nincs tűzparancs – ismételte meg határozottan Bolyáki. - Felesleges lőszerpazarlás és már amúgy is jelentette, merre vagyunk. Most talán fel akarja mérni az állapotunkat. Nincs takargatnivalónk, a hajó teljesen harcképes. Talán ez visszariasztja őket egy... nyílt összecsapástól.

Furcsa volt hallania saját magát. Mintha csak a reményeit fogalmazta volna meg, de így kimondva szánalmasnak hatott a gondolatmenet.

A második tiszt közben továbbította a parancsot. Bolyáki látta, hogy a hajóács odamegy a géppuskáshoz, mond neki valamit, mire a kezelők kelletlenül elkezdik szétszedni a művüket.

- Próbáljanak azonosítót keresni a gépen! - parancsolta még Bolyáki. - Tudnunk kell, honnan jött.

Lassan teltek a percek. A hidroplán rendületlenül közeledett, de csak az orrát látták, a jelzéseit pedig a törzsére és a szárnyaira festették. Bolyáki úgy érezte, mintha a gép légcsavarja az agyában forogna; bele is szédült.

Aztán hirtelen felgyorsultak az események.

Tatai rádióüzenetet fogott, amit az Esztergomnak címeztek. Az ÓmHH Fiume, az alexandriai legáció zászlóshajója felszólította őket a gépek leállítására és a megadásra, miután közölte velük a helyzetüket.

Pár perccel a rádióüzenet után a hidroplán lassan elhúzott az ÓmHH Esztergom mellett, megmutatva a jelzéseit – a Fiume állományába tartozott.

Majd a repülőgép távolodni kezdett és a romboló megfigyelői füstöt észleltek kelet-délkelet felől. Először egyet, majd még kettőt.

- Ez nem blöff – tette le a látcsövét Újvári. Elkeseredettnek tűnt a hangja.

- Ez nem – bólintott Bolyáki. Most, hogy letisztult a kép és töredékére csökkent a lehetőségek száma, valahogy elcsöndesedett a fejében zúgó nyomás és tudott higgadt módon gondolkodni. - Most már nyílt lapokkal játszunk.

Maga elé húzta a navigációtól kapott lapot, kicsit nézte, majd új irányt parancsolt a kormányos matróznak.