(Triumphator írása)

A mai gyerekek olyan korán érnek. Olyan hamar eltanulják a felnőtt viselkedési szokásokat, a manírokat, a gesztusokat, és persze azokból is először a lehető legközönségesebb, legdurvább, legbarbárabb dolgokat. Hol van az ő kis lángvörös hajú, vékonycsontú, egyvégtében ölbe mászó, ujjszopó kisfia, akinek csodájára járt a fél falu? Hová lett a csibészes mosoly, amit anyja szelíd korholására szokott felvillantani, tudván, hogy az felülír minden szándékolt anyai szigort? Vagy a durcás szemöldökráncolás és haragosnak szánt toppantás, amikor valami neki nem tetsző szabályt kellett volna tiszteletben tartani, és ami csak arra volt jó, hogy szülei hangosan nevessenek és végül a gyermek is feledve minden baját velük együtt kacagjon?

Ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben nézte a nyugodt, álomtalan alvásba merült fiúkat, akiknek hosszúra növesztett, de szoros varkocsba font haja a mécsesek imbolygó, halovány fénye mellett, ha lehet, még vörösebbnek tűnt. Álmukban megint kisbabának látta őket, amint lábaikat felhúzva, arcukat a mély párnákba beletúrva békésen szuszogtak. Erika szinte hangtalanul sóhajtott, lehajolt, szükségtelenül megigazította a gyerekeket amúgy is kellőképpen védő prémtakarót, majd hangtalanul kiosont a szobából.

- Alszanak – mondta halkan az asztalnál ülő nagydarab férfinak, aki erre maga elé mormogott valamit, de a szemét fel sem emelte az újságból. Csak az asszony kezének érintésére kapta fel a fejét. Ez az érintés még évek múltán is varázsütésként hatott rá, mintha a nőből egy láthatatlan energiahullám árasztaná el a testét, bizseregtetné végig a gerincét és szikráztatna fel – leginkább pajzánabbnál pajzánabb – gondolatokat az agyában. A nő keze szinte súlytalanul pihent a vállán, ujjbegyei alig érezhetően simogatták, de Egon ennyiből is érezte Erika egész lényét. Aztán az asszony fogása keményebbé, már-már kellemetlen szorítássá vált, körmei kezdtek fájdalmasan belehasítani a bőrébe.

- Drágám – szólalt meg végül dörmögve és lefogta az asszony kezét. – Nem én tehetek róla, ne engem fojts meg…

Gyorsan megfordult és az ölébe kapta a nála jóval könnyebb nőt, hogy aztán arcát annak nyakába fúrhassa, ahol a vörös haj alatt mindig különösen intenzív volt az az illat, amitől egy pillanatra elfelejthette a körülöttük állandósult tébolyt, a felfoghatatlan, a megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlannak tűnő, ugyanakkor nagyon is kézzelfogható, kegyetlen és kikerülhetetlen valóságot. A rémisztő, rideg valóságot, amely még most, lassan kilenc év után is olyan letaglózó volt, hogy a jeges pánik satuként szorította össze a mellkasát, ha hagyta gondolatait elkalandozni és nem a napi teendőire koncentrált. Azokból pedig eddig nem túl sok volt. Volt másodpilótaként csoda, hogy túlélte az első heteket-hónapokat a barbárok között, az pedig hogy most, kilenc évvel később itt ül, egy, a lehetőségekhez képest minden elérhető kényelmi berendezéssel ellátott, vert falú, nádtetős házban, az ölében egy – a szkíta őslakosok szerint valódi – istennővel… Nos, az már a csodán is túlmutatott.

- Tudom – mondta morcosan az istennő. – De akkor is… Még csak nyolc évesek múltak! Legalább velük mehetnénk…

Egon nem szólt semmit, csak súlyosan sóhajtott. Nem volt kedve a hónapok óta imamalomként újra és újra elhangzó mondatokhoz. Nem akart ismét belegondolni abba, hogy legalábbis egy darabig nem fogja látni a fiúkat. Nem akarta megint átélni azt a rémületet, tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, amikor megtudta, ősszel elviszik őket a központi területekre, valami bentlakásos iskolába, ahol megkapják azt a képzést, amire a kormány szerint szükségük volt.

***

A kormány szerint, ami számára, a közép-európai szerencsétlenkedéshez annyira hozzászokott, alattvaló státuszú állampolgár számára, felfoghatatlanul hatékonyan és akadálymentesen hálózta be alig pár év alatt szinte az egész Barbarikumot, azaz a Duna-Tisza közét. Először ugyanis a katonák jöttek. Éppen időben, mert a repülőszerencsétlenség túlélőinek már nem sok volt hátra, hiába élvezték akkor már 3 éve a helyi katonáskodó réteg viszonylagos védelmét. A megszokott életmód hirtelen feladása, a nélkülözés, a fizikai megpróbáltatások és a lelki nyomor rövid hónapok alatt végzett volna velük. A helyiek fanatikus lóbolondok voltak, csak ennek köszönhető, hogy a Duna túlpartján élő lótenyésztő keltákon keresztül valahogy eljutott a hírük Esztergomba, ahol mentőexpedíciót szerveztek: a repülőgép roncsainak felkutatására és a még menthető technika lefoglalására… A túlélők inkább csak nyűg voltak, felesleges teher, akiket szállítani, ellátni és gyógyítani kellett volna. Nem is nagyon akartak velük vesződni, csak a katonákkal együtt érkező misszionárius állhatatossága és személyes kapcsolatai terelték az eseményeket jóval túl egy mentőexpedíció határain.

Tehát megérkezett a hadsereg a műszaki megsemmisülés küszöbén álló járműveivel, melyek láttán azért a szkíta előkelők még vonakodó tagjai is hinni kezdték, hogy bizony az isteneik vagy legalábbis közvetlen küldöttjeik érkeztek meg hozzájuk és maradék ellenszenvük is elszállt az idegenekkel szemben. A repülő roncsai közül ekkor már a könnyebben mozdítható és a jövőbeni felhasználás leghalványabb reményével is kecsegtető darabokat Egon irányítása alatt megpróbálták kimenteni és a lehetőségekhez képest megőrizni vagy felhasználni. Ezt most mind elvették tőlük és hosszú menetoszlopba szerveződve, társzekerek és mindenféle gépjármű segítségével elszállították a Dunántúlra. Ugyanígy jártak el a ronccsal is, szinte az utolsó csavarig összeszedték a darabjait és elvitték az egészet magukkal. A túlélőket viszont, akik a katonák felbukkanása és a tőlük hallott hihetetlen történet – az Átkerülés – hatására, ha lehet, még nagyobb sokkba estek, mint amikor magukhoz tértek a zuhanás után, nem vitték magukkal.

Következő rész