- Ezredes úr!

Jonatán felriadt. Tünde nehezen akarta csak elengedni, úgy kellett magát kiszakítania a felesége csupasz, jó illatú karjaiból. Aztán a valóság mellbe vágta, a tétova álomképek szétfoszlottak és semmi más nem maradt, mint a fedezék dohos szaga, az egyenruhában alvástól sajgó háta és egy mécses fénye, a mécses fényében két arc.

Az egyik Para.

De ő soha nem mondja azt, hogy „ezredes úr”.

Most se mondott semmit.

- Jelentkezzen! - morogta Jonatán a másiknak. Valahonnan ismerős volt az arca, de jelenleg Tündén és Parán kívül nem sok embert tudott volna megnevezni. Szép kis párosítás.

- Pánczél Károly hadnagy, az al-dunai egységek összekötője, jelentkezem!

- Értem – dünnyögte Jonatán csak úgy magának, majd nehézkesen felült. Para már készségesen nyújtotta is neki a fegyverövét és a pisztolyt. Jonatán intett Pánczélnak, hogy mondja, közben felszerelt.

- Úgy tűnik, hogy Szörényvár megindult felénk – jelentette Pánczél.

- Úgy tűnik?

Azonnali hatállyal felmentették beosztásából a tatabányai Szent István Kórház igazgatóját - erősítették meg az intézmény titkárságán az OMR1 értesülését.

Dr. Kovács Rezső volt főigazgatót nem lehetett elérni, szolgálati készülékét már leadta a kórházban. Az OMR1 úgy tudja, a volt főigazgató a péntek esti orvosbálon jelentette be, hogy az Egészségügyi Minisztériumból telefonon közölték vele: megszüntették a munkaviszonyát.

Kovács Rezsőt a Kormány ez év július elején nevezte ki a tatabányai kórház élére. Korábban kisebb szakrendelőket vezetett egyes magasabb emancipációs fokú településeken

Bíró Márk, a kórház sajtóreferense arról tájékoztatta az OMR1-et, hogy az intézményt március elsejétől megbízott főigazgatóként Lencsés János, a rehabilitációs osztály korábbi vezetője irányítja. A kórház intézményvezetői posztjára február 28-án írtak ki pályázatot, a jelentkezés határideje március 18. A megbízott főigazgató mandátuma a pályázatok elbírálásáig szól.

Korábbi ellenőrzési jelentések szerint a kórház működésében több mutató is romlott, illetve súlyos elszámolási szabálytalanságokat is feltártak.

A kórházban jelenleg is folyamatban van nagyértékű felújítás. Ötszáz elöregedett ablakot cserélnek ki az intézmény egyik szárnyában, szigetelik az épületrész homlokzatát és tetőzetét összesen 7600 négyzetméteren.

Bizonyos meg nem erősített híresztelések szerint a kórház vezetőjének azért kellett távoznia, mert a patinás épületbe nem fogadott be ellátásra bizonyos kormányközeli személyek hozzátartozóit.

Jonatán az órájára nézett; a másodpercmutató egykedvűen ugrott fokról fokra. Keleten az ég alja már vörös derengésbe kezdett, a korai időponttól mindenki álmos volt és ingerült.

Vagy nem csak ettől, gondolta Jonatán.

Para mellette gubbasztott, karabélyát a fedezék oldalát tartó faragatlan rönkfalnak támasztotta és száraz kenyeret rágcsált.

Az aknavetős üteg parancsnoka Jonantán mögött állt, egyik kezében hangtölcsérrel. Olyan volt, mint egy szobor a fedezék félhomályában. Az üteget csak akkor lehetett volna látni, ha a fedezék falába vágott résekhez húzódott az ember, de Jonatánt nem érdekelte az üteg. Az előttük derengő erőd tömege annál inkább.

Azután a másodpercmutató a számlap tetejére ugrott. Jonatán leengedte a karját és a parancsnok felé fordult.

- Tüzet nyitni!

A hangtölcsér megismételte a parancsot és pár másodperc múlva egyetlen elnyújtott ropogásba forrt össze az aknavetők tűzmegnyitása.

Miközben Bolyáki kapitány az Adria Svadronnal bújócskázik és közben Jonatán felkészül az aknavetőkkel Nándorfehérvár ostromára, az Aranymosás Irodalmi Magazin elkezdte leközölni "Az Átkerülés lovasai" kéziratának elejét. (Ezért tűnt el suttyomban a blogról a regény.) 

Az "Aranymosás" a Könyvmolyképző kiadó új kéziratokat és szerzőket kereső programja, egy több lépcsős válogatás, ahol a szerkesztők, lektorok véleménye mellett a potenciális célközönség értékelése, a kéziratok fogadtatása is számít, ebben a programba került most bele az első ómagyarországos regény.

A blog olvasói a következő linkre kattintva követhetik a felkerült fejezet(ek) sorsát: 

Aranymosás - Szabó Sándor: Az átkerülés lovasai

Műsorunkban hamarosan kapcsoljuk a Száva torkolata mellé települt tudósítónkat.

- Könyörüljön egy kicsit rajtam – kérte Bolyáki Újvárit. - Hadd jussak egy kis levegőhöz. Ismertesse az urakkal azt, amit megtudtam a fiútól.

- Természetesen – bólintott az első tiszt.

Újra a térképszobában ültek, a híd alatt, de ezúttal a tengerre néző ablakok napfénytől ragyogtak. Kint giccsesen kék ég és hullámzó tenger, bent egyre komorabb viharfelhők. A kapitány oldala pedig, akármit is mond az orvos, nagyon nem tűnt rendben levőnek.

- A kapitány úr elnyerte a triéresz roncsai közül kifogott ómagyar fiú bizalmát és így hajlandó volt együttműködni velünk, válaszolni a kérdéseinkre – kezdett bele Újvári. - A lényeg az, hogy a flotta mostanra minden valószínűség szerint tudja a legutóbbi pozíciónkat annál a szirtnél, ahol meg akartuk húzni magunkat napközben. A triéresz fedélzetén volt egy rádió, amin keresztül már akkor lejelentették Athénnak a helyzetünket, amikor azonosítottak minket.

- Miért volt a triéresz fedélzetén rádió? - horkant fel Tatai. A rádiós tiszt elég megviseltnek tűnt, nem aludhatott sokat az elmúlt napokban. - Folyamatos az ügyelet a rádiónál, nem vettünk semmiféle adást.

Néha összefolytak a dolgok, néha kitisztultak, bár utólag nem mindig tűnt logikusnak minden emléke a tisztának gondolt szakaszokból sem. Mikor végre megszabadult a fejében zümmögő nyomástól, Bolyáki kapitány az üres, felnyitott oldalfalú hangárban találta magát az egyik napozóágynak csúfolt ülőalkalmatosságon; ezeket még a sportolók miatt vették a fedélzetre Fiumében. Egy másik világban.

Bolyáki az órájára nézett. A karóra szinte lötyögött a csuklóján, ezt is piszkálhatta valaki. Megpróbálta szorosabbra venni, de ettől a kis mozdulattól is lüktetni kezdett az oldala. A számlapot is hiába nézte, nem állt össze semmi.

- Kapitány?

Az egyik kadét állt mellette, fehér kötényt kötött az egyenruhája elé. Mint valami hentes, gondolta Bolyáki. De legalább nincsenek rajta vérfoltok.

- Hívjam a doktort? - kérdezte a kadét.

- Hamarosan túl közel lesznek a hetvenötösöknek – jelezte Újvári. - Javasolnám a tűzparancs kiadását, uram.

Bolyáki mereven nézte a közeledő triéreszt és nem mondott semmit. Igen, nemsokára elérik azt a pontot, amin túl a főfegyverzetet már nem tudják rájuk fordítani, a lövegeket nem úgy tervezték, hogy közvetlen közelre lövöldözzenek velük alacsonyan fekvő célokra. Nem számít. Úgyis kár egy anti hajóra abból a kevés hetvenötösből pazarolni, meg...

- Uram? - türelmetlenkedett Újvári.

- Nincs szükség a hetvenötösökre – zárta rövidre a témát Bolyáki. - Várjuk meg, mit akar.

- Ez egy triéresz – erősítette meg Újvári is. Bolyáki majdnem újra felemelte a látcsövét az első tiszt szavaira, de a mozdulat félbemaradt. Semmi értelme erőltetnie a szemét, egy ilyen vén ember örüljön, hogy egyáltalán észreveszi ilyen messziről, hogy az a folt egy anti hajó.

- Valami jelzés rajta? - kérdezte inkább.

- Egyelőre nem tudom kivenni – mormolta Újvári. Mindig ilyen mormolva beszélt, amikor valamin erősen gondolkozott, Bolyáki eleinte rászólt, hogy nyissa ki jobban a száját, de mára már feladta. - De csak athéni lehet, ezeken a vizeken ilyen kora reggel nem nagyon látnánk triéreszt.

Athén messze feküdt, északnak, valahol túl a horizonton, a kikötőjéből már kifuthattak az első hajók, köztük a járőrözésre vagy gyakorlatozásra kiküldött háromevezősorosok is. Kissé már elavult hadihajónak számítottak, a teljesítményéhez képest túl nagy volt az emberigénye, de még sok hatalom rendszerben tartotta a gyorsasága miatt. A sok evezős és az alacsony raktárkapacitása miatt éjszakára mindig kikötöttek vele, a kalózok ezért sem szerették. Athénból is ezért kellett jönnie, ilyen korán máshonnan nem érhetett ide. Ami azt illeti, Athénból is csak úgy, ha még napfelkelte előtt elindultak vele, márpedig az antik nem szívesen hajóztak sötétben.

- Észrevett minket? - kérdezte Bolyáki.

A repülőgép apró pöttye végleg beleolvadt a tenger fölötti ég párájába; a zúgását már régen nem hallották. Ha észre is vette őket, nem foglalkozott velük, pedig még egy rakétát is fellőttek az Esztergom által hátrahagyott jelzőpisztolyból. Kovács főtörzszászlós nagy nehezen elszakadt a távcsövétől és dühösen Arányira nézett.

- Most pedig megmutatja nekem, mennyire barmolták szét azt a rohadt rádiót! - közölte vele. Arányi egy darabig állta a déli pillantását, majd bólintott.

- Ha tetszik...

A rádió kezelője a tenger feletti toronyhoz vezette a délieket majd az alattuk habzó hullámokra mutatott.

- Innen dobtuk be oda.

Arányi kicsit lemaradt és kezét, mintegy csak véletlenük, a dereke mellett lógó gépkarabélyán nyugtatta. A déliek fejében lehet, hogy tényleg megfordult az az ötlet, hogy a rádióst is a készüléke után küldik, de végül csak dühösen összeszorították a szájukat, miközben a lenti sziklákat és tajtékot bámulták.

- Akkor lemegyünk és megkeressük – szólalt meg végül Kovács. - Nem akarok ezen a szigeten megrohadni.

- Nem hiszem, hogy megtaláljuk – ellenkezett a rádiós. - De ha meg is találnánk, nem lehet megjavítani. Összetört és napokat a sós vízben...

- Nem érdekel! - csattant fel Kovács. Ajtony látta, hogy Arányi ujja közelebb csúszik a fegyvere elsütőbillentyűjéhez. - Nem érdekel! Mindent meg kell próbálni. Magukért biztos nem küldenek ide hajót, ezért meg kell mondani nekik, hogy mi is itt vagyunk!

Ez már inkább szánalmas volt, mintsem félelmetes. Arányi sóhajtott egyet és maga is átnézett a mellvéden.

- Inkább szerezzünk egy hajót – javasolta.

- Amit a világban látunk, az csupán árnyéka a valóságnak – közölte Athéni Theokritosz. A csapzott filozófus az erőd közepén pislákoló tűz mellett ült és a sötétségbe meredt. Az arca már kezdett lelohadni, állítólag az egyik ómagyartól kapott egyet puskatussal, amikor nem sikerült elég gyorsan elkotródnia az útjából. Pont illett Ajtonyhoz, akit meg a saját puskája intézett el: két antikatona szépen kidekorált pofával. És Platónról elmélkednek, miközben az erőd mellvédje mögül ideges fegyveresek fürkészik az éjszakai szigetet – és az éjszakai sziget is minden bizonnyal ezt teszi velük.

- Lehet, hogy jobb is – mormolta Ajtony. - Néha úgy érzem, hogy nem is akarom tudni, milyen lehet a valóság igaziból.

A filozófus egy újabb ágat tett a tűzre és megvárta, amíg a több helyen felkunkorodó kéreg lángra kap.

- A tudatlanság nem lehet erény – állapította meg végül. - A szándékolt tudatlanság pedig olyasmi lehet, amit az ómagyarok istene „bűnnek” nevez.

Ajtony becsukta a szemét és pihenni próbált. Amióta lement a nap, már kétszer is úgy tettek a partra szállt kalózok, mintha megtámadnák őket. Egyszer egy kisebb nyílzáport kaptak – az éj leple alatt közel jöhettek, mert ezek az anti görög nyilak sehol sem voltak az ómagyarok közelében élő szkíták fegyvereihez képest. Az egyik nyíl megsebesített egy anti nőt, aki sikoltozni kezdett a fájdalomtól, mire a lovagias ómagyarok bosszúból megszórták az erdőt és a környező sziklákat rendesen. Arányi magából kikelve ordítozott velük utána vagy negyed óráig, mikor szembesült azzal, hogy mennyi lőszert pazaroltak el a semmire.