A repülőgép apró pöttye végleg beleolvadt a tenger fölötti ég párájába; a zúgását már régen nem hallották. Ha észre is vette őket, nem foglalkozott velük, pedig még egy rakétát is fellőttek az Esztergom által hátrahagyott jelzőpisztolyból. Kovács főtörzszászlós nagy nehezen elszakadt a távcsövétől és dühösen Arányira nézett.

- Most pedig megmutatja nekem, mennyire barmolták szét azt a rohadt rádiót! - közölte vele. Arányi egy darabig állta a déli pillantását, majd bólintott.

- Ha tetszik...

A rádió kezelője a tenger feletti toronyhoz vezette a délieket majd az alattuk habzó hullámokra mutatott.

- Innen dobtuk be oda.

Arányi kicsit lemaradt és kezét, mintegy csak véletlenük, a dereke mellett lógó gépkarabélyán nyugtatta. A déliek fejében lehet, hogy tényleg megfordult az az ötlet, hogy a rádióst is a készüléke után küldik, de végül csak dühösen összeszorították a szájukat, miközben a lenti sziklákat és tajtékot bámulták.

- Akkor lemegyünk és megkeressük – szólalt meg végül Kovács. - Nem akarok ezen a szigeten megrohadni.

- Nem hiszem, hogy megtaláljuk – ellenkezett a rádiós. - De ha meg is találnánk, nem lehet megjavítani. Összetört és napokat a sós vízben...

- Nem érdekel! - csattant fel Kovács. Ajtony látta, hogy Arányi ujja közelebb csúszik a fegyvere elsütőbillentyűjéhez. - Nem érdekel! Mindent meg kell próbálni. Magukért biztos nem küldenek ide hajót, ezért meg kell mondani nekik, hogy mi is itt vagyunk!

Ez már inkább szánalmas volt, mintsem félelmetes. Arányi sóhajtott egyet és maga is átnézett a mellvéden.

- Inkább szerezzünk egy hajót – javasolta.

- Hajót? - fordult felé gúnyosan Kovács.

- Több hajónak kell lennie itt a sziget körül – magyarázta Arányi. - Amit szétlőttem, tele volt, a többi támadónak is jönnie kellett valahonnan. Lehet, hogy van egy másik öböl, ahol ki tudtak kötni. Ha nem jönnek értünk, akkor nekünk kell elmennünk innen.

Ajtony a torony megfeketedett gerendavázának dőlt. Nem tartotta valószínűnek, hogy sértetlenül megszereznek egy hajót, de ha sikerül is, mit kezdenek vele? Egyik ómagyar se volt tengerész, attól, hogy hajón szolgáltak még nem értenek az anti vitorlákhoz, evezőkhöz, kormányhoz, főleg nem a navigáláshoz. Ha szerencséjük van, elérnek valami lakott helyet. És ott mit csinálnak? Egy egész polisz nem fog hasraesni attól, hogy pár szakadt ómagyar és szerencsétlen kiszabadított görög meg egyéb szerzet partot ér náluk. Ráadásul annyi lehetőség van, amit kifoghatnak, annyi politikai formáció és függelmi helyzet és szinte mindenki másképp viszonyul az ómagyarokhoz. Azóta ráadásul kitörhetett az akháj-aitól háború, meg odahaza is eldurvulhattak a dolgok.

- Miután itt az erődben majdnem kicsináltak minket, támadjuk meg őket mi? - horkant fel Kovács. - Én lemegyek a rádióért. Viszek pár antit is.

Arányi előzékenyen félreállt a létra mellől és intett neki, hogy csak tessék.

Ahogy az erőd kapuja becsukódott mögöttük, Ajtony valahogy erősebben érezte a napok óta mosatlan alsóneműjének bűzét. Kovács főtörzszászlós ment előre, a klasszikus katonai vezető képét idézve, akinek hősiességéhez nem férhet kétség, a döntéseinek értelmességéhez annál több. A gépkarabélyát előre tartva pásztázta végig a tengerhez vezető utat övező bokrokat és félredobált fadarabokat, sziklákat. A három anti gyerek követte, rövid kardokat szorongatva; állítólag jól úsztak és még jobban merültek. Hogy mennyire jól, hamarosan kiderült. Ajtony ment mögöttük, a „védett háromszög” belsejében, kezében egy pisztoly, amit nem mert kibiztosítani. A háromszög két csúcsát két déli zárta, gépkarabélyokkal és póttárakkal ellátva. A kis csapat elvitte magával a megmaradt lőszer felét és Arányi nem is tiltakozott ellene. Talán örül, hátha megszabadul a déliek nagyrészétől, gondolta Ajtony. Bónuszként még tőlem is, ha már ilyen szerencsétlen vagyok és csak én beszélek annyira görögül, hogy a nagyvonalú pénzjutalommal merülésre csábított anti kölyköket irányítani tudjam.

Az erőd elmaradt mögöttük, ahogy ráfordultak a hajócsúszdához vezető meredek útra, a göcsörtös fák és szélmarta sziklák fenyegetően közelebb húzódtak hozzájuk. Ajtony az ég felé sandított. Meleg napunk van, gondolta. Talán ha belegázol lent a vízbe, akkor az kiáztatja valamennyire az alsóneműjét meg a nadrágját. Mindenki büdös volt körülötte, milyen legyen, de a saját szaga zavarta a legjobban. Érdekes, mert azt mondják, az ember a saját szagát annyira nem is érzi. Ha nem csinálta volna össze magát az első lövésektől, lehet, hogy ő sem érezné.

- Állj! - szisszent fel valaki. Ajtony úgy állt meg, mintha falba ütközött volna. A déliek már letérdeltek és a bokrokra céloztak a fegyvereikkel, az anti kölykök kis tétovázás után követték a példájukat. Ajtonyban tudatosult, hogy a görög fiúknak neki kellett volna szólnia. Pont sikerült rátérdelnie egy éles kőre, rettentően vágta a térdét de mivel mindenki mozdulatlanná dermedt, nem mert fészkelődni. A pisztoly ólomsúlyként húzta a kezét. Ha hirtelen rámront valaki a bozótból, meg se találom, hol kell kibiztosítani ezt a vackot.

A Dérhajú, úgy tűnik, az erődben maradt. Vagy Kovács esetleg őt látta és az hozta rá a frászt.

- Tiszta – intett hátra a főtörzszászlós.

- Tovább! - súgta Ajtony a görögöknek. Felegyenesedtek és folytatták lefelé az útjukat. Az egyik fordulónál kicsit várni kellett, amíg a görögök egymás után átmásznak egy sziklán, Ajtony kihasználta az időt és visszanézett az erődre. Látta, hogy fent a mellvéden többen is figyelemmel kísérik az útjukat, egyszer még a távcső lencséje is megcsillant. Arányi nem tartotta meg magának a véleményét a „déliek expedíciójával” kapcsolatban, de azt megígérte, hogy onnan a magasból figyelik a környéket és ha kell, besegítenek. Minden bizonnyal a kalózok is helyeztek el megfigyelőket a környező sziklák és bokrok rejtekében, előttük sem maradhatott titokban, hogy egy maroknyi ómagyar elindult a tengerhez.

Ennek ellenére zavartalanul lejutottak a hajócsúszdához. A sziklák közé vájt és meglepően simára csiszolt lejtőn még mindig ott éktelenkedtek a rajtaütés során felgyújtott kalózhajók roncsai. A nedves koromszag bomló holttestek édeskés bűzével keveredett: a tenger itt sodorta parta az RPG-vel szétlőtt liburna darabjait és legénységének maradványait is. Ajtony szenvetelenül nézte a pusztulás átázott képeit és egy temetési prédikáció jutott eszébe, talán valamelyik osztályvezetőé. Mit keresitek a holtak közt az élőt?, kérdezte a plébános. Valami füstölőt is lengetett ide-oda bent a templomban, annak az illata hozhatta elő ezt a képet. Mert más közös pontot nem nagyon talált. Holtak ugyan vannak, de nem élőt keresnek, hanem egy tengerbe hajított rádiót. Egy állítólag tengerbe hajított rádiót. Ajtony simán kinézte Arányi tizedesből, hogy a készüléket elásatta valahol az erődben és most röhög rajtuk. Mert Bolyáki parancsa egy dolog, az ókor közepén egy kalózszigeten ragadni meg egy másik.

Kovács főtörzszászlós hagyta, hogy a csapata egy kicsit kifújja magát a hajócsúszdán állva, majd odébb rúgott egy megszenesedett fadarabot és az erőd felé intett.

- Itt átvágunk, ez olyan, mint egy félsziget. Ha a toronnyal egy vonalba érünk, ott lemászunk a vízhez.

Ajtony a bokrokkal, apró, göcsörtös fákkal sűrűn teleszórt domboldalt nézte és érezte, hogy a zsibbadtsága múlni kezd és valami engesztelhetetlen, fortyogó harag veszi át a helyét. Összenézett Kováccsal és állta a déli katona tekintetét.

- Átvágunk – ismételte meg nyomatékosabban a főtörzszászlós, a karabélyával a bokrok felé intett. - Mindenki nyissa ki a szemét! Jól nyissa ki a szemét!

Az egyik anti gyereket küldték elére, felkapaszkodott a hajócsúszda oldalát szegélyező egyik sziklán, majd intett, hogy ez jó út, erre jöhetnek. Az egyik déli katona követte, fegyverét a hátára akasztotta, mert mindkét kezére szüksége volt a mutatványhoz. Ajtony ezt látva gondosan a tokjába csatolta a pisztolyát, majd még kétszer elővette, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg biztosította-e a fegyvert. Látott már olyat, hogy valaki lábon lőtte saját magát és ezt hiányzott most neki a legkevésbé. Végül a feljutás könnyebbnek bizonyult, mint amire számított. A tetején el sem fogadta az egyik anti kölyök felé nyújtott kezét, inkább egy bokor vastagabb ágába kapaszkodott, úgy húzta fel magát. A szíve azért hevesebben dobogott. Eszébe jutott a Dérhajú, aki nem sok sziklát mászott meg életében. Az antik csak akkor másztak hegyet, ha nagyon muszáj volt, vagy még akkor se, főleg nem a szkíták. Lehetek a legjobb sziklamászó a világon, a Dérhajút ezzel nem hatom meg. Észrevette, hogy a bokor egyik tüskéje beleállt a hüvelykujja alatti bőrbe. Az apám halott, gondolta, miközben kipiszkálta a tüskét. Ő halott, én meg hülye vagyok, hogy folyton imponálni akarok neki.

- Tovább! - állt a csapat élére Arányi. - Ezek a rohadt bokrok. Maradjunk szorosan együtt!

Húsz métert haladhattak csak, mikor az erődben fújni kezdték a kalózoktól zsákmányolt kürtöt.

- Mi a franc? - horkant fel Kovács főtörzszászlós. A fegyverét a vállához emelve végigpásztázta a környékbeli bokrokat, amik egykedvűen rezegtek a parti szélbe. Az erődben újra megfújták a kürtöt és valamit integettek is. Végül az egyik anti kölyök szúrta ki, mit akarnak.

- Ott szemben! - mutatta. Ajtonynak kellett egy kis idő, mire észrevette a hajócsúszda másik oldalán magasodó sziklás domb oldalában fedezéktől-fedezékig ugráló antikat.

- Szemben, a szikláknál! - jutott végre eszébe a fordítói feladata is.

- A rohadékok – morogta az egyik déli és célra tartotta a karabélyát, de végül leengedte a rövid csövű fegyvert. Azt még Ajtony is tudta, hogy ilyen távolságból ilyen célpontra esélytelen a dolog. Az erődben másképp gondolták: egy lövés tompa hangját hallották és szemközt felporzott a száraz föld az egyik bokor mellett. A célba vett kalóz már a következő sziklánál járt és nem tűnt úgy, mintha megijedt volna.

- Hányan vannak ezek? - hajtotta ki a fegyvere válltámaszát Kovács főtörzszászlós. - Hogy dögölne meg mind!

- Két tucat biztos – felelte az egyik katonája.

- Vagy több – szállt be a tippelgetésbe Ajtony. - Ott hátrébb jön még egy bagázs.

- Remek. - Kovács az erődöt nézte, mintha azt mérlegelné, vissza tudnának-e jutni időben. A kalózok még viszonylag messze jártak, de úgy tűnt, az ómagyaroknál sokkal otthonosabban mozognak ezen a sziklás, meredek, csenevész bokrokkal megszórt terepen. Ha közelebb jutnának az erődhöz, onnan támogathatnák őket tűzzel, de ez elég kétesélyes lenne. Ráadásul az is lehet, hogy nem csak véletlenül lőnék fejbe valamelyik délit, ötlött fel Ajtonyban. A Kapitány Csaba egykori tisztese is erre a következtetésre juthatott, mert megrázta a fejét és az eredeti céljuk felé mutatott.

- Gyerünk, futólépés! Ha odaérünk, beássuk magunkat és utána a kurva anyját mindenkinek, aki minket akar kóstolgatni!

Ajtony két szóban összefoglalta a dolgot a görög fiúknak és folytatták a tereppel való küzdelmüket. Az egyik katona kicsit lemaradt és figyelte a kalózokat, akiket még jobban felbátorított az erődből kimerészkedett ómagyarok futása. Az első csoportjuk már elérte a hajócsúszda csupasz, semmi fedezéket nem nyújtó felületét; ott egy pillanatra megtorpantak. Az erőd ügyeletes mesterlövésze az orruk elé lőtt egyet. Ajtony ezt már az ideiglenes menedéknek szánt sziklatömb mögül nézte. Nem értek még az erőd tornya alá, de Kovács már itt megállította őket és rendezkedni kezdett. A görög fiúkkal öklömnyi köveket hordatott össze, végül is az ókori haditechnika alatt is akad még pár szint. Ajtony egy „lőállást” kapott és két bokrot, aki azok között akar átjönni, az ő célpontja lesz. Bizonytalanul szorongatta a pisztolyát és továbbra sem merte kibiztosítani. A bokrok rettentő közel voltak, ha nem találja el őket... Legalább a tárcserével nem kell majd bajlódnia, mert nincs nála több tár.

Miközben próbált kicsit kényelmesebben elhelyezkedni, észrevette azt is, hogy miért nem mentek tovább: az erődből nem láthatták, de egy ponton a sziklafal olyan meredeken szakadt az alattuk háborgó vízbe, hogy azt különleges felszerelés nélkül halandó ember nem tudta megmászni. Teljesen feleslegesen jöttek el idáig. Eleve értelmetlen volt az egész, de egy halvány, millió az egyhez esély talán volt. De ha oda se tudnak jutni...

Befutott a hátrahagyott biztosító is. Az arcát felsértette egy bokor ága, a lefutó vércseppek összekenték a zubbonyát.

- Egyet leszedtem a csúszdánál – lihegte. - A többi át fog jönni, már túl közel voltak...

- Nyugalom – mondta Kovács főtörzszászlós, de közben az ő hangja is megremegett. - Mutatom a lőállást. És...

Ajtony a szikla érdes felületének szorította a tüzelő homlokát. Egyre erősebben dobolt a fejében az, hogy „mit keresek én itt?”. Még nem annyira erősen, hogy a halántékához emelje a pisztolyt, de úgy érezte, hogy belátható időn belül ez a pont is elérkezik. Mellette a görög fiúk szorongatták a köveiket. Az erődből megint lőttek egyet, ők se nagyon tudhatták, hogy minek. A tagolt terep ezernyi fedezéket kínált.

- Kinyírjuk őket! - bizonygatta Kovács főtörzszászlós. A szemközti bokrok közül pár kődarab szökkent az égbe, az egyik túlrepült rajtuk, a többi a fedezéknek használt szikláknak csapódott. Egy közeli bokorból kiemelkedett egy félmeztelen alak, mellkasa izzadtan csillogott, izmos karja egy hajítódárdát lendített. Kovács egy rövid sorozatot eresztett belé, az izzadt mellkason vörös rózsák nyíltak és a test visszahanyatlott oda, ahonnan jött.

Haltam volna meg a Dérhajúval együtt, gondolta Ajtony és végre kibiztosította a pisztolyát.