- Rendben van, Presbiter uram – Péter atya halkan beszélt, de szemét szúrósan a vele szemben ülő középkorú férfire szegezte. – A szentek még nem születtek meg, lehet, hogy nem is fognak. De a predesztinációról egy szó se essék a továbbiakban. Más sem hiányzik a népnek…

- Nos, jól van, Péter atya – bólintott a megszólított férfi, Pálházi Ferenc, a tatabányai reformátusok presbitere és sóhajtott egyet. – Istené a dicsőség.

- Úgy van. Ámen – ezt már egy harmadik férfi mondta, aki az asztal túlsó végén ült, és ujjaival idegesen dobolt a fényesre polírozott, gyönyörű rokokó asztal lapján. – Ön, Altsteiner úr, mit gondol?

A megszólított fiatal férfi vele szemben ült, villogó kék szeme folyamatosan járt körbe-körbe az asztalnál ülők arcain és eddig szótlanul ült a helyén. Pedig a megbeszélés már vagy egy órája tartott.

- Barátaim – kezdte a férfi, korához képest meglepően mély hangon. - Miről beszélgetnek maguk itt? Szentek, két szín alatt áldozás, eleve elrendelés, és a többi… Maguk szerint a hit csak ennyi? Külsőség? Megkérdezték már a híveiket, hogy mit gondolnak erről az egészről? Vagy csak folytatják a rutint?

Senki sem válaszolt neki, a három másik csendben várta, hogy Altsteiner megválaszolja a magának feltett kérdést.

- Nekem végül is könnyű dolgom van – vonta meg a vállát a férfi. – A hitközségekből összesen 78 fő maradt „ideát”. De én tudom, hogy nekem vannak hittestvéreim az Ígéret földjén…

Szeme furcsán csillogott, amikor befejezte mondandóját. Fejében egymást kergették a vadabbnál-vadabb álomképek és megfoghatatlan érzelmek. Még áll a templom. A Templom. Őrült vágyat érzett, hogy megláthassa. És a 78 megmaradt hittestvére sem gondolta másképp. Mióta kiderült, hogy mi történt, azaz történhetett velük azon az októberi éjszakán, egyfolytában az járt a fejében, hogy el kell jutnia Jeruzsálembe.

- Mi ebben a cirkuszban nem kívánunk részt venni – vontra meg a vállát végül, mikor a kavargó gondolatok elültek a fejében. – Nincs mit hozzáfűznöm az Önök felvetéseihez, de köszönöm, hogy meghívtak. Engedelmükkel, most távoznék.

Nem várta meg, hogy a másik három mit szól. Csendben felállt a székből és szinte hangtalan léptekkel hagyta el a tárgyalótermet. A nagy kétszárnyú ajtó zárnyelvének halk kattanása után szólalt csak meg Péter.

- Tamás, Ferenc – nézett sorban a két férfira. – Megegyezhetünk akkor abban, hogy egyfajta, hogy is mondjam, szóval unitárius hitet fogunk vallani?

- Tiszta röhej – csóválta a fejét maga elé meredve a tőle jobbra ülő alak. Kócos haját idegesen kapargálta hosszú, ujjaival. – Se szkizma, se reformáció, még megváltás sem…

- Tamás, ezt már túltárgyaltuk – Péter haragosan emelte fel a hangját. – Krisztus kérdését nem vitatjuk. Mi tudunk róla, hogy minket megváltott. Ennyi. És ha lesz még utódaink között olyan, aki akkor él, megbizonyosodhat róla, hogy tényleg élt egy ilyen nevű személy.

- Ccccc… - a ciccegés a másik férfi ajkát hagyta el. – Egy dolgot elfelejtettek, uraim. Mi van, ha nem mi kerültünk vissza a múltba, hanem ezek a népek körülöttünk a mi jövőnkbe…

- Ez teljesen mindegy – legyintette le Péter. – Mi tudunk arról, hogy Jézus élt és hiszünk abban, hogy megváltott minket. Ebben megegyeztünk, igaz?

A másik kettő határozottan bólintott. Péter fújtatva dőlt hátra a nagy, ezeréves diófa széken.

- Tehát, akkor… Nézzük még egyszer. - folytatta megkönnyebbülten. – Hiszünk Istenben, a Teremtőben, az Atyában. Hiszünk Jézusban, Isten fiában. Hiszünk a keresztyén egyházban. Hisszük a bűnök bocsánatát, az örök életet és a feltámadást. Ámen.

- Ámen – a másik kettő ösztönösen, de ugyanakkor hittel telve mondta az ima befejező szavát.

- Ámen – suttogta hozzá Péter is és lehajtotta a fejét. Aztán felnézett és sokkal világibb gondolatok jártak már a fejében.

- A hit kérdéseiben tehát megegyeztünk. Azonban meg kell beszélnünk az anyagi dolgokat is.

- Nem lesz nehéz – válaszolta azonnal Tamás, az evangélikusok képviselője. – Messze a katolikusok voltak és vannak többségben ezen a területen, tehát nekik van a legtöbb javuk is.

- Igaz – bólintott Péter. – De most új alapokra kell helyeznünk a hitünket. Én tiszta szívvel és őszinte hittel adom a volt katolikus javakat új egyházunk részére használatba.

- Ezzel nincs is gond – hajolt előre Ferenc. – De ki viseli gondját annak a vagyonnak? Ki lesz a gondnok? Hol legyen a székhely, már ha kell ilyen egyáltalán?

- Természetesen ezt is felajánlom – mondta Péter, majd kitárta karjait. – Higgyétek el, nem tudok ennél a helynél jobbat. Folyamatosan van villany, ivóvíz, csatorna. Állandó őrséggel rendelkezek… rendelkezünk.

A másik kettő arcán látszott, hogy nem igazán fűlik a foguk ehhez a megoldáshoz, de pár pillanat alatt győzött bennük a józan ész. Minden bizonnyal a prímási palota volt jelenleg a világ legjobban őrzött épülete. Északi részét ugyan át kellett engedniük a polgári kormányzat részére, de a többi szárnya érintetlenül vészelte át az átkerülés óta történt időket. Csak az egyik oldalbejáratát rongálta meg egy robbanás, amikor az elvetélt Morvai-puccs során pár zendülő berobbantotta a kaput. A palotát kettős védővonal vette körül, géppuskafészkekkel és őrtornyokkal – nem volt kifejezetten barátságos látvány. De Péter teljesen megszokta már a külsőségeket és valahol hálás is volt, hogy viszonylag nyugodt körülmények között élhetett a négy fal között. Az egyház katonai századát – a Kereszteseket – Albert a zendülés után feloszlatta. Bár névleg hagyott kétszakasznyi fegyverest a palota őrzésére, de ezeknek a parancsnoka nem a püspök embere volt. Az őrszolgálatot a Főparancsnokság egyik századosa vezénylete, aki hűvös távolságtartással biccentett valahányszor összeakadt Péterrel. Más kapcsolat nem volt közöttük. A Keresztesek gyakorlata, amikor kocsival végiglátogatták a vidéki plébániákat, már történelem volt. A gépesítés fokozatos leépítésével idővel a lóval megtehető egynapi járóföld lett a haladás mértéke. A plébániákat lovas futárral értesítették az esetleges teendőkről, a kinevezésekről és utódlásokról, meg a főpásztori levelekről. Péter nem hívta így a leveleit, sőt, nem is akarta meghallani, amikor a beosztott papok egymás között így hívták a küldeményeit. Pedig ő volt a főpásztora a nyájnak, ha tetszett neki, ha nem. Ő volt a katolikus anyaszentegyház feje… Amikor Pál püspök a merénylet miatt megrokkant és neki kellett átvenni a hivatalt, sok éjszakán keresztül térdepelt és imádkozott. Félt. A szíve mélyén rettegett a gondolattól, hogy most csak rajta múlik az egyház sorsa, ő a pápa.

Most itt ült a palota zöld szalonjában, körülötte a barokk és a rokokó pompa kellékei: süppedős, díszesen faragott karfájú, zöld bársonyos fotelek, dióbarna antik asztal, hatalmas olajfestmények a legalább négy méter magas falakon, az egyik sarokban szép, zöld csempés cserépkályha, amelyekre a plafonról egy óriási csillár legalább ötven izzólámpája szórta a fényt. Vele szemben az asztalnál Mikóczi Tamás az evangélikusok választott küldötte és Pálházi Ferenc a reformátusok gyülekezetének képviselője ült. Más felekezet nem maradt az átkerülés után működőképes állapotban. Voltak persze rajtuk kívül is keresztyének – hetednapi adventisták, görög katolikusok, őskeresztények, baptisták, hitesek, jehovisták és unitáriusok – a maradék területeken, de ők olyan szétszórtságban és kis számban voltak, hogy képtelenség lett volna felkutatni őket - meg minek. A zsidó közösség 78 tagja meglepő gyorsasággal egymásra talált és szinte azonnal elkezdték szervezni a kivándorlásukat – Jeruzsálembe. Így hárman maradtak arra a párezer hívőre, akik túlélték az elmúlt fél évet. Keserves fél év volt, a kezdeti káoszt és fejetlenséget követte a zendülés, miközben a vadak folyamatosan rettegésbe tartották a határvidéket, aztán jött a jegyrendszer, a kötelező közmunka, a sorkatonai szolgálat, a kitelepítések, a lakhelyelhagyási tilalom és a földrendelet. Majd mindennek betetőzéseként a kelták tömeges támadása a gyepűn, ahol a hírek szerint hegyekben álltak még most is a barbárok holttestei. A támadásról akkor szereztek Esztergomban tudomást, amikor a szokásos riadógyakorlat szirénazúgását követően hangosbeszélő kocsikon tájékoztatták a lakosokat a veszélyhelyzetről.

„Figyelem! Ez nem gyakorlat! Ez nem gyakorlat!” - Péter fülében csengett az ezerszer hallott felszólítás hangja. Aztán napokig semmit sem tudtak, csak a kaszárnyák voltak csendesek, a helyőrségen kívül minden sorozottat elvittek délnek. Egy hét múltán kezdtek visszaszállingózni a csapatok, hangosan énekeltek, amikor begurult velük az ősöreg gőzmozdony a kis pályaudvarra.

„Albert István azt üzente,

Elfogyott a regimentje,

Ha még egyszer azt üzeni,

Mindnyájunknak el kell menni,

Éljen a magyar szabadság,

Éljen a haza!”

Sokuknál volt mindenféle kard, pajzs, lándzsa, ékszerek és még ki tudja milyen holmik, amiket a harcmezőn szedtek össze. Bár a mezőt inkább mészárszéknek kellene nevezni. A kelták hatalmas tömegben, minden harci taktika és elgondolás nélkül támadtak neki a gyepűrendszernek, aminek jelentőségét valószínűleg nem ismerték. Fel sem tudták fogni, hogy ők nem látják még az ellenséget, de annak fegyverei már tízesével öli őket. A gyepű határain botlódrótos „csapik” voltak keresztül-kasul húzva egy eldózerolt, jó tíz méter széles határsávban, ami a vasfüggöny hű mása volt – kiépítéséhez jól jött az öreg határőrtisztek tapasztalata. A kelta élcsapatok első tagjai káromkodva keltek fel, amikor elbotlottak a drótokban, aztán ámulva lesték a felsivító piros rakétákat, amik megfestették a kora hajnali eget. A támadás csak egy pillanatra torpant meg, és amikor az utolsó rakéta fénye is kihunyt, a széttiport drótokon keresztülvágott a többezres sereg. Nem jutottak túl messzire, amikor sivítva közéjük vágódott az első üteg tüze, és fültépő robajjal vájt félelmetes krátereket a talajba, amelyek oldalán leszakított testrészek, fegyverzet és minden egyéb bucskázott lefelé, egészen addig, amíg a következő robbanás ismét fel nem dobta a levegőbe. Az ütegek tüze folyamatos volt, a távolságot a határzár telepítésénél akkurátusan lemérték és a gyepűt szektorokra bontva egy-egy beásott tarack tartotta tűz alatt. A kelták a rövid tűzszünetekben folyamatosan özönlöttek előre, látszólag nem törődve a körülöttük tomboló káoszra és egyes egységeik eljutottak egészen a műszaki zárak – az első szögesdrótkerítések – vonaláig. De kárt ebben sem tettek, mert az őrtornyok és beásott fedezékek tűzvonalába kerülve szinte egyszerre estek el.

A kora délelőtti órákra csend volt a határon, elült a lőporfüst és leülepedett a robbanások nyomán kavargó por, amely mohón felitta a tengernyi kiömlött vért. A kijelölt útvonalakon gépesített felderítők óvakodtak előre és derítették fel a terepet, de ellenállást nem észleltek. Messze nyugat felé, Tatabányától délre, egy erdei útról jelentettek egy nagy tömegben vonuló emberfolyamot a figyelők, de jóval a gyepűn túl, ezzel így nem is foglalkoztak. Vége volt a csatának. A honvédségnek az összes vesztesége egy nagylábujj és egy hüvelykujj volt. Az előbbivel a szerencsétlen katona saját géppisztolya végzett, az utóbbit pedig egy pisztoly hátrasikló szánja nyúzta meg. A kelta halottak számolását húszezernél abbahagyták. A tetemeket homlokrakodókkal tolták kupacokba és hordtak rájuk vastagon földet, amelyek így bizarr piramisként állítottak emléket az öldöklésnek. Brennus népei úgy haltak meg, hogy az ellenséget egyikük sem látta szemtől szembe. A hátsó sorokban vonuló asszonyok és öregek az első zárótűz után visszatámolygó félig élő, félig holt keltákat látva jajveszékelve fordították meg szekerét vagy lovát és indult el nyugatnak, vagy délnek, és vitték hírét a láthatatlan és félelmetes ellenségnek. Nyomukban pedig már ott csaholtak a rabszolga-kereskedők vad kutyái…

A kelta támadás egyetlen helyen ütött sebet a védvonalon, az eraviszkokat elárulta egyik saját törzsük, akik beszivárogtak és hátba támadták a magyarokkal szövetséges törzsfőt. Ez a támadás sem tartott sokáig, a riadóztatott Gellért-hegyi erők egy órán belül felszámolták a támadást, de itt voltak furcsaságok. Pontosabban egyetlen furcsa dolog volt. A kelták AMD-vel lőttek és elég jól céloztak. Amikor itt is vége lett az öldöklésnek, az első jelentések után a terepet megszállták a Katonai Felderítő Hivatal nyomozói és mindent lefoglaltak, amit találtak, mindenkit kihallgattak, eraviszkot és magyart egyaránt. A kis telep, amit még a Keresztesek építettek ki közöttük, szinte teljesen elhamvadt a tűzben, a faépületek gerendái most is izzottak, hullt a pernye, és égett hús szagát hordta a szél. A telep körül állomásozó egység parancsnoka igencsak meglepődött, amikor egy alacsony, kormos képű és a honvéd egyenruhára nyomokban emlékeztető viseletbe öltözött alakot kísértek elé, aki a domb mögött futott a karjaikba és csak annak köszönhette az életét, hogy úgy káromkodott, ahogy egy kelta sosem fog tudni.

A parancsnok döbbenete akkor lett még nagyobb, amikor meghallgatta a kis, barna bőrű ember izgatottan előadott történetét a meglőtt barátjáról, aki valahol az erdőben fekszik. A kicsi ember addig könyörgött neki, amíg végül kiküldött vele egy szanitécet, meg négy bakát egy UAZ-zal a sérülthez. Fél óra múlva az UAZ már Szomodival a hordágyon bukdácsolt az Etyek felé vezető földút egyenetlenségein, bár Nándort ez a tény nem érdekelte. Álmodott. Frissítő, hűvös álmot látott. Zúgott a szél a hídon, a lobogók vászna csattogott a zászlótartókban, de felettük mélykék, felhőtlen tavaszi ég feszült. Odalent barnán örvénylett a Duna, mögöttük a forgalom monoton zaja szinte beleveszett a szél zajába. Ő fogta Anita kezét, kapaszkodott belé és csak annyit tudott a lány szemébe nézve mondani, hogy „Szeretlek, szeretlek, szeretlek”.

Csikós borzasztóan érezte magát, fogta bajtársa hideg és verejtéktől csúszós kezét, aki félig felakadt, fátyolos szemekkel nézett valahova a háta mögé és közben folyamatosan szerelmet vallott neki. Ő a könnyeivel küzdött, de ugyanakkor képtelen volt lereagálni a történteket. Az orvos szó nélkül tett-vett körülötte, injekciót, kötszert és még ki tudja mit használt, hogy megpróbálja elállítani a vérzést, amely a lőtt hasi sebből gyengén, de folyamatosan szivárgott és cseppekben gyűlt össze a padlón.

- Nincs magánál. Delirál – szólt hozzá az orvos hirtelen, mire Csikó összerezzent és értetlenül nézett az orvosra. – Nem érez fájdalmat, álmodik. Tudja, az agy így védekezik, ha közel a vég.

Csikós ekkor tört össze és mocskos arcának redői között lecsorgó könnyei a padlón összevegyültek Szomodi lassan alvadó vérével. Hangtalan sírásából csak a kocsi felpattanó hátsó ajtajának döngő lemezhangja riasztotta fel. Kisírt szemébe az erős lámpafény ostorként csapott bele és egy türelmetlen hang nógatta.

- Mozduljon már, ember! – lassan tisztuló látása fehér köpenybe ütközött, egy igazi orvos állt előtte. – Ugorjon le, fogja a hordágyat és igyekezzen a műtőhöz, az asszisztens mutatja az utat. Igen fontos ember lehet a sérült, ha felbontatták velem az „M” zárolt készleteket…