Reggel korán levonultunk apósom családjával együtt a főtérre. Szép, napos idő volt, bár elég csípős hideg. Zsombort beöltöztettük rendesen, a babakocsi alját meg teleraktuk mindenféle elektronikus kacattal, régi mobilok, a padlásról levadászott P1-es gép, kisrádió, sógoraim kinőtt videójátékai, jutott belőle a hátizsákokba is bőven. Apósom egy talicskán hozta a régebbi tévét, ami helyett tavaly karácsonyra vettek egy rendes nagyképernyőset, teljesen működőképes volt, csak a távirányító néhány gombját tüntette el anno valamelyik gyerek. Azért beraktuk mellé azt is. (Mindenféle elektronikus cuccot be lehetett váltani extra dolgokért, helyszíni felbecsültetéssel.)

A téren már ment a reggeli helyezkedés, bár már nem volt olyan könyökharc, mint eleinte, már az ügyeletes polgárőröknek is csak néha kellett odalépni. A szociális gondozók utánfutós biciklijeit is simán előreengedték, ők hordják majd ki a fejadagot azoknak az időseknek és mozgássérülteknek, akik felmentést kaptak a jegyzőtől. A többiek sorakoznak. Az elektronikus átvevő a kocsmába tette a székhelyét, napközben egy csomó embert kellett kitessékelni, aki nem hozott semmit, csak megörült neki, hogy nyitva látja a fájóan régen bezárt ajtót. Olyan is volt, aki egyenesen sörre akarta becserélni a hozott cuccait - a pár első szemfülesnek sikerült is. Aztán végesnek bizonyult a készlet.

Eszter közben azt játszotta, hogy hányféleképpen tudja körülírni azt, hogy majd vigyázzak magamra, kicsit már kezdett idegesíteni. Nem az aggódása, hanem inkább az, hogy nem tudtam semmi okosat se felelni. Eszembe jutott a nagymamám (akinek holléte pillanatnyilag értelmezhetetlennek tűnt), aki folyton azzal szekált, hogy miért nem eszek eleget - ő is csak akkor hagyta abba, amikor kifejtettem neki, hogy az emberek többségéhez hasonlóan én sem szeretek éhezni. Jelen esetben Eszternek semmi ilyesféle frappáns dolgot nem tudtam kifejteni.

A teherautó kis késéssel érkezett, a polgárőrök egyből körbe is vették (bár nem hiszem, hogy a mi falunkban megrohannák kifosztás céljából, mint egyes helyeken), először a helyi VB-nek hozott speciális küldeményeket pakolták le, majd a szociális gondozókat töltötték fel, akik egy polgárőr kíséretében nyakukba is vették a falut (van pár néni, aki mindig megörül az egyiküknek, aki a postásbiciklit kapta, nem lehet elmagyarázni neki, hogy elképzelhető, hogy a következő nyugdíjosztásnál valószínűleg már... mindegy.) Végül a lista alapján osztani kezdték a fejadagokat is, már rutinosan ment, szinte alig idegesítette fel magát rajta az ember. Egy külön pultnál a leadott elektronikus cikkekért kapott pecsétes papírokat lehetett beváltani "luxuscikkekre", amik pár hete még álmodni sem mertek arról, hogy egyszer így hívják majd őket. De volt, aki hétköznapibb dolgokat kért, anyósom például még pár liter étolajat szeretett volna kapni, a kisebbik sógorom meg csokit, de csak egy erőteljesebb tockosig jutott.

- A nagytévéért egész jó dolgokat ígért - mormolta apósom, de végül arra jutottak, hogy azért azt mégsem.

Jó sváb módjára (asszimilálódom) kikértem én is a fejadagomat, majd beraktuk Zsombor alá a babakocsiba és érzelmes búcsút vettünk. A biciklimet odatoltam a teherautó vezetőjéhez és jelentkeztem nála. Meg kellett még várnom a bepakolást, ki volt adva, hogy üresen nem futhat semmi, főleg fát és pár zsák kukoricát tettünk fel, a leadott tévéket és egyéb ketyeréket (csupa ósdi dolog amúgy) a hivatalos küldeményeket, egy gyanúsan hosszúkás és hajlékony nejloncsomagot is, amire nem mertem rákérdezni, hogy a kelta hullája-e, de azért igyekeztem a tehertér másik végébe pakolni a kukoricát. Amikor mindent elrendeztünk, befutott a tejszállítmány is, feltöltötték az üresen hozott nagy kannákat, majd odarakták a nejloncsomag mellé. Hurrá. Egomban nem iszom tejet...

Szerencsére hoztam pár gumipókot, feldobtuk a tetőre a biciklimet, majd felszálltunk. Az egyik Kalasnyikovos kísérővel együtt a platóra kerültem, annyira nem is volt vészes, bár ha tudom, hogy rőzsekötegen ülök, hozok valami kispárnát. A hátizsákomra nem akartam ráülni, összetöröm a spájz vésztartalékából kiutalt zabfalataimat. Az őr megdicsérte a szuronyomat, mutatta, hogy neki sokkal rövidebb van, de már üzletel egy haverjával, akinek van eladó rövidkardja. Ha az erdőben meglepik az embert, ér annyit, mint a kala.

Érdekes volt az út. Eddig csak a hegy tetejéről nézelődtünk távcsővel, láttunk pár dolgot, de közelről minden más. A benzinkutak úgy néztek ki, mint valami minierődök, homokzsákmellvédekkel, szögesdróttal, fából ácsolt kapuval, a tízes melletti ÖMV tetején még géppuskafészket is láttam. Könnyű volt alaposan megfigyelni a dolgokat, mert igen lassan poroszkáltunk, pedig a teherkocsi nem volt régi fajta. Kiderült, hogy ez is parancs, mint az üresen futás tilalma. A dorogi Tesco már csak egy üszkös és alaposan széthordott romhalom volt, de benteb se láttam sok ép üzletet. Aminek nem verték be a kirakatát, azt bedeszkázták vagy OSB lapokat csavaroztak rájuk. A templom előtti téren nyüzsgött a nép, ott is fejadagot osztottak. Az őrrel is beszéltem pár szót, régebben volt katona, most újra behívták, azt mondta, hogy pár helyen alaposan képen törölték a keltákat, csak nem beszélnek róla nyilvánosan. Még az se hivatalos infó, hogy kelták. A többség úgy se tudna mit kezdeni ezzel.

A reptéren is komoly őrség volt, itt láttam az első BTR-t, gondolom, vigyáznak a gépekre, abból nincs olyan sok, mint autóból. A rendőrség előtt raktak ki, kérdezték, tudom-e, hova kell mennem. Mondtam, hogy azelőtt tanítottam is az Adalbertben. Tényleg jól jött a bicikli. Adtak egy papírt is, ami a személyimmel együtt érvényes, azzal tudom igazolni magam, hogy jogosan vagyok Egomban.

Furcsa volt a város autók nélkül, sötét közlekedési lámpákkal, bevert ablakokkal, pár helyen gyanús sötét foltokkal a falakon (állítólag pár helyen odavagdosták a csecsemőket is az állatok), kormos tetőkkel és szinte minden sarkon koszorúkkal, fonnyadt vagy fonnyadó virágokkal, fekete szalagokkal, fényképekkel. Később mesélték, hogy a tilalom ellenére minden éjjel kerül ki pár mécses is, amit a polgárőrök eloltanak és összeszednek.

Míg feltekertem a Bazilikáig (kocsival nem volt ennyire fárasztó...), ötször is megállítottak, kétszer rendőrök, háromszor polgárőrök, de végül csak odaértem. A Bazilika környékén a turistabuszok hiányától eltekintve minden olyan volt, mint régen, se virágok, se égett tetők. A Szent Adalbert központ előtti téren újabb BTR őrködött, fent a falon géppuskafészek, a földön szögesdróttekercsek. Aranyos. Újabb ellenőrzés, ezúttal motozás is, még a bicskámat is elszedték, de adtak átvételi elismervényt (kis kézzel firkált cetli, azt írok még az üres helyre, amit akarok...) Egy régi ismerősöm érkezett értem a katonák hívására, az egyik kispap, akit anno nyelvvizsgára készítettem fel, most sokkal beesettebb volt az arca, mint amire emlékeztem, szeme is komolyabban csillogott. Kérdeztem, hogy mi ez a hadi felvonulás itt. elmesélte, hogy az egyház felajánlotta a központot bizonyos célokra, most úgysem szerveznek sok konferenciát, bár egy kisebb társaság sikeresen itt ragadt, valami régi magyar irodalmi összeröffenésről. Majd kiderült, hogy elfogtak pár tucat keltát és itt őrzik őket. (Semmi sem áll távolabb tőlem az egyházfóbiától, de erre az infóra egyből valami alagsori inkvizíciós kamra jutott eszembe, legalábbis egy kósza gondolat erejéig - de mikor megtudtam, hogy kísérőm az egyik kelta gondviselője, egyből elszálltak a rémképek. Valahogy nem tudtam elképzelni szöges korbáccsal a kezében, bár tény, hogy némelyik angol szerkezettel csúnyán elbánt annak idején... :) ) Csak jobb helyen vannak itt, mintha teljesen a katonák kezében lennének, bár nem tudom, hogy megérdemlik-e a jó bánásmódot. Kicsit sok volt a koszorú idefelé.

Horgay százados valami behívott ex-tartalékos lehetett, legalábbis nem tudtam elképzelni hivatásos katonaként. Panaszkodott egy sort, hogy olyan rendszertelenül érkezünk, hogy nem tud semmit sem szervezni, most mondhatja el nekem külön az egészet. Nem tudtam sajnálni. Majd valami dolga akadt, de mielőtt lelépett, megkérdezte, hogy van-e olyan cuccom, amit tölteni kellene. Először nem fogtam fel, hogy a laptopra gondol. Végül adott egy CD-t és mutatott egy konnektort a kopár tanteremben, ahova bevittek. Bedugtam a gépet majd hosszú percekig áhítattal bámultam a töltő zöld kis ledjét. Már egész elszoktam az ilyesmitől. A kísérőm is lelépett, ott maradtam egy visszatért laptoppal és egy CD-vel. Meg pár tucat keltával valahol a mélyben rejtőző szinteken. Odakint meg egy autózúgás és kipufogóbűz nélküli város, a Bazilika kupoláján meg távcsöves puskával mászkáló alakok.

A hasam pedig azt mondta, hogy dél felé jár, de egyelőre nem akartam beáldozni egy zabfalatot se. Most várok. A CD amúgy használhatatlan. Valami Excel van rajta, de Vistás lehet, mert az OpenOffice-om nem nyitja meg. Hát várok.