(Szolg. közlemény: létrehoztunk levélcímet azok számára, akik szerint Ómagyarországra lehet e-mailt küldeni. :) Várunk minden olyasmit, ami kommentbe nem fér bele. A blogbemutató dobozba is elrejtettük, a Spammentes Ómagyarország© jegyében.)
Az orszlányi csata után az MVB két vélemény mentén gyakorlatilag kettészakadt. Egyesek szerint ez hatalmas nagy győzelem, az haza (mármint a megye) meg van mentve, a rekvirált készletek pedig elhozták a Kánaánt. Más vélemények szerint – és ezzel többé-kevésbé én is azonosultam - hihetetlen mennyiségű erőforrást, benzint, lőszert használtunk el az oroszlányi tábor felszámolása során! Annyit, hogy még egy-két ilyen akció, és a járműveket lehet elfelejteni… Oké, szereztünk némi készletet, búzát, néhány vágóállatot, meg foglyokat, és persze Környe térségét megtisztítottuk, ám ez még sincs arányban a fogyasztással.
A parancsnok korrekt módon vállalta, hogy bizony ő rendelte el a támadást, és szerinte ez helyes dolog volt. Az MVB dolga pedig pótolni a készleteket. No, erre egy kicsit kiakadt Albert is, aki pedig a fő csitítója volt azoknak, akik a parancsnok fejét követelték a pazarlása miatt. Persze ő is ellenezte a további akciókat, azt mondta, más módon kell a kelta kérdést rendezni. Javaslatot tett továbbá, hogy a foglyokat használjuk fel arra, hogy megtanuljunk keltául – hívjunk be nyelvtanárokat, nyelvészeket, akik extra fejadagért megtanulnak keltául, hogy tudjunk kommunikálni velük.
Persze páran rögtön felhorkantak, hogy minek velük tárgyalni, egy jó lövés és probléma letudva. Fú, még most is előttem van az arca Albertnek, ahogy válaszol, pedig már több napja történt – én most már a Felvidéken próbálok az Esztergomra rátörő kelták (és Csilla) nyomára bukkanni: szelíden, nem megalázó módon, ám mégis nagyon határozottan elmondta, hogy nem ölhetjük meg az összes keltát. Nem, nem azért mert ez immorális lenne – persze az – hanem azért, mert egyszerűen nincs annyi lőszerünk, mint amennyi kell. Hisz mi körülbelül 300-350 ezren vagyunk, míg körülöttünk sokmilliós kelta népesség is lehet. Ha nem is tudjuk, mennyi a számuk, és nem is mind akar lerohanni bennünket, katonailag nem győzhetünk – nincsenek védhető településeink, mert nincsenek falaink. Szinte nincs semmink – csak az erős akaratunk, szilárd meggyőződésünk! Élni akarunk és élni is fogunk! Ha kell, akkor erőt mutatunk, ha kell, akkor az eszünket.
Albert egy kisebb beszédet mondott ott akkor, ezzel a vitát lezárta, azzal a javaslattal, hogy ezentúl más stratégiát alkalmazzunk – szorítsuk a lehető legkisebbre a benzinfogyasztásunkat, használjunk helyette lovaskocsit, ha pedig nagyon muszáj kocsiba ülni, akkor kis fogyasztású gépet használjunk, a lehető legtakarékosabb módon. Hamarosan szavaztunk is egy utasításról, aminek a részleteit még az MVB törzs máris megkezdte kidolgozni.
Ennek a munkának lett az is az eredménye, hogy nem egy jó BTR igazán biztonságérzetet nyújtó gyomrában kompoztam át Dunán. A sereg elég nehezen teremtette meg az átszállításunk lehetőségét, sajnos csak korlátozott képességű és számú műszaki alakulatunk maradt. Egy megerősített hídfőt alakítottak ki a Mária-Valéria híd csonkjával szemben, BTR is csak eddig jött és azt is csak helyi használatra tartották. Mi a legszükségesebb felszerelést felmálházva vágtunk neki az erdőségnek.
Az útvonalat az MVB jelölte ki a repülőgépes felderítés alapján. Az utasítás szerint el kellett kerülni a meglévő utakat, azzal a megfontolással, hogy nem egy hódító akció részesei vagyunk – ezért nem is kaptunk járműveket, csak extra felszerelést – hanem egy beszivárgó egység, aminek túszszabadítás és felderítés a feladata.
Őszintén szólva nem tudom, mit képzelt az MVB, hogy két századdal majd mi rambózunk egy kicsit? Mert ha igazán megrohannak minket, akkor hiába az extra felszerelésként kapott kézigránát, aknavető, nekünk meszeltek. Az akció vezetője, egy fiatal, vékony százados volt, akit láthatólag nem érdekelt, hogy alig van embere, és hogyha bajba kerülünk, akkor csak magunkra számíthatunk. Picit zavart ez a flegmaság, aztán rájöttem, hogy ezzel inkább az embereit igyekszik megnyugtatni – nincs itt semmi gond, látjátok, itt vagyok, nyugodt vagyok.
Hamarosan azonban ez a lazaság róla is leomlott. A menet élén haladó biztosítók egy ligetes részhez érve jeleztek, és kérték a parancsnokot. Én is csatlakoztam hozzá, felzárkóztunk az elől haladó rajhoz.
Döbbenetes látvány fogadott. A liget fáin félmeztelen testek lógtak felakasztva, a ruhák alapján esztergomiak, mieink. Köztük egy nő is, aki…
Egy pillanatra megállt a szívem, de nem Csilla volt az. Ez a szerencsétlen asszony idősebb volt a jegyesemnél. A parancsnok elrendelte, hogy vágják le az áldozatokat, majd a magunkkal hozott hullazsákokba tetette őket.
Ahogy alaposabban megvizsgáltuk a felakasztott embereket, rájöttünk, hogy jóval több embert gyilkoltak itt le, mint azt elsőre sejtettük, hisz nem csak esztergomiak voltak ott, hanem kelták is. Néhányukat már rendesen kikezdték a kukacok és a madarak… elég gusztustalan látványt nyújtottak… Ezeket nem zsákoltuk be, hanem egy sebtében ásott gödörbe raktuk őket. Nem volt velünk tábori lelkész – hisz éles bevetésre indultunk – ám egy keresztet azért csak állítottunk a sírjuk fölé.
A „temetés” közben egyre-másra születtek az elméletek, hogy mi volt itt. Kivégzés, szimpla kegyetlenkedés, vagy vallási szertartás. Végül is teljesen mindegy – rajtuk már nem tudunk segíteni, mi viszont jobb, ha gyorsan továbbállunk, mert ez a hely mindre alkalmas, csak arra nem, hogy huzamosabb ideig védjük…
A nap is igencsak későre járt, ezért örültünk, hogy a közelben az egyik közeli dobtetőről kellően belátható a terep – igaz, az azt is jelentette, hogy nincs tűzrakás… Még a sötétség beállta előtt egy kisebb árokrendszert ástunk, szögesdróttal, jelződobozokkal megerősítve, és nyugovóra tértünk. Persze az őrséghez hasonlóan a többség sem aludt. Nem igazán volt jó a hangulat, hiába szorongattunk kalát a kezünkben, valahogy nem nőtt túl nagyra az önbizalmunk.
Megkönnyebbüléssel tapasztaltuk a reggel beköszöntét – főként azét, mert a kelták nem köszöntöttek minket. Körülbelül 10-15 kilométerre egy füstoszlop szállt a magasba. A parancsnokkal úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Kellemes kis kutyagolás várt ránk, és valószínűleg nem csak az…
Kommentek