A debütálások hetét egy újabb szerzővel folytatjuk, és még nem ürült ki a tár, a következő két nap sem telik majd el új szerzők nélkül - és a régiek sem mentek nyugdíjba egyelőre. (Tehát kivételesen szombaton is lesz frissítés, mert nem bírjuk visszatartani. ;) ) A sötét oldalra került szerzőnk kelta szemszögből nézegeti Ómagyarországot, egyelőre csak messziről. Ráadásul hamarosan táti olvasóinknak is kedvükben járunk, de nem vele...

Jaj a fejem! Mi a fene történt?

Az első épkézláb gondolataim... Baromi zavart voltam, nem tudtam mennyi idő telt el, mióta… mi is? Ismerős az érzés. Egyszer már elájultam. Felültem. Tudom jól, hogy ájulás után marha nehéz összeszedni a megelőző emlékeket.

Sopronba tartottunk. Hárman vagy négyen. Kocsival. Aztán filmszakadás. Ötletem sincs, hol lehetek, milyen nap van és hogy a nyilvánvaló agyrázkódáson és zúzódásokon túl lehet-e még bajom. Egy rosszul karbantartott út mellett hevertem a füvön. A túloldalon erdő. Fura, még sose láttam itthon ennyire Fangornra hajazó erdőt. Sehol senki. Az út mellett nincs távvezeték. Fura. Gyors önellenőrzés. Ruha megvan (farmer, póló, cipő), kezem, lábam mozog, bár a jobb combom olyan mintha baseballütővel kezelték volna… Zsebek: bal, tárca; jobb, ajjaj. A mobilomnak asszem annyi. A kijelző szétfolyt, az előlap darabokban. Isteni. Az mp4 lejátszóm viszont a csodával határos módon túlélte. De mégis mit? Az út minőségéből ítélve ez még Magyarország. Sikerült felállnom. Kicsit szédültem, de nem volt vészes. Inkább álmos voltam. Jellemző… Egy darabig latolgattam a lehetőségeket, aztán elindultam az úton. Jobbra. Valahogy minden olyan nyugodt, tiszta. Sehol egy eldobott sörösüveg, kidobott fotel, olajoshordó, mosógép, de még egy rohadt chipses zacskó sem hever itt. Biztos közel van az osztrák határ. Még egy őzet is láttam egy villanásra, megvizsgált majd eltűnt Fangornban. Ötletem sem volt mennyi idő telt el, az egyetlen órám a telefonom volt, a gyomrom pedig nem jelez napokat. Még egy rohadt kondenzcsík sincs sehol. Hol a tökben vagyok?

Aztán egyszer csak feltűnt egy kisebb csapat. Négy fiatal férfi. Durva gatya, dárdák, kardok, hosszú szőke és barna haj, néhol testfestés. Keltások. Viszont honnan szereztek ennyire korhű cuccokat? Nálunk ez kimerült pár régi holmiban és polifoamba tekert seprűnyelekben. Rossz emberek nem lehetnek. Asszem kiszúrtak. Integettem. Megálltak. Valamit magyaráztak egymás között aztán elindultak felém. Fura, mintha készenlétben tartották volna a fegyvereket.

- Szevasztok! Bocs a zavarásért, de asszem balesetem volt, a mobilomnak annyi, de szerintem itt még térerő sincs. Elmondanátok, merre van a táborotok? Vagy valamelyikőtöknél nincs egy? Rövidre fognám… - megtorpantak. Az egyik mintha kérdezett volna, de biz isten egy kukkot nem értettem.

- Nem semmi, mind tudok írül, ugye? Na, ne szívassatok már! – Újabb, kissé ingerültebb szóözön. Lehet, hogy külföldiek, az magyarázná a méregdrága utánzataikat.

- Do you speak English, guys? – Talán feltűnt nekik, hogy másik nyelvet használtam. Nem sok sikerrel. Akkor jöjjön a német.

- Sprecht ihr Deutsch? – Mert én elég szarul. Nem, ezt sem értették. A latintudásom meg még ennyire se terjedt ki. Aztán úgy tűnt mintha ismernék. Bizakodni kezdtem.

Az egyikük közvetlenül elém állt. Alaposan végigmért. Reméltem, hogy nem verekedni akart, mert láthatóan sokkal jobb kondiban volt, mint én, viszont kábé két fejjel alacsonyabb. A többi is hasonló alkat volt. Kérdőn néztem rá. Erre elmosolyodott. Valami rosszat sejtettem. A szédülés és a bizonytalanság egyetlen pillanat alatt eltűnt. Libabőrös lett a hátam és éreztem, hogy megindul bennem az adrenalin. Az idő folyása megváltozott, mint amikor annak idején a vízilabda meccsen kapura lőttem. Tudtam jól, hogy mögöttem teljes sebességgel úsznak felém, mégis tengernyi időm volt lóbálni és gólt dobni. Nem egy bullet time, de hasonló. Felém emelte a kezét, ami akár ütés is lehet. Legjobb védekezés a támadás! Teljes súlyomból, vállal mentem neki, annak rendje és módja szerint leseggelt, én pedig futni kezdtem. Nem gondolkodtam csak futottam. Jobb lett volna, ha így is marad. De amint használni kezdtem fejemet... Beugrottam az erdőbe. Tudtam, hogy üldöznek. Botor módon hátranéztem, aztán már csak földanyát üdvözöltem.

Vannak még homályos foltok, igen. De kezdetnek azért megteszi. Ötletem sincs mennyi idő telt el az utóbbi filmszakadás óta. Vagy, hogy mi a fene történt egyáltalán. Csak annyi biztos, hogy valami kitömött zsákon fekszem egy olyasféle építményben, amit csak rekonstrukciós filmekben láthattam. A fejem iszonyúan fáj, de valami kötés van rajta. Inkább nem bolygatom. Lehet, hogy csak álmodom. Agyrázkódásom volt, én ettől nem hányok, nem látok rémeket, csak alszom. Ezt fogom tenni. Talán sikerül egy épkézláb világban ébredni.