December 2.

A kocsi nyaktörő sebességgel száguldott keresztül az elnéptelenedett utcákon. Sofőrje magabiztosan kerülte ki az útjába kerülő akadályokat; egy régen félbehagyott és már sohasem folytatódó építkezés törmelékét, egy leszakadt hirdetőoszlopot, egy útra dőlt fát – mintha naponta járna erre. Ilyen sebességnél semmit nem láthatott az elsuhanó épületekből. Ha egyáltalán érdekelte még, amit odakint láthatott. Az enyészet mindent beborító penészes lehelete fokozatosan hagyott nyomot mindazon, amit emberkéz alkotott. A természet láthatóan jó étvággyal vetette rá magát a civilizáció elhagyott díszleteire; az aszfalt repedéseiben friss fű tört az ég felé, a falakra növények kúsztak. Minden, ami mesterséges, az elmúlást siratta, lehangoló tükörképét tartva egy dicsőséges múltnak, mégis az egész kép... ragyogott. A padok között háborítatlanul burjázó bokrok, a harsogó levegő által simogatott fűszálak, a halovány napfényt megszűrő falevelek, mind az élet nagyszerűségét ünnepelték.
A park fáiról nagy csapat madár rebbent fel, ahogy az öblös hangú motor kettétépte a délután csöndjét. A kerekek, az őket irányító akaratnak engedelmeskedve azonnal blokkoltak, az autó fara egy negyedkörívet leírva az orrával került egy vonalba. A férfi kinézett az ablakon, végigfutatta szemét az eltorlaszolt útnál összezsúfolódott, mára rozsdatemetővé vált járműveken. A sor közel száz méteren feltorlódott, többen összekoccantak, de az autókban nem ült senki, volt, amelyiknek még az ajtaja is nyitva állt. A férfi végigsimította kopasz fejbúbját, gyűrött tekintete megállapodott azon a ponton, ahol az út eltűnt.
Gyakran eljött ide. Itt kezdődött minden.
A háta mögött, hatalmas zajjal felverve az aljnövényzetet egy csapat fiatal őz szaladt át. A férfi ölébe kapta az automata gépkarabélyt, füstös, fekete csövét az ablakkeretre támasztotta és gázt adott. *

– Hogyhogy nem unod még?
– Ez az egyetlen normális film a telefonodon – válaszolta Judy, aki az iPhone-nal a kezében hason hevert az ágyon.
– Rajta van a Brian élete is.
– Az engem idegesít, szerintem nem vicces, hanem fárasztó. Amúgy meg szeretem Will Smith-t. Jó pasi... – húzta fel huncutul a szemöldökét.
– Nekem a film zenéje tetszik – válaszoltam, szándékosan nem véve a lapot. – Ezután tettem fel annyi Bob Marley-t a telefonra.
– Te nem akarod nézni? – kérdezte, a kimondatlan elutasítás miatt némi sértődöttséggel a hangjában.
– Hetvenhetedszerre, bébi...? Én inkább téged nézlek, jó? – Ahogy a fenekére fókuszáltam, közeledni látszódtak az álláspontok.
– Abból nem filmnézés lesz... – morogta, leplezetlen elégedettséggel, amiért meggondoltam magam.
– A zombis résznél úgyis mindig megunod és kikapcsolod – vigyorogtam rá, és komótos mozdulattal megpusziltam a térdhajlatát.
– Mert utálom őket. Rémségnek itt vagy nekem te! – kacagott.
– Ííígen??? Azt a pimasz mindenedet!
Szóval akkor ma harcolós szex van műsoron. Benne vagyok.

– Azért szereted annyira ezt a filmet, mert hasonlít az életünkre? – kérdeztem nem mondom meg mennyivel később, miután kellemesen legyőztek.
– Igen, azt hiszem. Lehet, hogy ezt, ami most van, ezt is mi, emberek csináltuk. Meg azon is gondolkodtam, kinek van igaza a filmben, a Will Smith-nek vagy a csajnak. Vajon mindenki halott, vagy tényleg létezik a túlélők kolóniája? És, hogy itt nálunk mi a helyzet: vajon csak mi kerültünk át, vagy vannak még más területek odébb, amiket meg lehet találni?
Nem válaszoltam, mit is válaszolhattam volna. Ugyanazon kattogott az agyam, mint egy hete a nap minden percében.
– Szerinted? – unszolt Judy. Mi szerintem? Ja, hogy vannak-e más területek.
– Szerintem, ha ezt bárki meg tudná itt mondani, arról már tudnánk. Szerintem az kizárt dolog, mert nem tudom – próbáltam elviccelni a kérdést. – Én abban hiszek, amire van bizonyíték.
– Hű, jó kevés dologban hihetsz...

– Te melyiket választanád? – törtem meg jó három perccel később a beálló csöndet.
– Miből?
– Amiről Téglással beszéltünk az este. Te elindulnál vagy maradnál?
– Háát... Nézd, ahogy eredetileg kitaláltátok, úgy jó volt szerintem. Volt egy erős csapat... de én a helyetekben most Krisztiánékra sem számítanék, szerintem Erika le fogja beszélni. Ketten, pontosabban hárman nekiindulni meg... Legalább azt tudnánk, hogy hova. És az az igazság, hogy te is más lettél.
Na ez utóbbit nem akartam hallani, bassza meg. Persze én vagyok a hülye, ne viselkedjek úgy, mint egy nő, minek teszek fel olyan kérdést, amire nem akarom hallani a választ.

– Azért azt vágod, hogy ha a nyomunkra jutnak, akkor engem le fognak lőni. Innen nézve a maradás sem túl erős alternatíva.
– Téged nem tudnak lelőni – vigyorgott.
Nem hát, a faszt nem. Sok, magát golyóállónak képzelő barát vagy ellenség emlékére ittam már felest.
– Csináljak egy cigit? – tettem fel kisvártatva a „majd később folytatjuk”-kérdést.
– Aha... De akkor megint megduglak!

Annyiban volt igaza Judynak, hogy az elmúlt egy hétben még nem lőttek le. Csupán két ember volt, akinek ténylegesen nem láttuk a holttestét Csentőfán, Szivacs és Luí. Ha bármelyiküket élve fogták volna el, akkor már rég lerohanták volna a szentendrei rejtekhelyet. Szivacs halálát nem volt nehéz kilogikázni, Luí pedig Tyson kocsijában ült, nem túl életszerű, hogy a megvadult falusiak hagyták volna egy darabban kiszállni.

Krisztiánt csak két napig gondoltuk halottnak és/vagy árulónak, aztán múlt csütörtökön Judy eljött értünk, és szólt, hogy Krisztián megjelent Téglás házánál. Arról sikerült meggyőznie, hogy nem akart feldobni minket, csak bepánikolt, abban viszont, hogy mi legyen ezután, azóta sem jutottunk dűlőre. Persze, igaza van, hogy hárman (csatolt részekkel öten) nem tudjuk végrehajtani a korábban tervezetteket, de mégsem ragaszthatunk ki hirdetést a buszmegállóban, hogy „Balul sikerült túszakció miatt létszámhiányos gengszterbanda felvételt hirdet. Amennyiben Ön szereti a kihívásokat és csapatjátékos személyiség, jelentkezzen!”

Marika, Tyson özvegye hazautazott, és Isten büntetését kéri rám.

Mégis milyen istenét? Csak nézzünk körül... Ettől függetlenül kevés dologban tudtam vele vitatkozni, vagy egyáltalán a szemébe nézni. Tyson az egyetlen megmaradt barátom volt. Neki viszont tizenkilenc éve a férje, és most még el sem temethette. Azt felesleges lett volna mondanom, hogy a döntést Tyson hozta meg, és pontosan tudta, mit vállal – mint mindannyian. Marika kezdettől fogva ellenezte az ötletet, de ezen nincs is mit csodálkozni. Egy falusi asszony volt, aki eddig is tartott csirkéket, az, hogy ezután ezt áram és folyóvíz nélkül teszi, nem nagyon vágta földhöz. A férfiakat meg korábban is besorozták, és korábban is jártak fát vágni, így gondolta ő.

Egyetlen dolog zavart csak, az viszont nagyon: hogy Marika távozása kockázatot jelentett. Ki tudja, ő mennyire akar közreműködni abban az isteni büntetésben... De akárhogy is, nem tarthattam fogva egy halott barátom özvegyét. Végül nem is volt rá szükség. Marika azt mondta, korábban is tudott Tyson dolgairól, mégis a felesége maradt, és pontosan tudja, mivel jár ez. Biztosított, hogy a titok titok marad, ha nem hiszek neki, lőjem le nyugodtan. De attól még a büntetés elér majd engem.

Nem tudom, ciki-e bevallani, de jobban érzem magam azóta, hogy elment. Nem sokáig lettem volna képes naponta a szótlanul vádló arcával találkozni.

Luí barátnője, Szimi könnyebben viselte – ha lehet egyáltalán ezt a szót használni egy olyan nő (nő? lány. alig tizenkilenc) esetében, aki a nap huszonnégy órájából tizenkettőt sírással töltött. De nem vádolt senkit, csak hiányzott neki Luí, és azt kérdezgette: miért?

Szimi nem volt hajlandó visszaköltözni a lakásukba, így mi maradtunk ott Judyval. (A Csentőfától Szentendréig tartó 17 órás bújkálás és gyaloglás végén Téglással értelemszerűen nem az ő házukhoz, hanem Luíék üresen álló lakásába mentünk, és ott is maradtunk három napig. Csak amikor Krisztián is megjelent, és kicsit fellélegezhettünk, hogy forró nyomon legalább nincsenek rajtunk, akkor költözött vissza Téglás a házba, hogy Szimi mellett legyen.) Alig tízpercnyi séta volt a két épület között, mégis, a közigazgatás széthullása miatt akár egy másik bolygón is lehettünk volna, olyan biztonságban voltunk. A szomszédok, ha egyáltalán kimentek az utcára, többé már nem álltak meg beszélgetni egymással. Judynak bőven elég volt hangosan jó napot kívánnia ahhoz, hogy senkit ne érdekeljen, ki ő, én meg ritkán mentem ki nappal az utcára. Mivel az én nevemet (álnevemet) még nem tartottuk biztonságosnak leadni a VB-nél, továbbra is a rabolt csentőfai kaját ettem.

– Tényleg, mit vacsizunk ma? – kordult meg szinte azonnal a gyomrom a kaja gondolatára.
– Én ilyen későn már nem eszem, tudod.
– Ó, tényleg, elfelejtettem! Ókori wellness á la Judy – nevettem teli szájjal. De a válasz nem nevetés, hanem egy szúrós szempár volt.
– Ne szólítsd Judynak, már kértelek.

Ja, persze... a „múltat végképp eltörölni”-projekt... Hányadszorra baszom már el.

– Figyelj rám, baba... – az utóbbi időben különösen hálás voltam az általános megszólításokért: bébi, baba, cica, édes. Csak ezeknek köszönhettem, hogy ritkán futottam bele a fenti kellemetlen szituációba. – Ezen nem akarok többet veszekedni. Nem érdekel, hogy ki voltál, mert tudom, hogy ki vagy.
– Mi van, ha engem érdekel? Ha miattam kéne figyelned rá?
– De... ez agyrém! Figyelj: egy gyilkoshoz beszélsz. Szerinted? Versenyeztessük még egy kicsit egymás múltját?
– Az más. Ha minden úgy alakult volna, ahogy tervezitek, akkor nem bántottatok volna senkit a faluban. Akkor nem lennél gyilkos.
Hát, legalábbis így tudod te... Szegény csajszi, sose kelljen rájönnöd, kivel bújsz ágyba valójában.
– Nem kerültünk már éppen elég messzire a múltban elkövetett hibáktól ahhoz, hogy végleg le lehessen zárni őket? Kétezer év nem elég távolság?
– Én lezártam. Nem azzal kelek fel minden reggel, hogy ó, jaj, miért is voltam kurva. Csak megtehetnéd, hogy Te sem emlékeztetsz rá.
Na jó, ebben volt valami. Bólintottam.
– Csak van még egy gond... – fent hagytam a hangsúlyt, és igyekeztem mosolyt csempészni a hangomba. – Nem tudom, hogy lehet becézni a Franciskát...
– Mondhatod egyszerűen, hogy Frenki – megkaptam hozzá a megbocsátó mosolyt is.
– Ja, milyen király lesz, amikor az ágyban azt fogom nyögni, „ó, Frenki!”... Na menj má’!
– Pedig jobb lesz, ha rászoksz, mert ha egyszer is „ó, Judy!”-t nyögsz, azonnal tökön rúglak! – mondta nevetve, majd beleboxolt a vállamba.

– Nos, akkor... khm, Frenki. Komoly kérdés következik. Miért vagy velem? De tényleg. Én vagyok az egyetlen ember, aki emlékeztet a múltadra. Én ugyanaz a gazember vagyok itt is, mint aki odaát voltam, és én döntöttem így, hogy az leszek. De te mindent új lappal kezdhetnél.
– Épp azért vagyok veled, mert te vagy az egyetlen ember, aki emlékeztet a múltamra. Szerinted akarnék új életet kezdeni a tetves ókorban, ha már semmi nem kötne ahhoz, aki valaha voltam?
És Judy – kurvaélet, át kell szoknom a Frenkire – kimondta azt, ami az én fejemben is volt. Rájöttem, hogy én is ezért voltam vele. Mióta Csentőfáról visszatértünk, azóta meg különösen, hiszen Tyson is halott volt.
– Meg aztán biztonságot is nyújtasz – folytatta, – de ezt már mondtam korábban. És egyébként akkor este Búbánatvölgyben... ha más körülmények között találkoztunk volna, tetszettél volna. De persze nem tetszhettél, hiszen fizettél azért, hogy dugjak veled, pontosabban Laci barátod fizetett. Nos, most már másak a körülmények...
– Járunk? – vihogtam fel. – „Hazakísérlek, otthon leszünk, fél tíz felé-hé-hé...”
– Hülye búúzi! – kaptam egy újabb vállast.

Ez lenne az? Egy gondtalan este „a családdal”? Egy hónapja ez még máshogy nézett ki. És utólag jövök rá, hogy sosem értékeltem igazán, ilyen helyzetben mindig azt gondoltam, hogy unatkozom. Hogy majd mindig a másnap a fontos, amikor ezt és ezt fogom csinálni. Még nem tudnám megfogalmazni, milyen módon válik teljesebbé az életem áram, víz és rendes élelem nélkül, de most ennek az érzése fogott el.
Azt szögezzük le, hogy nem vagyok szerelmes Judyba. De valószínűleg Biljanába sem voltam szerelmes. Csak felelős voltam érte és szerettem. A „csak” kihúzva – szerettem.

Mindent összevetve: nem ez az idő az, amikor hosszú távú terveket kellene szövögetnem. Tartósan bebútorozni valahová, akár érzelmileg, akár fizikailag, őrültség lenne. Lehet, hogy már holnap menekülnöm kell, és lehet, hogy holnapután már halott vagyok.

[* A Legenda vagyok című filmet a magyarországi forgalmazó, az InterCom bocsátotta Tigris és Judy rendelkezésére.]