Álmomban megint a tisztás szélén álló Niva kormányát markoltam. Késő éjszaka volt, de a foltokban megmaradt hótakaróról visszaverődő holdfény bevilágította a környéket. Cirka száz méterrel előttünk egy másik dzsip várakozott, előtte három fickóval. Morvai és bérencei. Horowitz lassan sétált feléjük, miközben Miroszláv és Kallos valahol a tisztás szélén bújócskáztak. Ugyanúgy, ahogy Morvai emberei is tették. Horowitz magabiztos volt, tudta, hogy könnyedén maga mellé állíthatja a hatalomittas tábornokot. Álmomban hallgattam az ösztöneimre, és villantottam kettőt a Niva fényszóróival, mire torkolattüzek villantak több pontról is az erdőből. A valóságban azonban negyedóra múlva már döcögtünk is vissza a fagyott szántón az anyósülésen mosolygó Horowitzal.

Ismét arra ébredtem, hogy felrángatnak a hideg betonpadlóról. A jobb szemem még ki tudtam nyitni, a bal csak sajogva jelezte, hogy nem szereti, ha pisztolymarkolatokkal ütik a környékét. Az őrök a hónom alá karoltak, hogy visszahúzzanak a parányi, meszeletlen vallatószobába. Jófiú és a Köcsög. Bemutatkozni elfelejtettek, így szerepük alapján kereszteltem el őket. Most kicsit lágyabban csaptak rá a vasszékre, meg Szűcsként bemutatott vallatóm is csak egy kis filózás után guggolt mellém.

- Feleslegesen erőlködik Wágner! – mondta Szűcs, szinte suttogva, megjátszott együttérzéssel a hangjában. – A barátai már mind itt csücsülnek vagy meghaltak. Persze nekik nem volt annyira fontos a betyárbecsület, mint magának. Többen is vallottak maga ellen, méghozzá elég csúnya dolgokat. Mesélje el nekem mi volt a szerepe az árulásban, és talán segíthetek magának. Úgy hallottam, hogy szakember, nekünk meg szükségünk van a szaktudására. Mondjon el minél több részletet, és elintézem, hogy megússza.

Szóval barátkozunk, megint. Úgy emlékszem lefutottuk már ezt a kört egyszer… vagy kétszer. A verésekre határozottabban emlékszem, meg a kezdeti, kényszerpózokban történő lelkizésre. Jófiú a kihallgatások közti szünetben itatgatott „titokban”, hátha egy kis lelkizéssel hathat rám. Köcsög szimplán azzal terrorizált, hogy majd jól elszórakozik velem, ha lesz egy kis ideje. Nyilvánvaló volt, hogy nincsenek „barátaim”, akik ellenem vallottak, de ennyi idő után már illő volt összekapcsolni a sorozatos adminisztrációs katasztrófákat a nevemmel. A statáriális bíróság nem fog beleremegni, ha nem támaszkodhat hiteles bizonyítékokra.

-Az volt a szerepem, hogy… diót és csokit töltsek az ablakba kirakott csizmákba. A Mikulásnak dolgoztam – motyogtam elcsukló hangon. Vártam a menetrendszerinti pofont Köcsögtől, amitől általában lerepültem a székről, de elmaradt.

- Ha el akarja baszni az életét, nem állok útjába. Én segíteni próbálok, de a többi magán múlik. Gondoljon a keresztlányára! Mi történik vele, ha kivégzik magát a főtéren, mint egy árulót?

Elmosolyodtam a frenetikus öngólon. Nem voltak kétségeim afelől, hogy nekem mindenképp reszeltek, de tudtam, ha vallanék Horowitz ellen, Szilvi fölött is kimondanám a halálos ítéletet. Horowitz még a puccs estéjén vitte el, hogy „biztonságba helyezze”. Miután kipucoltam a központból minden bizonyítékot, vagyis hazavágtam a rögzítő szervert, és elégettem a szalagokat, még maradt pár percem összepakolni neki és elbúcsúzni tőle. Mindketten tudtuk, hogy valószínűleg utoljára látjuk egymást, de nem szóltunk egy szót sem. A központról eszembe jutott a logikai bomba, amit még egy hete telepítettem, amikor már éreztem, hogy ennek szívás lesz a vége. Halott ember keze. Ha nem csörgetek meg egy melléket háromnaponta, aktiválódik, és tisztára pucolja a népesség-nyilvántartót minden biztonsági mentéssel egyetemben. A telefonálgatást is el lehet majd felejteni egy ideig. Ez azt jelenti, hogy egy napja lehetek idelent, pedig sokkal többnek tűnt.

 - Tudja Wágner, én okos embernek hittem magát.

- Tévedni emberi dolog…

Szűcs biccentett, mire felkaptak, és visszavittek a cellába. Köcsög még belém rúgott egyet, miután ledobtak a padlóra, Jófiú pedig rám zárta a cellaajtót, és mellém guggolt.

 - Ne tegye ezt a keresztlányával! – suttogta kifejezetten szarul megjátszott együttérzéssel. - Odafent vár arra, hogy megjöjjön az esze! Két napja csak sír, és látni sem akarja magát. Tényleg azt akarja, hogy tönkremenjen az élete maga miatt?

Bumm, hiba! Szűcs profi volt, de Jófiú korántsem. Ha két napja lettem volna bezárva, már aktiválódott volna a logikai bomba. Szűcs profi vallató lehetett, mert könnyedén észrevette, ha irányítani próbáltam a beszélgetést vagy hazudni próbáltam, de Jófiú csak egy lelkes amatőr volt. Szomorú arckifejezéssel kúsztam közelebb a rácson kívül guggoló sráchoz.

 - Picsába… - motyogtam. - Én… Rendben. Adj egy cigit, és elmondok mindent.

Jófiú bevette, és elment cigiért. Olyan amatőr volt, hogy félig kilátszott a diktafon a zsebéből, amikor mellém guggolt, hogy tüzet adjon. Mélyet szippantottam a cigiből, amitől egyből sajogni kezdett pár kilazult fogam.

 - Meggondoltam magam, mégse vallok be mindent – mondtam mosolyogva, majd ráfújtam a füstöt.

Egy időre magamra hagytak, gondolom, hogy kiértékeljenek és újragondolják a stratégiát. A semmittevéstől gyengülni kezdtem, a fáradtságtól pedig hallucinálni. Édeskés illatot éreztem, ahogy ismét megjelent mellettem Témisz. Vártam, hogy mondjon valami bíztatót, de csak vicsorgott véres fogaival, szemein a szokásos átvérzett kötéssel. Hirtelen eszembe jutott az autóbaleset. Tizennégy voltam, a bátyám meg tizennyolc, amikor eltemettük apát és anyát. Felvillant egy kép a tűzoltóról, aki kivágott a szétroncsolódott kocsiból. Egy másik a sürgősségiről, ahogy hordágyon tolták át anyám a műtőbe. A szemein kötés. Elájultam.

Álmomban lepörgött előttem az életem. Bátyám bevonult, hogy feldolgozhassa a veszteséget, én az utcán kötöttem ki. Idő kellett csak, hogy rossz társaságba keveredjek. Megtanítottak kocsit nyitni, amit kamatoztathattam is. Kisstílű bűnözők köré keveredtem, akik bélyeggel vagy fűvel fizették ki a munkám. Szerencsére észbe kaptam és megpattantam. Bátyám kiállt mellettem, így lett hol laknom, és tanulhattam szakmát. What goes around, comes around…

A zár hangos kattanására ébredtem. Biztos voltam benne, hogy hallucinálok, amikor Miroszlávot láttam belépni a cellába, egyenruhában. Egy szót sem szólt, csak talpra állított, és átsegített a vallatóba, ahol Horowitz várt.

 - Bíztam magában. Örülök, hogy nem kellett csalódnom – mondta Horowitz vigyorogva.

- Miért nem bízott bennem, mikor előre szóltam, hogy hagyjuk ki Morvait? Vagy amikor szóltam, hogy nyilvánosan szervezkedik, és bukni fogunk?

- Igaza van, lebecsültem Morvait.

- Egy szart! – kiáltottam, ahogy leesett a tantusz. – Direkt így szervezte, ugye? Morvai képtelen lett volna megszervezni egy ilyen akciót!

-Nem zajlott minden a terv szerint. Sajnálom.

- Akkor… nem fog kihozni, ugye?

- Nem áll módomban, de az ígéretemet tartom. Még egy szívességet kérnék – mondta egy üres papíron heverő tollra mutatva. – És megköszönném, ha beleírná, hogy kell hatástalanítani a vírusát.

- Logikai bomba, nem vírus – morogtam, majd írni kezdtem a vallomást. – Gondolom, Morvai ellen kell vallanom.

Horowitz nem válaszolt csak bólintott.

- Elintézné, hogy ne a főtéren akasszanak? Nem akarom, hogy azt lesse a tömeg, ahogy fuldokolva beszarok és bepisálok.

Lekörmöltem a vallomásom, meg egy búcsúlevelet Szilvinek. Próbáltam ügyelni a kézírásomra, de elég szedett-vedett lett. Visszakísértek a cellába, ahol egyből álomba zuhantam. Arra ébredtem, hogy Jófiú egy fejadagot csúsztat mellém, utolsó vacsora gyanánt. Amint végeztem, már jöttek is rám adni a bilincspapucsot. Egy magas falakkal határolt, hátsóudvarra hasonlító részre kísértek. Hajnalodott, ahogy megállapíthattam a dróthálóval borított ég színéről. Szűk hely volt, mint egy börtön sétálója.

A kivégzőosztagot három kalás baka alkotta. Fiatal srácok voltak, egyiküknek volt csak annyi tapasztalata, hogy ne nézzen a halálraítélt szemébe. Az egyik sarokban pár tiszt ücsörgött, olcsó kerti székeken. Mellettük egy közömbös tekintetű írnok jegyzetelt. Felsorolták a vádpontokat, beismertem a bűnösségem, levették rólam a bilincset, és kaptam egy utolsó szál cigit, ha már papot nem kellett. Nem kértem, hogy kössék be a szemem, így legalább nézhettem a dróthálón túl felfénylő eget. Búcsúlevelem sorai még élénken vibráltak a fejemben:

Lyány!

Mire ezt olvasod, már tudod mi a szitu. A dolgok nem úgy alakultak, ahogy terveztem, így egyedül kell hagyjalak. Emlékezz apádra, és élj tisztességesen, ahogy tanította. Engem se felejts el, de sose válj hozzám hasonlóvá. Vigyázz magadra és Mackóra, és majd Mackó is vigyázni fog rád!

Hiányozni fogsz!

Gy.

Okos lány, biztos észreveszi majd, hogy megbabráltam Mackót. A Mackóba rejtett pendrive volt az igazi biztosítékom Szilvinek. Rajta volt minden illegális módosítás, amit a nyilvántartásokban végeztem, és az összes beszélgetésem Horowitzal, amit az MP3 lejátszómmal rögzítettem. A mellékelt üzenetbe, valódi búcsúlevelembe, még azt is beleírtam, kinek kell eljuttatnia a bizonyítékokat, ha bajba kerülne.

- Bocs bratyó, de én melegebb éghajlatra megyek nyaralni – suttogtam mosolyogva az égbe.

Mosolyogtam még akkor is, amikor eldördültek a lövések.