Február 10. A napok elég egyhangúak mostanában, semmi érdekes nem történt. A helyzetemmel valahogy sikerült megbékélnem, így unatkozni kezdtem. Vajon mihez kezdhet unalmában egy magamfajta számítógép, internet, tévé, könyvek és kisszámú barátai nélkül? Elárulom: azzal foglalkozik, amit eddig alaposan elhanyagolt mondván, úgysem az a lényeg. Fizikuma javításába kezd.

Fura. Amikor hónapokkal ezelőtt véget ért az életem, elkezdtem egy újat. De nem volt teljesen új. Nyomokban, apró töredékeiben már átéltem és számtalanszor eljátszottam gondolatban. De most itt volt a maga teljes valójában. Igazából már az átkerülésem óta jóval – ha nem is higiénikusabban – egészségesebben és aktívabban élek. Viszont, hogy mégse hazudtolhassam meg magamat, mindig akadt fontosabb dolgom, mint edzeni. De, hogy ez se lehessen állandó, itt Brennusnál egyelőre más dolgom sincs, mint amit magamnak adok. Úgy döntöttem, most végre van időm és energiám vézna testem gyötrésére. Azért annyira nem vagyok hikomat, de van még fejlesztenivaló bőven.

Azt már korábban megfigyeltem, hogy a hosszabb nem túlságosan megerőltető tevékenységek pozitív hatásai baromi gyorsan megmutatkoznak. Egyszerűen alkalmazkodom a terheléshez, viszont annak megszűnése után kétszer olyan gyorsan veszítem el újsütetű kondim minden morzsáját. Szeretek futni. Tudok is. Fekvőzni utálok; nem is megy. Úszni pedig a jeges vízben nem nyerő ötlet. Így kezdtem minden reggeli egyre messzebb és messzebb futni. Először még keltettem némi érdeklődést, utána már csak integettek. Nem vagyok benne teljesen biztos, de sejtem, hogy a tó partján sem vagyok teljesen egyedül. Egészében véve az útvonalam egy bő másfél-két órás kellemes tájfutás lett a hegyről a tó partjára és onnan vissza. Az izomláz már két napja a múlté, remekül haladok a kitűzött cél felé. A mellényben futás lesz majd az igazi kihívás. Szerencsére tisztában vagyok a korlátaimmal, így egyelőre csak némi súlyzózásra használom a tizenhét kilós mágikus vértemet. Sikerült új napi rutint csinálnom. Ébredés után ürítés – ez nem változott, de az angol vécé hiányzik – ezt követi pár felülés és egy kis bemelegítés. Aztán a mellény. Ezután futásra melegítek. Aztán a nap fénypontja, az egyetlen szórakozásom. Futás.

Kényelmes tempóban, durván méteres léptekkel szoktam futni. A karok lazán de ütemesen mozognak összhangban a lábakkal. A légzés is ritmusra megy. Az egész lényege a ritmus. A zenéhez hülye vagyok, de ez szinte ösztönös. Egyszerűen megy. És miközben a testem dolgozik, az elmém jóformán azt csinál, amit akar. Most hagytam el a kaput. Az emberek szó nélkül utat nyitottak. Volt, aki mosolyogva, integetve, volt gúnyos fintor, vagy fapofa is. Egy-egy mosolyra tőlem is telt, aztán már csak az utat láttam. Pár perc alatt értem el az elágazásig. Innen jobbra vezet az ösvény a kilátóhoz. Itt beszéltem és vívtam Brennusszal és kicsivel később Shannával vitattam meg az élet dolgait. Hm… Shanna…

***

- Elárulod végre, mit akarsz tőlem? – kérdeztem a lánytól miközben elhagytuk az erődöt.

- Majd ha odaértünk.

- Imádok veled beszélgetni…

- Akkor a bocsánatodat kérem.

- Micsoda?

- Mert én cseppet sem élvezem, de tartozom neked.

- Tudom. – veszett ügy volt már, játszi könnyedséggel mosott le a pályáról. Így inkább kimondtam a cenzúrázott gondolatot. Az eredeti túl sok bazmegolást és anyázást tartalmazott, amit képtelenség keltára fordítani. Meg egyébként bármi más nyelvre. A kilátó felé tartottunk, így már biztosabban lépkedtem. Egyúttal anyám és minden más kisebb termetű vagy nő nemű ismerősöm által kilométeresnek nevezett lépéseimre váltottam. A kisfiú kicsinyes bosszúja a kislányon. Hehe. Úgyis tudtam, hogy Shanna nem fogja hagyni magát, amellett elég magas ahhoz, hogy tűrhetően tartani tudja a lépést. Így legalább hamarabb érünk oda és hamarabb tudom meg, mi a fenét akarhat. Tiszta haszon.

***

Hoppá, lejtmenet. Itt ritmust kell váltani és nagyon oda kell figyelni, hova lépek. Egész tisztességes szinte szekérútszerű ösvény vezet lefele. Néha sáros, néha kavicsos, de láttam már nyulasan, rókásan és lócitromosan is. Most épp egész száraz volt. De jól jönne most egy óra. Igazán hozhattak volna egyet Esztergomból… Sebaj. Tudom én magamtól is, hogy napról napra jobb időt futok. Büszke vagyok magamra. Már csak azt kell elérnem, hogy ne akarjam azonnal kiinni a fél tavat mire leérek. Semmi kedvem egy kelta kunyhóban tüdőgyulladásban kiszenvedni. Még akkor se ha Caitlyn ápol… Utálom, ha éles kanyart kell bevenni, menthetetlenül kiesem a ritmusból. És ilyenkor hajlamos vagyok érezni a fáradtságot is. Mindegy, ki fogom bírni. Már csak pár száz méter. Már látom is a végcélt. Magam törtem ki a nádast és pakoltam oda egy követ. Persze most nem fogok ücsörögni, de jól fog az még jönni. Vajon meddig leszek itt? Látni fogom-e még, ahogy elolvad a maradék jég és kizöldül a táj? Életben leszek még akkor?

***

- Bajban vagy Gerrí. Tudom, hogy tudod magadtól is, de amit ismételsz, azt nem felejted.

- Nálunk úgy mondják: ismétlés a tudás anyja. – nem tudtam nem mosolyogni. Az efféle apróságok mindig is szórakoztattak és fontosnak tűntek. Például Csokonai életrajzában. Szégyen, de meg nem tudom mondani, mikor volt a debreceni tűzvész, de azt tudom, hogy utána Csokonaiék a Darabos utcába költöztek egy kis nádfedeles házba. Aztán a türelem az angolok szerint is rózsát terem. Satöbbi, satöbbi…

- Csodás. Szerinted mégis, miféle bajban vagy?

- Vegyük sorra? Egyedül vagyok rengeteg ismeretlen között, távol mindentől és mindenkitől amit ismerek és akire esetleg számíthatnék. Brennus – akitől épp az életem függ – lánya is keresi a figyelmem valamiért…

- És?

- És éppenséggel az egyetlen általam ismert emberre, aki az életével tartozik nekem sem számíthatok. Napok kérdése és meg fogok szegni valamilyen szabályt vagy tiltást, tönkreteszek egy újabb geissit aztán megnézhetem magam.

- Meglepően jól látod a helyzetet ahhoz képest, hogy… Hogy hívják a népedet Gerrí? – eljátszottam a gondolattal, hogy felsorolom neki a faevőktől a démonokig hallott kifejezéseket, vagy mondok neki valami jó kis önócsároló szóösszetételt, de túlságosan őszintének tűnt. Több mint három hónap alatt ő volt az első, aki ezt kérdezte.

- Magyarok. Magyar vagyok. Egy elveszett, magányos magyar.

- Különös egy nép vagytok ti magyarok – azt hiszem itt gondolatban leesett az állam. A végén még az anyakönyvbe írt nevemet is ki fogja tudni mondani. Különös… - sehogyan sem illetek sehova. És úgy tűnik nincsenek igazi törzseitek mégis torzsalkodtok egymással. Sok csodás és borzalmas mesét hallottam rólatok. Talán igazak, talán nem. De ha a csodáknak csak a fele igaz volna…

- Akkor?

- Nem fér a fejembe, miért akartál visszajönni hozzánk. Elveszejthetted volna apámat és biztonságban visszatérhettél volna a tieidhez a mesék közé. Miért, Gerrí? Miért?

- Tudom, mit vársz…

- Így tűnt helyesnek? – tisztelt látogatók, a portré címe: a haragvó tekintetre készülő nő.

- Apád nem mesélt az öregemberről, akinél megszálltunk?

- Hogyne mesélt volna!

- Magam is inkább vissza akartam térni, de végül az ő szavai vettek rá. Ha úgy tetszik felfedte az én geissimet…

- Vigyázz, mit használsz! A geissi nem csupán egy szó!

- Csak azért használtam, hogy értsd mire gondoltam. Én nem félek sem sorstól, sem istentől, sem szellemektől. Fölöttem egyiknek sincs hatalma.

- Ember vagy! – csóválta a fejét szigorú arccal. – Minden ember fél valamitől!

- Félek is. Az ismeretlentől. A tehetetlenségtől.

- Ember vagy. Egyetlen ember. Azt hiszed tudsz változtatni a világ törvényein?

- Hiszem, hogy jobbá lehet tenni a világot. Hogy békét tudok hozni a népeink számára.

- Békét? – csak én hiszem azt, vagy tényleg ellágyult az arca?

- Békét. Csak meg kell győzzem Brennust…

- Brennust?

- Tudom, hogy nehéz lesz…

- Bolond vagy. Nem is okollak…

- Azt hiszed, tán nem tudom halomba dönteni Brennus terveit? Azt hiszed, van bármi esélye a népednek, ha az enyémre ront? Elég egyetlen vasszekér is és a seregetek szét is futott!

- A lovak is elfáradnak.

- Azokat nem húzzák lovak!

- A szél is elcsitul. A nyilak is elfogynak. Azután védtelenek vagytok. Csak nem hiszed, hogy Brennus hagyni fogja magát becsapni?

- Tehát Brennus támadni akar és elvárja, hogy segítsem.

- Jól látod.

- És ha nem segítek kellőképpen, vagy más módon okozok gondot végem.

- De nagyon lassan…- elakadt a szavam. Valamit mondani akartam, de csak levegőt vettem.

- Te mit akarsz Shanna?

- Nyugalmat. Tavaszt. Hallgatni a fák suhogását, a patak folyását, figyelni a napkeltét és a napnyugtát. Tanítani a kisebbeket és támogatni az időseket… - mikor ment el az eszem, hogy egy parányi részem engem is a listájára akart írni? Mellékes. De a céljaink úgy tűnik azonosak. Egy cél…

***

Már csak pár méter! Mindjárt ott vagyok! Még három lépés! Új rekord! Biztos nem voltam benne, de éreztem, hogy igaz. Nem álltam meg és nem ültem le. Szép lassan kisétáltam a lendületet, azután picit felfrissítettem magam a jeges vízzel. Ennyi csak nem árthat. Ilyen tiszta tavat se láttam még. Jó, nem láttam meg benne a tükörképemet, de elég volt. Elégedetten nyúltam bele a jeges vízbe, hogy lemossam az arcomat. A friss borosta most az újdonság érzésével hatott. Az edzésem harmadik napján döntöttem úgy, hogy teljessé teszem az átváltozást és felavatom Pali bá’ öt plusz egy pengés borotváját. Öreg volt, de amiben érdemes volt haladt a korral. Mondjuk meleg víz, tükör, szappan és borotvahab nélkül elég macerás volt leoperálni egy három-négy hónapos szakállszörnyet, de azért sikerült. Volt egynapi ámulat. Caitlyn is más arckifejezéssel hozta az ennivalót. Ismét érdeklődő volt. Felálltam és megfordultam. Épp nyújtózkodtam egy jót, amikor feltűnt a ló és a lovasai. Először nem hittem a szememnek. De aztán kicsit közelebb értek. A hegyről jöttek a tó felé ráérős lépésben. Két alak. Egy nagyobb, aki a lovat üli és egy kisebb menetiránynak háttal. Nem kicsit volt különös. Azt tudom, hogy a nők elég kitekert helyzetben lovagoltak pár száz évig, de ez valahogy sokkal gyanúsabb volt. Nem létezik, hogy… Ilyen a világon nincs! Kinek jutna eszébe az elborult pornóírókon kívül, hogy egy lovon, menetközben… Na neeem! Biztos, csak én vagyok ennyire huszonegyedik századi. A futás majd helyrehoz. Elvégre még hátra van a hegymenet. Fuss, Forrest!

***

- Ugyanaz a célunk Shanna.

- Én nem akarom megváltani a világot…

- Segíts nekem és elérhetjük, amit akarunk!

- Túl akarsz járni Brennus és ezrek eszén? Hát ilyen nagyképű vagy te?

- Te is tudod, hogy ez nem igaz.

- Mit akarsz elérni?

- Hogy a magyarok és a kelták tárgyaljanak. Kössenek egyezséget és éljenek együtt. – komolyan elhiszem, hogy ilyesmi lehetséges lenne?

- El fogsz bukni. – Desmond lánya. Karakán és mindig eléri, hogy meg akard cáfolni. Nem neki akartam bizonyítani. Nem is magamnak. Egyszerűen meg akartam hazudtolni. Az apját sikerült. De egy nőt…

- Segítesz vagy sem?

- Brennus engem sem kímélne meg.

- Nem kell megtudnia.

- Brennus szemei és fülei mindenütt ott vannak. És mindenütt ott lesznek, ahová mész.

- Képes lennél tétlenül végignézni, ahogy szép lassan megásom a sírom?

- Nem. – ez a hangsúly és a lehajtott fej… Ugye nem vörösödöm?

- Segítesz?

- Segítek. – kevésnek éreztem. Ezt ókori módra kéne megpecsételni. Még ha tudnám, hogy megy az… Ha az ír bocsánatkérésre hajaz, annyira rossz nem lehet.*

- Tegyünk esküt!

- Ugye tudod, mi történik veled, ha nem tartod be?

- Hét generációra megátkozol?

- Nem fogsz annyit élni, hogy generációid legyenek… - Kinek is a lánya? Köszönöm.

- Majd gondosan fogalmazzuk meg az esküt.

- Az esküt nem mondjuk ki. Ha igazán esküt teszünk, akkor a lelkeink tudni fogják és szándékunk az istenek előtt is világossá válik. Ekkor a fogadalom pillanatában tökéletesen ugyanazt fogjuk gondolni.

- Világos.

- Ha hiába kérjük ki az égiek figyelmét, úgy a büntetés sem marad el.

- Borzalmas kínhalál és teljes pusztulás?

- Az égiek tudják, mi a méltó büntetés számunkra. Mindenkinek más és más, még ha a szemlélő egyformának is látja.

- Biztos, hogy vállalod ezt a kapcsot egy magamfajta hitetlen, kutyaeldellel?

- Van, ami minden kockázatot megér. Egy nagyobb jóért, szent és közös célért tesszük. Készen állsz?

- Mit kell tennem?

- Gyere ide!

***

A hegyment még mindig minden fizikai erőmet felemészti. Egyszerűen elfogyasztja a tartalékokat és szinte semmi sem marad. Ekkor kezdődik a hosszútávfutás legizgalmasabb, legfelemelőbb része. A test és az akarat harca. Ilyenkor már mindened fáj. Fáj a vállad és a könyököd. Fáj a vádlid, a térded. Szúr az oldalad. Úszol a verejtékedben. A tested minden lépésnél üzeni, hogy meg kéne állni. Dönthetsz. Hallgatsz a természet szavára, vagy felvillantod magad előtt emberi mivoltod nagyságát. Egy állat is képes erején felül teljesíteni, de csak, ha az élete múlik rajta. De te, az ember, bármikor képes vagy ilyesmire, csak akarnod kell. Már látom a kaput. Csak a célt látom és semmi más nem érdekel. Érzékelek, de nem élem át. Csak a cél számít.

***

Közelebb mentem. Intett, hogy még közelebb. Megálltam közvetlenül előtte. Az az átható kék szempár alig fordult fölfele, hogy az enyémbe nézhessen. Enyhe szél fújt, lágyan borzolta a lány szőke haját. Az enyémmel viszont alig tudott mit kezdeni – három hónap sampon nélkül. Behunyta a szemét picit megemelte a fejét. Az ajka néha megmozdult, mintha hangtalanul fohászkodna, miközben élvezi a szellőt. Már majdnem a felkínált ajkakra mozdultam, szinte éreztem őket, amikor kinyitotta a szemét és halkan megkérdezte:

- Készen állsz?

- Készen.

- Akkor figyelj! – kicsit meglazította a ruhája nyakát és lejjebb húzta a bal vállán láthatóvá téve a válla és a nyaka találkozását. Eközben le nem vette rólam a szemét. Szó nélkül követtem a példáját. Lehámoztam magamról a kabátot és picit félrehúztam a pólómat. Ekkor a csípőmre tette a kezét, én pedig az övére az enyémet. Éreztem ahogy vér tolul minden tagomba, egyszeriben mintha súlytalanná vált volna a testem. A csata előtt és alatt szinte ugyanezt éreztem, csak az ok volt más… Már én is tudtam miből fog állni az eskü, csak egymás kimondatlan jelére vártunk. Aztán két pillanat múlva már a bőrömön éreztem Shanna ajkait, pont a nyakam és a csuklyásizmom találkozásánál. Az ő nyaka puha volt és tiszta. A pillanat tökéletes volt. Nem is vágytam semmi másra, csak annyira amennyi jutott. A szél körbetáncolt minket. Az istenek nyugtázták az eskünket.

***

Már elhagytam az ösvényt. Alig van hátra valami a kunyhómig és a megérdemelt pihenésig. Minden idegszálammal a mozgás fenntartására koncentráltam. Ki fogom bírni. Tudom, hogy sikerülni fog. A ritmus már a múlté, elgyötört izmaim alig képesek koordinált mozgásra, de én csak mentem előre. Pár helyi integetett. Egyesek beszélgetni kezdtek amint elhaladtam mellettük. Akkor még nem tűnt fel a szinte vágható feszültség, ami a levegőben vibrált. Csak futottam. Ott a cél. Ott vár rám a kunyhóban. Megcsinálod! Még húsz méter futás! Még tíz! Már zihálok, de ez a pár lépés még futólépés marad. Séta! Megcsináltad! Isten vagy! Erőtlen diadalkiáltást hallattam páran felfigyeltek rám. Többek között az a két marcona fegyveres akik a kunyhómat őrizték. Mi a fene? Erőtlenül sétáltam, lassú, nyújtott lépésekkel. Az ajtótól pár lépésre megálltam, picit kifújtam magam. Aztán balról jobbra végigmértem az őröket. Kockás nemesi ruha, könnyed bőr vért, pajzs és kard. Nem Kerras családjából, de nem is Brennus színei.

- Mi az, mit őriztek?

- Már nagyon vártunk rád. – mondta a bal.

- Brennus mérges, amiért nem voltál kéznél! – toldotta meg őszintén a jobb.

- Hiszen tudja, mit csinálok minden reggel…

- De Caitlyn is eltűnt…

- Nem velem volt, az ég sújtson le rám!

- Tudjuk, hogy nem félsz az istenektől, így az esküd nem sokat ér…

- Elég legyen! Engedjétek már be végre! – hallatszott bentről Brennus ingerült hangja.

- Uraim? – és már bent is voltam.

Egy kicsit túlzsúfolt volt szerény lakhelyem. Amíg egyedül vagyok elég tágas, de ha a fekhelyemen egy halott honvéd fekszik, a székemen egy vérző harcos ül, akit egy druida próbál rendbe szedni és Brennus, minden kelták királya elfoglalta a maradék kényelmes helyet is, akkor elég nehéz megszabadulni a dögletesen meleggé vált téli egyenruhától és leülni a cuccaim, a vizestálam és a tűzhelyem közé. Brennusnak egy arcizma se rezdült. Megvárta, amíg végigelemzem a látványt, amíg félmeztelenre vetkőzöm és benyakalok egy fél liter vizet. Ettől persze nem lettem kevésbé szomjas, de a francnak van kedve vízmérgezést kapni…

- Jól vagy, Gerrí? – rutinból bólintottam. – Akkor jó. Saxen és ez a faevő nem rég érkeztek. Ha hamarabb jössz, még beszélhettél volna vele.

A honvéd valami tiszt volt, nem értek a rangjelzésekhez. Komjádi. Magas, jól megtermett, harmincas férfi. Sötét haj, körszakáll. A hátán feküdt. A veséje tájékán egy vérben úszó rongycsomó kandikált ki alóla. A golyóállómellénye a feje alatt volt. Biztos eltört és nem fogta meg. Ötből egyszer megesik az ilyen… A keze alatt volt valami.

- A kammerhoz nem nyúltunk. A faevő azt mondta fontos. Saxen is. Rajta, nézd meg!

Komjádi keze még meleg volt. Egyébként se lett volna bajom egy halott mozgatásával, de így azért mégis kényelmesebb volt a tudat. Egy szinte tenyérnyi Sony kamera volt a keze alatt. Na ácsi! Időt kérek! Mit keres itt egy honvéd és egy kelta? És mi a búbánatért hoznának egy videóra vett üzenetet Brennusnak? Én nem így képzeltem a béketárgyalások megkezdését… Körül pillantottam. Brennus ült és várt. Saxen mereven bámult rám. Ő az életét kockáztatta ezért a valamiért. A druida pedig igyekezett a dolgát tenni és nem kíváncsiskodni. Lássuk a medvét! Nézőke kihajt, play!

Egy erdős térség. BTR előtte egy alacsony, bajuszos kissé kopaszodó és középkori hízásnak indult, csillagos egyenruhát viselő alak jelent meg. A kép remeg, a háttérből nem sok hallatszik.

- Már veszi Komjádi? – kérdezte a csillagos tiszt.

- Igenis dandártábornok úr!

- A nevem Morvai Károly dandártábornok az átkerült Magyar Honvédség főparancsnoka. Az országban Albert István egyeduralmi törekvéseit sajnálatos módon nem sikerült megakadályoznunk. Csapatainkat szétszórták, maradék erőinkkel megkíséreljük az áttörést a Szárligeti határzáron. A harc itthon elveszett.

- Tábornok úr…

- Mi az Komjádi?!

- Merül az akkumulátor, jelentem.

- Csak vegyen Komjádi! Brennus, kelták vezére és királya! Harcosaimmal nálad keresünk menedéket az árulók elől. Ha befogadsz minket cserébe megtanítunk bánni a mi fegyvereinkkel, meggyógyítjuk a betegeidet legyőzhetetlenné és híressé teszünk ország-világ előtt. Kérlek, tudasd a követeimmel a válaszod…

Felnéztem a moziból. Brennus már mellettem ült és Morvait vizslatta. Nem próbált meg vele beszélni, nem érdekelte, hogy került oda és mit beszél. Az érdekelte, hogyan mondja. A neve említésére kicsit izgatott lett, de nem tett semmit. Viszont az akksi tényleg a végét járta, már pirosan villogott a kis mocsok.

…Továbbá, úgy tudjuk, nálad vendégeskedik egy honfitársunk. Gergely, akárki is légy, mint magyar honfitársamat…

Kikapcsolt. Pont a legizgisebb résznél. A látható indulataimmal mit sem törődve bekapcsoltam és ismét playt nyomtam.

… kérlek, szólj néhány szót az érdekünkben Brennusnál. Amennyiben…

Ismét kikapcs. Ismét on, aztán play.

…csapataimmal biztonságban elérünk hozzátok… A kép hirtelen ugrott. Morvai eltűnt, helyette az ideglelésből ismerős „futás közben ráng a kamera” volt látható. Egy-két pukkanás és pár sorozat valahonnan és Komjádi lihegése…

És a kamera végleg kikapcsolt. Azt hiszem én is. Ismét izzadtam, de ezúttal libabőrös lettem. Mi a fene folyik itt?

*A bocsánatkérő szertartás az Ír-szigeten abból állt, hogy a sértettek megcsókolták egymás mellbimbóját. Aki nem hiszi, olvasson utána;) (Edward Rutherfurd: Dublin) Az eskü szertartása teljesen a szerző fantáziájának terméke és szerinte egész jóra sikerült.