A vonat füstszaga marta a bőrömet, a lyukas bakancsom szúrta a lábamat, Uisdean súlyos ajándékai miatt a hátizsákom a vállamba mart. Ennek ellenére soha sem vágtam neki nagyobb kedvvel az apósomék házához vezető meredek emelkedőnek, pedig igazából kifejezetten rühelltem. Amikor annak idején megvettem a biciklimet, úgy vágtam neki ennek az aszfaltcsíknak, hogy azért is leszállás nélkül felmegyek rajta. A legkisebb fokozaton, lépésben haladva valahogy fel is tekertem végig, de utána csak a kerítésbe kapaszkodva tudtam leszállni a nyeregből és fél óráig csak a közelembe tévedő levegőmolekulákat kergettem.

Most viszont épp csak kicsit vert gyorsabban a szívem, amikor felértem a tetőre. Hiába, két hónap a vaskorban megedzi az embert.

Csentőfa némileg megváltozott, vagy csak nekem volt furcsa a földbe vájt ház és a primitívségében is lenyűgöző hatékonyságú kohó, a mindent körülölelő, túlvilági erőt árasztó őserdő után a modern falu. Észrevettem, hogy megnövekedett a megerősített helyek száma. Némelyik kereszteződésben álló ház egyfajta mini erőddé változott pár vastagabb deszkalap, kőhalom, finoman álcázott lőállás elhelyezésével, bár harcoknak nem láttam nyomát, útközben sem hallottam semmi ilyesmiről, pedig kérdezősködtem szorgalmasan. Jobb félni, mint megijedni... Sokan csodálkozva rám köszöntek, ahogy végiggurultam az olvadó hótól latyakos úton, na ilyen se volt az Átkerülés előtt. A nagyobb udvarral rendelkező házaknál frissen ácsolt fatetőket, karámokat vettem észre, bennük elégedetten röfögő malacokkal. Az iskola Átkerülés óta kongó épülete is életre kelt, bentről gyerekzsivaj hallatszott, kint AK-t szorongató idegen arcú egyenruhások álltak. Akik még a köszönésemet is viszonozták. Mik vannak.

Apósomék háza is újabb védelmi vonalakat kapott, a határ felé még mi kezdtük el megerősíteni annak idején, főleg a farkasok ellen, de most az utca felőli, eredetileg derékmagasságú kerítés is kapott vagy tíz sornyi szögesdrótot, szoknom kellett egy darabig a látványt. Bár sok időm nem maradt nézegetni, amikor észrevették, hogy megjöttem. Mikor túlestünk az első ijedtségen és megvolt az első leltár is, hogy mindenki megvan-e, Eszter megkérdezte, hogy miért nem üzentem, hogy hazajövök. Én meg mondtam, hogy üzentem, de akkor ezek szerint nem kapták meg a levelet, pedig hetente írtam, volt, hogy többször is. Ekkor jött a második leltár, kiderült, hogy ketten együtt majdnem harminc levelet küldtünk egymásnak, abból én kaptam kettőt, Eszter hármat. Ezek szerint a régi magyar posta nem is volt olyan rossz – mondjuk az időközben lezajlott lázadás is közrejátszhatott a dologban. Még szerencse, hogy a harcok elülte után valahogy elért Csentőfára egy levelem, így nem kellett az egész családnak frászban lennie, hogy mi történt velem ott kint a barbároknál.

Barbároknál...

Végre lecuccoltam, bicikli hátra, lukas bakancs a fenébe (hű de utáltam már), egy gyors lábmosást muszáj volt beiktatnom még (megnyitom a csapot és folyik a víz – és ez nem legenda), majd a konyhaasztalra fektettem a hátizsákomat, hogy nagy vasosztást tarthassak. Az ebéd várhat – a tér és idő furcsa távolából is úgy éreztem, hogy megsérteném Usideant, ha jót ennék és pihennék, miközben kemény munkával készült kincsei ott lapulnak a zsákomban.

Zsombor eleinte bizonytalanul méregetett, én meg egyik ámulatból a másikba estem, látva, hogy milyen biztosan jár ide-oda, majd végre rám mutatott és azt mondta, hogy „Pa!”. Ekkor már magamhoz ölelhettem úgy, hogy nem görbült sírásra a szája. Ekkor éreztem végre én is teljesen úgy, hogy hazaértem.

Sógoromék szája tátva maradt, amikor meglátták azt a míves, gyerekkézbe méretezett kardot, amit ráncos, égett arcú kovácsmesterem nagy titokban és hosszú ideig kovácsolt a fiamnak. Akkora volt, mint egy normál konyhakés, de jóval súlyosabb, borotvaéles, hiába mondtam Usinak, hogy tompára csinálja („A te fiad nem vágja meg magát.” - ezzel vitatkozzam...), matt csillogása vonzotta a szemet, a markolatát körbeindázó díszei arra késztették az embert, hogy hitetlenkedve végigsimítsa az ujjaival. Zsombor rászolgált Usidean bizalmára, mert izgatottan nyúlt a fegyver felé. Láttam Eszteren, hogy infarktus kerülgeti, de azért egy rövid időre megengedtem, hogy Zsombor megtapogassa a kardja markolatát, izgatottan gügyögni kezdett a hideg, fémes érintésre. Egy kis időre sógoromék is megfoghatták, ekkor meg anyósomat kerülgette a frász.

Apósom egy kevésbé csicsás, de annál használhatóbb kést kapott, törzsfők számára készített ilyet kelta mesterem, most mint nemzetségfő érdemelte ki. Eszter és az anyósom finoman megmunkált vasékszereket kaptak (és el kellett magyaráznom, hogy ezek érnek annyit ott, ahonnan jövök, mint az aranykütyük), sógoromék meg semmit. Ezt egy kicsit emészteniük kellett, de a számítógépes játékok elvesztésén is túltették magukat, ezen is túl fogják.

Anyósom régi, híres nagyebédjeihez képest az, amit most ettünk nevetséges árnyék volt csupán, furcsa, kissé ragacsos barna kenyér, zsíros főzelék hidegen, pár szem krumpli csemegének, mindez minimális sóval, pár répakockával, mégis jobban esett, mint bármilyen másik étel az életemben. Összevetettük a híreket, hogy itt mit lehetett hallani a belső harcokról, meg ott kint a hegyen (ott szinte semmit, ami jó is, mert ha bent laktam volna a telepen, amit az egyik eltévedt és némileg bemérgült csapat feldúlt, akkor most nem beszélgetnénk itt), pár Csentőfai aktualitást, a faluban nem áll meg az élet. Azt se tudtam megmondani, hogy mikor kell visszamennem, ha vissza kell egyáltalán – az elmúlt majdnem két hónapban elég rendes anyagot gyűjtöttem össze, némi kelta is ragadt rám, bár azért még messze voltam attól, hogy azt merjem mondani, beszélem a nyelvet. Amire viszont kellek, arra lehet, hogy elég lesz. Egy hét szabadságot kaptam, utána Piliscsabán kell jelentkeznem, az egyetemen, ahol megadják a munkám végső kiértékelését és a következő feladatot. Apósomék a keltákról is sokat kérdezgettek, még mindig a vérszomjas barbárok képe jutott eszükbe róluk, próbáltam kicsit árnyalni a képet. Igazából elég furcsán éreztem magam – a régi konyhaasztalnál ülve, a kintről beáradó kora tavaszi napfény és a pattogó tűzzel égő kandalló melegét érezve Uisdeanról beszélni olyan volt, mintha valami nemrég látott filmről meséltem volna. Pedig a nevet kimondva most is éreztem a kunyhója dohos ammóniaszagát, láttam a nagy égett foltot az arcán (és nem tudtam elhinni, hogy ez az öreg arc és életbölcsesség egy nálam fiatalabb emberhez tartozik). Megígértem neki, hogy még visszamegyek hozz, ha másért nem, elköszönni. De ezt az ígéretet harminc kilométerre innen, egy másik korban tettem egy írástudatlan barbárnak – alig pár óra itthon, és a civilizációs máz annyira megerősödött rajtam, hogy már nem is tartottam olyan kötelező érvényűnek a hirtelen kimondott szavamat.

Megbeszéltük, hogy holnap lemegyünk a házunkhoz, pár napja járt lent apósom utoljára, akkor minden rendbenl evőnek tűnt. Két katona lakott benne, de nem a mi lakrészünkben, hanem az elülsőben, amit még nem volt pénzünk felújítani, de állítólag a tanács kiköltözteti majd őket, ha visszatérünk. Lehet, hogy Gador mégiscsak odahatott és nem felejtett el minket teljesen.

Lassan végleg magunk mögött hagyjuk a fagyos napokat és ilyenkor elszabadul az élet.

És minden más, amit eddig a hideg tartott kordában.

Ebéd után én cseréltem ki Zsombor pelenkáját. Már csak egy csomagunk van, aztán jön a régi, jól bevált textilpelenka, remélem, anyósom még emlékszik arra, hogy kell azt használni. De akár le is szokhat róla a kölök, elvégre kardja már van.