A kocsit jó messze hagytuk, nehogy a motorzaj eláruljon. Az erdő szélén, az ösvény mellett lopóztunk előre, a két idegent hagytam elöl menni. Úgy láttam, kifejezetten élvezik a bújócskát, bár az elején a nagyobbik nem volt túl lelkes. Amikor beszálltunk a kocsiba ők ültek előre, vállban kicsit szorította őket a kocsi, a hátsó ülésekről előre semmit sem lehetett látni tőlük. Lassan zötykölődtünk a sáros csapáson, bámultam kifelé az oldalablakon és a gondolataim teljesen máshol jártak, amikor megütötte a fülemet valami a két idegen beszélgetéséből, amit elég diszkrét hangerővel folytattak.

- Ne má’, bazmeg… - a kisebbik félig oldalra fordulva győzködte a sofőrt. – Mutassunk ezeknek a…

Hátraintett a fejével, amikor a tekintete összeakadt az enyémmel és hirtelen elhallgatott, majd csendben visszafordult. A nagyobbik csak egy lapos pillantást vetett rá, de amikor megállította a kocsit, ő is kiszállt velünk.

- Innen már nem lehet messze – mondta és az enyhe kanyar mögött eltűnő utat vizslatta. – A távcsővel láttam, hogy az utolsó kanyar után nyílegyenes az út a rétig. Induljunk.

Úgy kétszáz méter lopózhattunk a csalitosban előre, a folytonos hajlongástól már fájt a hátam, amikor a nagyobbik idegen felemelte a kezét. Egyértelmű jel volt, megálltunk. A szemére mutatott, aztán felmutatta a jobb kezét és kinyújtotta mutató és középső ujját. Kettő keltát látott. A kisebbik halkan felmordult és leakasztotta a válláról a puskát, de az olyan hosszú volt, hogy sehogy sem tudta maga elé emelni a bozótban. A nagyobbik megrázta a fejét és lekapcsolt a taktikai övéről egy kést, majd előre lopózott. Nagyon lassan követtük, igyekeztünk minél kisebb zajt csapni. Az egyenletesen fújó szél szerencsére rendesen zúgott a bokrok és fák között, teljesen elnyomta a lépteink zaját. Pár lépés után megint felemelte a kezét. Magára mutatott, majd előre – egyedül akarta elintézni a dolgot. „Színművészeti Főiskola felvételi feladat – ZS kategóriás film kezdő jelenete” – ez a gondolat motoszkált a fejemben, ahogy az előadást néztem. Lekushadtunk, szinte feküdtünk a földön. A bozótból ráláttam az ösvényre és észrevettem a két keltát. Gondtalanul támaszkodtak a dárdáikra, pajzsuk mellettük hevert a fűben és hangosan beszélgettek. A szél felénk hozta a szagukat, amit még most sem tudtam megszokni. A mosdatlan emberek savanykás-édes kipárolgása, a rosszul kikészített bőrruha fanyar bűze és mindezek felett az ammónia szúrós, összetéveszthetetlen szaga keveredett a levegőben.

A nagyobbik Szűcs macska módjára osont feléjük, jobb kezében döfésre készen tartotta a tőrt. Mögéjük került, majd egyetlen mozdulattal kiugrott az útra, ballal átkarolta a hozzá közelebbi kelta mellkasát, jobb kezét ívben elhúzta a torka magasságában. Ugyanezzel a lendülettel a hangtalanul összecsukló testet bal kézzel ellökte maga elől és a jobbjának visszalendülő mozdulatával a kést a másik kelta nyakába szúrta. A második áldozata furcsa, bugyborékoló hangot adott, a torkához kapott, de az újra villanó és a bordaíve alatt eltűnő kés félbetörte a mozdulatát és rongybabaként csúszott le a földre. Háromig sem tudtam volna elszámolni, és mind a kettő halott volt – ha eddig játszottak is nekünk, annak már vége volt. A nagyobbik Szűcs körbenézett, lehajolt és a halott köpenyében akkurátusan megtörölte a kését, majd felénk intett. Lassan kióvakodtunk a bozótosból és a tisztás felé néztünk. Az ösvény úgy harminc méterre innen ért véget és torkollott bele egy tisztásba, ahonnan a füstöt idáig hordta a szél.

- Húzzátok be ezeket a bokrok közé – mondta a kisebbnek. – Valakinek itt kellene maradni hátvédnek.

- Vári! – néztem a srácra, aki bólintott és visszafelé sétált az ösvényen.

- Aki bújt, aki nem, jövök… - vigyorgott rám a kisebb Szűcs, miután feltekerte a puskára a hangtompítót. – Induljunk.

A fa körüli kis tisztás szinte pontosan kör alakú volt, a határain kis cölöpöket vertek le. A tölgy – a keltákat ismerve csak az lehetett – a legimpozánsabb fa volt, amit eddig láttam. A hatalmas, kopasz, göcsörtös, szürkésfehér törzsű, elágazó koronájú fa egy valaha volt hatalmas őserdő mementójaként állt a tisztás közepén. Törzsének átmérőjét megtippelni sem tudtam, de hatalmas volt, mert rengeteg felszögezett koponyatető fért el rajta egymás mellett, sűrű sorokban és oszlopokban. Amikor a szemem a látvány elemeit először felbontotta, azt hittem, hogy rosszul látok. De a koponyatetők sárgásfehér háttere előtt a boltozatos szemöldökcsontok alatt feketén kirajzolódó szemgödrök és orrnyílások, meg a felső állkapcsokból kiálló, világító fehér fogsorok miatt nem téveszthettem el a látványt. A fa egyfajta leltár volt – a kelta hitvilág embertelenségének leltára.

Nem messze a fától egy nemrég elhamvadt tűz szürkésfehér füstje terült el a kissé ködös levegőben. A tűz után maradt nagy rakás parázsló hamuból egy füstölgő pózna állt ki. Nem akartam többet ránézni, de szemem újra és újra odatévedt, mintha az agyam képtelen lenne feldolgozni a látványt és folyamatosan ellenőriztetné az észlelés helyességét. A póznáról egy fekete emberi torzó hanyatlott a parázs fölé, mint egy megolvadt ólomkatona. Keze magasan fel volt kötve a póznára, lábait – illetve ami maradt belőle – furcsa szögben felhúzta szinte a mellkasáig. Balra tőle egy másik póznán az öreg lakatos holtteste függött. Úgy szorítottam a szememhez a kukkert, hogy a nézőke gumipereme mélyen belevágott az arcomba és szemem előtt fekete karikák ugráltak. Az öreget kibelezték és csak remélni tudtam, hogy előtte már meghalt a nyakán feszülő kötél fojtásától. Ezek szerint a megégett hulla az egyik néprajzos lány volt, a másiknak nem láttam semmi nyomát. A tisztás szélén kis tavacska vize csillogott, tetejét a szél erősen fodrozta, a fodrokon megcsillant a bágyadt napfény, ami átsütött a még mindig szitáló, vékony esőfelhőkön keresztül.

A kukkerrel figyeltem a druidát, aki valami edényeket pakolászott a fa tövében, majd felénk fordult és elindult a tisztásról kivezető úthoz, aminek szélén, pár satnya bokor takarásában feküdtünk. A kisebb Szűcs hosszan tartott célra, szája kicsit megnyílt, nagyon lassan lélegzett, hogy a tüdőmozgása a lehető legkevésbé mozgassa a puskacsövet. Szoborszerűen feküdt mellettem, csak abból tudtam, hogy élő ember, hogy hallottam nyugodt szuszogását. A halk pukkanásra és a fegyver zárszerkezetének fémes csattanására összerezzentem, de nem vettem le a szemem a célról. A druida teste ívben megfeszült és kezét a mellkasához kapta, amin a hófehér köpeny egy pillanat alatt megsötétedett a vérétől. Térdre rogyott, láttam, hogy szája hangtalanul jár és üveges szemmel felénk néz. Nem láthatott minket, de rosszul éreztem magam a nézésétől. A következő pukkanással és csattanással egyidőben a druida feje véres szilánkokra robbant és a teste eldőlt a magas fűben. Így nem láttam már rá, de ennyi is elég volt. Levettem a szemem elől a látcsövet, lehajtottam a fejem és dörzsölgettem a szemem, majd oldalra néztem. A kisebbik Szűcs most az ösvény túloldalán fekvő nagyobbik Szűcsöt kereste tekintetével, aki lassan, a rét felé tartott puskával térdelő helyzetbe emelkedett, majd pár pillanat után felegyenesedett és intett felénk.

- Tiszta – mondta nyugodtan és a térdére tapadt sarat akkurátus mozdulatokkal kezdte lesepregetni. – Megnézed közelebbről?

- Naná – mondta a másik és komótosan feltápászkodott. – Ha már idáig eljöttünk…

Én is felálltam és a rét felé néztem. Csend volt, csak a szél susogott a bokrok csupasz ágai között. Mögöttünk az út szélén Vári féltérden lesett a falu felé, ő volt a hátvédünk, bár támadástól már nem tartottunk. Az ösvény szélén a két nyomorult kelta holtteste feküdt, akiket a nagyobbik Szűcs két másodperc alatt késelt halálra.

A tisztáson közelebbről is megnézhettem azt, amit távcsővel már láttam. A druida feje csontszilánkok, fehéresszürke agyvelődarabok és véres húsmassza keveréke volt, aminek bíborszíne élesen elütött hófehér köpenyétől. Széttárt karokkal feküdt a sárgás, félhalott fűben, az övére erősített tarisznyájának tartalma szétszóródott mellette. Nyakában egy bőrszíjon lógott a mívesen díszített agancsnyélbe erősített, arannyal befuttatott kacorkése, amitől soha nem vált meg. Egészen idáig. A „kisszűcs” jó szemmel egyből kiszúrta a kést, lehajolt és levágta a bőrszíjról.

- Nézd má’ – mutatta fel a nagyobbiknak. – Mondtam, hogy megéri eljönni, Téglás bácsinak jó a szimata…

A mondat végét szinte ijedten harapta el és a nagyobbikra kapta tekintetét, akinek a dühtől résnyire szűkült a szemnyílása.

- Tedd le – a hangja ostorként csapott le a kisebbre, aki szó nélkül a druida mellkasára dobta a kést. Hozzám fordult. – Nézzük meg, amit akarsz és utána tűnjünk el innen.

Bólintottam, szólni ugyanis nem mertem. Színtiszta félelem töltött el ezektől az emberektől – már ha embereknek nevezhettem őket egyáltalán. A nagyobbik reakciója arra, hogy a társa elszólta magát – mert biztos voltam benne, hogy az magát nevezte Téglásnak –, végképp rémülettel töltött el. Hiába volt a társa, a szemében végzetes gyűlöletet és az önfegyelem utolsó erőfeszítésével kordában tartott halálos indulatot láttam, amikor a másikra nézett. Amit eddig láttam tőlük, nekem bőségesen elég volt, én is azt kívántam, hogy tűnjenek el az életemből, amilyen gyorsan csak lehet. Eszembe jutott, hogy meghívtam őket a faluba…

A tarisznyából kiszóródott lim-lomok között megakadt valamin a szemem. Egy kék-fehér műanyag pohár volt. Lehajoltam érte és már a mozdulat felénél tudtam, hogy mit látok, de a kezemmel akartam érezni, hogy tényleg az-e, aminek látszik. „MALÉV – Hungarian Airlines. Fehér betűkkel szaladt körbe a felirat a kék háttéren, mögötte a jól ismert ferdén rajzolt trikolor látszott. Forgattam a poharat, majd a lábammal szétkotortam a tarisznyából kiömlött holmit. Fémesen megcsillant valami a fűben a kacatok között, most már leguggoltam és kézzel túrtam meg a kupacot. Kis fémlap csúszott az ujjaim közé, egy felirat volt belegravírozva. „Egon HORVÁTH co-pilot”. Egy névkitűző volt, olyan, mint a rendőröké, a két kis rögzítő fémtüske azonban már letörött a hátoldaláról. Honnan szerezte ez a druida ezeket a holmikat? Nem volt időm filózni, zsebre vágtam a két tárgyat és felegyenesedtem.

A két idegen a fa alatt állt már és némán nézték a törzsét. Odasétáltam melléjük és nekem se volt szavam. A fa törzsét körbe-körbe koponyák borították, mindegyik jókora vasszeggel rögzítették a fához. A koponyák homlokára a kelták szokásos jelét, a három ágú spirált, a triskeliont festették kék színnel. Rengeteg üres szemüregű félkoponya nézett le ránk fenyegetően.

- Bazmeg… - mondta Téglás a másiknak. – Ezek még a nálad is betegebbek.

- Lehet – vonta meg végül a vállát a nagyobbik. – Más világ, más szokások. Nekik ez a normális.

Jobbra néztem, ahol a hamudomb felett, a póznán lógott a szétégett alak, aki nemrég még egy fiatal lány volt. Nem hasonlított emberre, szinte teljesen fekete volt, a hőség miatt az ínszalagok összehúzódtak és magzati pózba rántották össze a testét. Vele nem volt mit tenni. Az öreg lakatossal sem, akinek torkig felmetszett hasából a zsigerek a földig lógtak, üveges szemmel meredt le a beleire, mintha nem hinné el, amit lát. Elfordítottam a fejem és köptem egy nagyot. Hányni már nem fogok a halottak és a kifordított belek láttán, de a gyomrom rendesen liftezett. A kis tó felé vettük az irányt, aminek északi partjához kis kikövezett sétányféle vezetett. Mikor a kövekre léptem, már láttam, hogy nem kell keresnem a harmadik áldozatot. A tóban, arccal lefelé lebegett a kibontott hajú, lemeztelenített lány. Halottfehér bőrén a fodrozódó víz miatt csillogva járt táncot a halovány napfény, a hullámokat követve ütemesen ringott fel és alá a test, hosszú haja lazán és szélesen elterülve lebegett a víz színén. Teljes volt a leltár.

- Mit akarsz ezekkel kezdeni? – mutatott körbe a nagyobbik idegen.

- Talán el kellene temeti őket – mondtam. – Valakinek…

- Ezt neked kell megoldani, barátom – húzta vigyorra a száját a fickó. – Na, induljunk abba a faluba. Nők vannak?

- Az ám! – nyerített fel Téglás. – Valami kis kelta csajt felpróbálnék…

- Volt, aki megpróbálta és három nap alatt beledöglött – horkantam fel. – Nincs ott nektek való nő. A kelta nők koszosak és utálnak mosakodni, hiába mutatta meg nekik Júlia…

Elharaptam a mondat végét, de már késő volt, a nagyobbik felhúzta a szemöldökét.

- Hoppá, csak van valami nő, mi? – mondta. – Gondolom nem kelta, mert a Júlia azért elég ritka név lehet errefelé…

- Júlia… Júlia… – nyökögtem reménytelenül. – Nem kelta, de nem is magyar.

- Nem kelta, de nem is magyar? – tűnődött, de láttam rajta, hogy cicázik velem. – Akkor fogadok, hogy egy olasz signorina Veronából, igaz Rómeó?

Hangosan röhögött és most már nem csak féltem, de utáltam, undorodtam tőle.

- Nem olasz – ha már ilyen marha módon belegabalyodtam a témába, legalább azt akartam, hogy döbbenjen meg egy kicsit. - Római. Az ókori Rómából.

- Digó, digó – nem döbbent meg, csak a vállát vonogatta. – Szeretem a déli csajokat, jó tüzesek az ágyban. Igaz?

- Nos, szerintem ehhez semmi közöd – megpróbáltam lezárni a témát. – Induljunk.

- Rendben, induljunk – bólintott. – De ha már nő nincs, remélem, valami kaja csak akad a faludban.

- Meg valami szesz – tromfolt rá Téglás. – Ha már pina nincs, legalább pia legyen.

Jót röhögött a saját szánalmas poénján. Én meg gondolatban mindenféle állatnak lehordtam magam, hogy eljárt a szám Júliáról. Szerencsétlent eddig a kelták elől kellett rejtegetnem, majd a Farkasoktól, most meg ettől a két démontól – mert, hogy ezek nem védőangyalok, az száz – kell majd megóvnom. Őszintén reméltem, hogy holnap reggel vagy már inkább hajnalban eltűnnek a fenébe és soha többet nem látom őket. És utána meg kell magyaráznom Cadifornak, hogy itt több druida nem lesz. Remélem, érteni fog a szóból, mert a vérontásból már elegem volt.