• - Miért csináltad?

A kiskölyök továbbra is az asztalomon sötétlő monitort bámulta.

- Most az sem működik? Nem tudnád bekapcsolni egy kicsit? – szólalt meg végül.

Fél órája játszottuk ezt. Kezdtem unni.

- Nem illik a felnőtteket tegezni, fiam. Szeretném, ha válaszolnál! Miért mondtad?

- Mit? – emelte rám a tekintetét. Egy pillanatid belefeledkeztem, aztán megborzongtam attól, amit láttam – vagy látni véltem? – a szemében. Amikor pár hónapja hátat fordítottam annak a másik iskolának, többek között azért tettem, hogy soha se lássak gyermek szemében olyat, mint ennek az alig nyolc éves kölyöknek. Hát ez nem jött be. Mint annyi minden más sem.

- Miért mondtad Irénke néninek, hogy kurva? Ő egy tisztességes, idős asszony. Ráadásul tanító.

Tekintete megint a monitorra tévedt. Keze megrándult az ölében, aztán, mintha maga sem gondolná komolyan tétován a szájához emelte az ujjait.

- Ez tudod mi? – siklottak végig a vézna ujjak azon a vastagon varosodott sebhelyen, amely szinte kettészelte az ajkait az orra alatt. Meg sem várta, hogy válaszoljak, vagy hogy újra méltatlankodjam a tegezés miatt. Folytatta:

- Az anyán részegen elesett. Egyenesen bele egy üvegajtóba. Én meg az ölében voltam… Akkor vettek el tőle először.

Keze leesett, vissza az ölébe.

- Nem engedte, hogy játsszak – tette hozzá.

Kellett néhány pillanat, amíg felfogtam, mire is vonatkozott az az utolsó mondat. Az elsőtől pedig még mindig borzongtam. Nyeltem nagyot:

- Irénke tanító néni nem is engedhette meg, hogy játssz a számítógépen. Tudod, hogy mostanában nincs áram… vagyis csak kevés, és takarékoskodni kell.

Elhallgattam. Ő is hallgatott.

- Feri se engedte, hogy játsszak – törte meg végül a csendet.

Témánál voltunk. Igazából ezért hoztam fel az irodába. Szerencsétlen lelenckölyök. Augusztusban került Csentőfára. Az egyik helyi család hozta ki az állami gondozásból. Az anyjától még kiskorában vették el, lehetett talán három éves, azóta egyik nevelőszülőtől hányódik a másikig. Pistinek hívták. A nevelőapja ma reggel berontott hozzám. Magából kikelve őrjöngött. Elmondása szerint a kölyök reggel levizelte a lábát. Csak egyszerűen, minden ok nélkül odaállt mellé a szoba közepén, előkapta a cuccost, és lehugyozta a lábát. Az az ürge volt az a bizonyos Feri. Feri végül lehajított a lábam elé egy félig telt reklám szatyrot, és kijelentette, hogy az a kölyök többé be nem teszi a lábát a házába. És hogy még jobb napot csináljon nekem, Pistike az előző órán lekurvázta Irénke tanító nénit is, Csentőfa köztiszteletnek örvendő, legidősebb tanítóját.

Néztem egy darabig a gyereket, aztán a szatyrot méregettem. A gyerek kitartóan a monitort bámulta.

- Na, gyere! – álltam fel végül, kézen fogtam, és visszavittem az osztályba.

…hogy ott aztán végighallgattam Irénke tanító nénit, mert vele az elmúlt huszonvalahány évben gyerek még így nem beszélt, és különben is, holnap már be sem jön dolgozni, minek, amikor úgy sem kap fizetést…

És én csakhallgattam, hallgattam, , majd csupán annyit feleltem, az utolsó óra után a gyermeket kísérje fel hozzám, az irodába. Azt is mondtam neki, hálás vagyok, hogy egyáltalán bejött ma dolgozni, és tudom, hogy milyen nehéz ennyi gyerekkel egyszerre foglalkozni. Ettől kicsit megenyhült.

Jól esett volna egy kávé, jól esett volna egy cigi. Egyik sem volt. Március elejét írjuk, sehonnan se lehetett már szerezni. Elindultam inkább dolgozni. Ideje volt elkezdeni a napot. 

Az iskola védelmére kijelölt emberek az udvar közepén álltak, és beszélgettek. Amint észrevették elhallgattak. Némelyik bizalmatlanul méregetett. Hát igen. Nehezen barátkozunk, én és Csentőfa!

Már a belépőn frenetikusra sikerült. Kezdődött, hogy bekerült lettem. Felénk így hívták, aki messziről került a faluba. Aztán folytattam azzal, hogy én lettem az iskola igazgatója. Olyan, köztiszteletnek örvendő tanárokat ütöttem ki a nyeregből, mint Vállyi tanár úr, vagy Csábiné. Pedig nem én ütöttem ki őket, hanem ők saját magukat. Nem akartak hat embert kirúgni a tantestületből. Én igen. Ez volt a második gyönyörű húzásom. Errel már csak ízes feltét volt, hogy az átkerülés napján eltűntem,hogy cirka két hónap múlva újra előkerüljek a vadak közül. S a desszert, hogy mindezek ellenére Esztergomba hívtak, és fontos feladattal bíztak meg. Hiába ragozzuk, na, volt miért nem kedvelniük.

Köszönni, azért köszöntek, amikor odaértem hozzájuk. Sőt, az egyikük úgy érezte, mindenképpen mondania kell valamit.

- Nagyon híres ember lett maga, hallja! – vigyorgott rám. – Jó néhány embernél kiverte a biztosítékot azzal, amit a rádióban mondott – intett fejével a falu felé.

Nem közölt semmi újat. Az a bizonyos rádióinterjúval sikerült megosztanom az Ómagyar társadalmat. Egyesek máris a VB élére javasoltak, mások viszont egyenest menesztésemet követelték.

- Nem gond – vontam meg a vállamat, majd az épület felé intettem, ahonnan épp velőtrázó ordítás hallatszott. Az egyik tanárnő, Andi, igyekezett visszaszerezni a kezdeményezést a nyolcadik bé-ben. – Nyugodtan megmutathatja bárki, mire képes. Akár helyettem is.

A férfi tovább vigyorgott, és a többiekre nézett.

- Igaza volt – mondta egy másik. – Túl sok minden meg lett engedve a kölyköknek az Átkerülés előtt, az volt a baj. Hát most majd rendet tanulnak.

Ez lehűtötte az előzőt. Lehervadt az arcáról a vigyor, és zavartan krákogni kezdett valami olyasmit, hogy ő is így gondolja, meg hasonlók. Nem törődtem vele.

Nagy örömmel fedeztem fel közöttük szs-t. Üzentem érte, még a tegnap. Élőben most találkoztunk először. Érdekes, mennyire hasonlítottunk. Épp úgy nem néztem volna ki belőle mindazt, amit hallottam az átkerülés első heteiben, nem is beszélve a túszdrámában tanúsított viselkedéséről, mint ahogy belőlem se néznek ki emberek sok mindent, ami egyébként jellemez. Tudtam, hogy előtte tanár volt – angoltanár -, de nem ezért akartam vele beszélni. Szerettem volna, ha a gyerekek egy kicsit többet megtudnának a keltákról annál, mint hogy ki van festve a képük, iszonyatosan tudnak üvölteni, és büdösek. Szs pedig komolyan foglalkozik velük, ezt tudtam. Oly annyira, hogy kiköltözött közéjük. Valami kovácshoz, úgy hallottam. Meg is egyeztünk, tart majd egy órát a nyolcadikosoknak.

Miután szs távozott,a többiekkel bejártuk az udvart. Megnéztünk mindent. A kerítés réseit, a hátsó bejáratok torlaszait, elemeztük a terület gyenge pontjait. Végül arról kezdtünk beszélgetni, hogyan lehetne bevonni a nagyobb fiúkat a polgárőrök munkájába. Tudtam, hogy a legtöbb gyerek nem elpuhult, tohonya, sőt, felnéznek a polgárőrökre, mióta kitakarították a faluból azokat a gazembereket. Ez jó motíváció lehetne a továbbiakban.

A kör végén visszaértünk a bejárat elé, ahol beszélgettünk még néhány szót. A nyolcadik bé újra elemében volt. Andi már nem annyira, mint az üvöltésből is kitűnt.

- Ha gondolja – vigyorgott újra az előző hapsi -, felmegyek, és kiosztok néhány pofont. Garantálom, hogy csend lenne egy perc alatt.

Kezdtem unni, akár bosszantani akart, akár csak haverkodni.

- Nyugodjon meg, ha kell, pofozni én is tudok – néztem rá, és igyekeztem a leglesajnálóbb hangnemet megütni. – De, persze csak, ha nem bánja, előbb megpróbálkoznék bizonyos pedagógiai módszerekkel is. Vagy, ha gondolja, átadom az intézmény vezetését, és pofozkodhat kedvére.

Nos, azt hiszem, akkor sikerült egy újabb barátot szereznem Csentőfán.

Elköszöntem tőlük, és indultam volna vissza az épületbe, amikor patkócsattogás verte fel az iskola előtt húzódó utca csendjét. És akkor megnyugodtam.

A lehető legjobb emberek vigyáztak az iskolára. A másodperc tört része alatt lekerültek a fegyverek a vállakról, kattantak a helyükre az ívelt tárak, s oszlott szét a csapat a legtökéletesebb formációba. Kettő-kettő balra-jobbra a kaput eltorlaszoló farönkök fedezékébe kushadt, kettő már rohant is az épület felé, hogy ott a főbejáratot biztosítsák, egy pedig a legtökéletesebb nyugalommal megállt a kapuval szemben, lövésre tartva. „Kész!” – hangzott a kiáltás az épület tetejéről is. Az ottani két polgárőr is elfoglalta a lőállásokat.

Az övemhez nyúltam, és ellenőriztem az Esztergomban kapott PA-63-asomat. Ott volt. Úgy döntöttem, most még ott is marad.

A pasas, aki a lovon ült, talán vasutas lehetett valamikor, vagy csak a vasutasok kék pufajkáját sikerült beszerezni. A többi ruhadarabjának minden esetre köze sem volt a vasúthoz. Mint ahogy a lónak se. Megállította az állatott közvetlen a kapu előtt, aztán, mint egy király az alattvalóin, végignézett rajtunk a nyereg magasságából.

- Melyikük az igazgató? – kérdezte végül.

- Ki maga? – kérdezett vissza a polgárőr.

- Esztergomból küldtek – jött a válasz. – Levelet hoztam az emvébétől.

- Azt bárki mondhatja.

A férfi egy nagy sóhajjal a belső zsebe felé nyúlt.

- Ne idegeskedjen má’ – morogta, mikor meglátta a polgárőr kezében megemelkedő géppisztolyt. – Milyen ideges errefelé mindenki! A falu határában is egy fél óráig szívattak.

- Tudja – feleltem a polgárőr helyett -, nem szeretjük errefelé az idegeneket. Volt már bajunk velük.

A pasas morgott valamit, ami leginkább a ki nem szarja le kategóriába tartozott, majd előhúzott egy összehajtott papírlapot, és felmutatta. A másik négy polgárőr felállt a fedezék mögül, és az épületből is előjött a két férfi. Intettem nekik, tegyék szabaddá a kaput. Elhúzták a bejáratot eltorlaszoló törmelékkel púposan megrakott kézikocsit.

A pasas megint dörmögött valamit az orra alatt, amely egy kiadós káromkodásnak tűnt, és beléptetett a kapun. Megállította előttünk az állatot, majd nyögve lekászálódott a nyeregből. Aztán pedig mindnyájunkat elkápráztatott. Egyik kezével hátra nyúlt, és a farpofái közül kihúzta a seggébe ragadt nadrágot, a másikkal pedig beletúrt az ellenkező oldali kabátzsebébe, és előhúzott onnan egy lezárt borítékot. Mindehhez pedig még rogyasztott is egy enyhét a térdeivel.

Egészen belefeledkeztem a mutatványba.

- Elveszi ezt a kúrva levelet, vagy itt fogunk állni estig? – mordult rám.

Elvettem.

- Milyen levél ez? – kérdeztem.

- Tudom én? – rántotta meg a vállát, és most a másik kezével nyúlt hátra, és ismételte meg a nadrágkihúzást.

- Nem röhögnél öcsém, ha egész nap ebben a rohadt nyeregben hánykolódna a segged – mordult az egyik vigyorgó, fiatal polgárőrre -, és úgy éreznéd végbeleden, mintha most ment volna rajtad keresztül egy talicska kanmajom. A fene essen bele ebbe a nyeregbe. Mondtam nekik, hogy szar, de azt mondták, nincs jobb. Valami ócska szar, egy múzeumból vették. Ez meg – intett a ló felé -, valami szekérhúzó lehetett. Sose hordott ez a hátán embert.

Az állat, megérezvén, hogy róla van szó, büszkén felemelte a fejét, és fél szemével végigvizslatott a társaságon. Két dolgot imádtam mindig, lovat és aktot rajzolni. A tanárom mondta mindig a főiskolán, lovat és meztelen nőt rajzolni a legszebb dolog a világon. Ez is gyönyörű jószág volt. Valóban nem az a hátas fajta, nem valami díszmén, hanem igazi, robosztus, szekérrúd mellé való jószág; széles hát, izmos combok, magas, erőt sugárzó marja. Közelebb léptem, és emeltem a kezem, hogy megsimogassam a fejét. Látszott, emberhez szokott. Engedelmesen belesimította az orrát a tenyerembe. Egy másik lóra emlékeztetett, arra, amely néhány hete még a társam volt jóban, rosszban, és amelyik nélkül nem lehetnék most itt.

- Szép ez a jószág – jegyeztem meg.

- Az – morogta az öreg. – Csak ne járna olyan keményen.

- Tartsa magát a nyeregben – mondtam -, és igyekezzen átvenni a ritmusát. Akkor nem veri szét a fenekét a nyereg. Pattog benne, az a baj.

Ott volt az öreg arcán minden, nem kellett mondania semmit. Szegény anyám biztosan csuklott a majd két és félezer év túloldalán. Aztán csak annyit tett, hogy a levélre intett:

- A központból küldik. Meg hívják majd még telefonon is, azt üzenik.

Azzal elkapta a kantárt, és hatalmas nyögések közepette visszaküzdötte magát a ló nyergébe. Odafent pedig úgy érezhette, mindenképpen mondani kell valamit:

- Nem lovagoltam sose, de azt mondták, kell valaki. Azt hazudtam tudok. A fejadagért. Nem is lenne semmi baj, csak a seggem ne fájna ennyire. Na, Isten áldja magukat!

Hosszan néztem utána. Belefeledkeztem a ló kemény járásába. Valóban elég lehetett megülni. Most is úgy lépdelt, mintha hámba feszülne, keményen és határozottan. Semmi kecsesség, csak erő és akarat. Megint felötlött bennem az a másik ló, és vele együtt az életem előző két hónapja. Letéptem róla a tekintetem, és kibontottam a levelet.

Az  MVB elnök levele volt. A sorok arról szóltak, hogy mindenképp számítanak rám a jövő ifjúságának nevelésében, de a sorok között mintha mást olvastam volna. A rádióriport utáni felháborodás nyomán kihátráltak talán mögülem? Talán azért nem váltottak még le, mert még egy ilyen marhát nem találnak, aki elvállalná ezt a népszerűtlen feladatot?

Zsebre raktam a levelet, és úgy döntöttem, csinálom, amíg nem találnak egyet. Valami azt súgta, addig van még időm bőven. Nem egy hálás feladat, amit végig kell vinnem, már akkor tudtam, amikor elvállaltam. Azt mindenki tudja, hogy igazam van. Ha nem kerekedünk felül a múltból hozott hülyeséginken, elbukunk. Ha mi nem is, a gyermekeink mindenképp. Vagy azok gyermekei. Szép terv, hogy megőrizzük a technikai civilizációt, sőt az is, hogy elterjesztjük, de ez nem olyan könnyű, mint egyesek gondolják. De azt is tudja mindenki, főleg a politikusok, hogy ebbe bele is lehet bukni. Politikailag.

Átfutott rajtam a gondolat, talán nem ezt kellene tenni. Talán hagyni kéne mindent, bevenni magunkat az erdőbe, és úgy élni, mint azok a vademberek körülöttünk. Mennyi idő kéne ahhoz, hogy eltűnjön minden, amit a huszonegyedik századból cipelünk magunkkal ebben a teljesen idegen világban? Évek? Évtizedek? Vagy pár hét is elég lenne? Fél éve eldöntöttem, hátat fordítok mindennek, ami addigi életemben történt velem. Családnak, egzisztenciának, barátoknak. Újat akartam. Hát megkaptam. Aztán pár hete meggondoltam magam. És akkor jött Isten fanyar idealista humora. Vagy épp a sors kiszámíthatatlan, materialista szeszélye? Mindegy. A lényeg az, megkaptam az újat csőstől, az már szentigaz.

Újra a papírt néztem. … és ahogy néztem, arra gondoltam, egyszer már megfutamodtam valami elől. Kétszer ugyanazt a hibát pedig csak a hülye követi el. Háromszor pedig pláne. 

Ezúttal Csátyné, a kémiatanár üvöltése riasztott. Igen. A hetedikesek is megbolondultak. Ideje volt személyesen is bekapcsolódnom az intézményben folyó pedagógiai munkába. 

A nap végére aztán rendesen el is fáradtam. Nem a kölyköket volt nehéz kezelni. Hallgattak rám. Főleg mióta visszatértem. Az a két hónap, amíg eltűntem a csentőfai iskolából, tiszteletet vívott ki bennük. Főleg a nehézfiúkban. Vagy nem is az, inkább az, hogy túléltem, és visszatértem. A pedagógusnak volt inkább nehéz megmagyarázni, hogy az ordítás nem feltétlenül használ. Se a torkának, sem pedig a tekintélyének. Pláne, ha semmi haszna. Mint ahogy az sem, ha ugyanazt és ugyanúgy akarja tanítani, mint az Átkerülés előtt. Ezeket a gyerekeket még a huszonegyedik században is nehéz volt rávenni az elektronhéj rejtélyeinek megismerésére, pláne nehéz most, amikor festett arcú kelták rohangálnak körülöttük. Éreztem, hosszabb folyamat bevezetni az új tantervet, mint kitalálni egy konferencián. Pláne, ha a kompetencia alapú oktatás sokkjából kell hirtelen átváltani az ókorra specializált tananyagra. De nem ez zavart a legjobban. A mindennapos testnevelés sokkal keményebb diónak bizonyult. A reggeli torna idétlenkedésbe fulladt. A végén már magam is röhögtem. Mit tehettem volna mást? Van helyzet, amiből a tanár csak úgy jöhet ki felemelt fejjel, ha maga is azt teszi, amit a gyerekek. Fontos szabály ez, csak kevesen használják. De azt legalább elértem, hogy mindenki ott volt a tornán. És ez már eredmény. Azzal napoltam el a dolgot, hogy majd kitalálok valamit.

Elindultam felmenteni Irénke tanító nénit.

- Elviszem magamhoz – feleltem Irénke kérdésére.

- Maga tudja, igazgató úr – nézett rám szinte szánakozva. – De ez a gyerek nem normális. Én még ilyet gyerekre nem mondtam húsz év alatt, de ez nem normális. Levizelni valakinek a lábát! Ez egyszerűen nem normális dolog – csóválta a fejét.

Pistike mosolygott, én pedig igyekeztem komoly pofát vágni.

- Egyelőre hozzám jön. Pestre lehetne visszaküldeni, de mint tudja, most nincs hova. Esztergomban is volt GYIVI, majd megpróbálom ott elhelyezni. Addig viszont aludnia kell valahol. De ha gondolja…

Elharaptam a mondatot, mert láttam, az öreglány vérnyomása már a lehetőségtől is az egekbe szökött.

- Akkor mi megyünk – krákogtam zavartan, és húzni kezdtem magammal a kölyköt.

Irénke csak morgott valamit az orra alatt, miközben ő is elindult velünk a kapu felé.

- Akkor holnap? – álltam meg egy pillanatra.

- Mi mást tehetnék? – legyintett Irénke. – Tanítottam egész életemben. Húsz éve minden áldott reggel ezen a kapun megyek be, és délután ezen a kapun jövök ki. A szocializmusban is így volt, a rendszerváltás után is, hogy ez most mi, azt nem tudom, de holnap reggel is így lesz. Na, a viszont látásra.

Aztán még, mintegy mellesleg, odavetette:

- Szervusz, fiam.

- Kezit csókolom, tanító néni.

És ez nem egy egyszerű kezitcsókolom volt. Ezt tanítani kellene. A pofát is hozzá, amit ez az ördögfióka vágott. Azt az álszent pofát. Született kis gazember, az már egyszer holtbiztos, egy kis sátánfattya.

Majdnem elröhögtem magam. Gyorsan elkaptam a grabancát, és magam elé lódítottam a kölyköt. Mielőtt Irénke vérnyomása visszafordíthatatlan magasságokba szökik. Az öregasszony gyanakodva nézett előbb a gyerekre, majd rám.

- Vigyázzon magára, Irénke! – erőltettem nyugalmat a hangomra, és intettem a gyereknek, csak úgy a fejemmel, hogy induljon.

Lassan bandukoltunk egymás mellett a kölyökkel.

- Számítógépe van? – kérdezte egyszer csak, megtörve a nagy hallgatást.

Lenéztem rá.

- Van – bólintottam végül, majd élesen hozzátettem: - De pisilni a vécébe szoktam.

A kölyök lekapta rólam a szemét, majd egy, az utca túloldalán osonó kóbor kutyát követett hosszan a tekintetével.

- Tiszta sor –mondta végül, miután a kutya eltűnt az egyik kerítésen tátongó rés mögött.

Aztán megrántotta a vállán az iskolatáskát, és előre indult.