„Összegezve kijelenthető tehát, hogy további expanzióra, a jelenlegi határon túli területek tartós megszállására, ott gépesített járőrtevékenység folytatására nincs lehetőség. A határvédelmi egységek utánpótlási vonala – az etyeki kiszögellés kivételével – felfűzhető a volt autópálya kelet-nyugati irányú vonalára, a közelben állomásozó egységek ellátása megoldott. A harcokat megelőző számítások szerint a szigorú takarékossági és hatékonysági intézkedések betartása mellett az ismert üzemanyagkészletek további 6 hónapig biztosították volna az alapszintű ellátást. A harcok során azonban természetesen nem érvényesültek a takarékossági elvek, ezért az üzemanyagot korlátlanul a harcoló egységek rendelkezésére bocsátották. Jelenlegi számításaink szerint a megmaradt készletek további 3-4 hónapra elegendőek, de csak még szigorúbb felhasználási feltételek megállapítása esetén…”

Az asztalnál ülő és a maga előtt tartott jelentést olvasó férfi ekkor felhördült és csuklóból az asztalra hajította a paksamétát, ami csattanva esett a többi ott púposodó iratra. Nagyot fújt, majd kérges tenyerével végigsimította rövidre vágott és kicsit ritkuló őszes haját. Felhajtotta katonazubbonya mellzsebét, amelyen a Horánszky felirat állt és előkotort egy cigarettát.  Ujjai között sodorgatta a gyűrött, füstszűrő nélküli cigit, majd gondosan az asztal lapjához ütögette az egyik végét, szájába vette és rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, lehunyt szemmel élvezte a nikotin első ostorcsapás-szerű áramlatát, ami melegséggel öntötte el agyát és le is csillapította vadul kavargó gondolatait.

Kezdő dohányos volt, újrakezdő. Ezelőtt tizenkét évvel egy szokásos félrészeg szilveszteri fogadalma volt, hogy másnap már nem gyújt rá. Ő lepődött meg a legjobban, amikor sikerült betartania az ígéretét. A következő évben a sikeren felbuzdulva az fogadta meg, hogy megválik domborodó hasától, amit évek kemény munkájával alakított tekintélyes nagyságúra. Ezt a fogadalmát aztán egészen idén tavaszig nem sikerült betartania. A kilók csak jöttek, gyűltek és sokasodtak – irodakatona volt, a napi 10-12 óra a székben, meg a jó hideg sörök és haveri bográcspartik megtették a magukét. Aztán úgy alakult, hogy nem kellett elkezdenie a fogyózást. Az átkerülés zűrzavaros hetei, majd hónapjai alatt észre sem vette és ledobott vagy húsz kilót. Amikor a nadrágszíján elfogytak a lyukak, akkor nézett csak a tükörbe és nem ismert magára. Lefogyott és legalább tíz évet fiatalodott. Eddig úgy nézett ki, mint egy pirospozsgás ötvenes parasztgazda, most meg mint egy széthajtott negyvenes ívhegesztő. Arcán megereszkedett a bőr, szeme alatt nagy sötét táskák rajzolták ki az állandó fáradtságot, de tagadhatatlanul sokkal soványabb volt. „Kelta ápdéjt program” – gondolta és elmosolyodott. Ekkor döntött úgy, hogy újra rágyújt. A cigit beszerezni eleinte nem volt nehéz, a lefoglalt árukészlet jó része fölött a sereg rendelkezett és neki, mint öreg motorosnak, mindenhol voltak haverjai, ismerősei. Pár jó szó, néhány telefon és mindig sikerült feltöltenie a cigarettakészletét. Persze nem vitte túlzásba, napi négy szálat engedélyezett magának. Reggel elszívott egyet az elképzelt kávéja mellé – a kávé úgy eltűnt, hogy még ő sem tudott szerezni –, délben egyet az ebéd után, délután ötkor egyet a képzelt tea mellé – tea pont annyi volt, mint kávé – és végül este az utolsót, amikor már a sötétben ült az ágy szélén és csak a cigi parazsa izzott előtte a sűrűsödő homályban. És még ilyen takarékosság mellett is egyre nehezebb volt beszereznie a dohányt. Mostanában már csak ócska pipadohányt tudott felhajtani, nejlonban hozták neki és nem volt benne biztos, hogy nincs „felütve a cucc” – ahogy a kis Gadácsi mondogatta – mindenféle gizgazzal. Száraz, tüskés ágacskák – „benne van a finánc lába”, jutott eszébe öregapja mondása, amit akkor mondott, ha rossz dohányt kapott a pipájába – és elporladó, vékony dohánylevél-morzsalék volt a zacskókban. Cigarettapapírra gondolni sem mert, volt pár ív ócska stencilpapírja, azokból vágott csíkokat és sodort magának belőle rudacskákat. Első kísérleteire ujjai közül ocsmány trombiták és szétbomló kürtök bukkantak ki, amelyekből a drága dohány a padlóra pergett. Az egyik ebéd után ügyetlenkedését meglátta ez a Gadácsi gyerek és engedélyt kért, hogy segíthessen. Odanyújtotta neki a kellékeket és a srác oda sem nézve olyan cigit csavart pár pillanat alatt, hogy nem akart hinni a szemének.
- Így ni… Akarom mondani, jelentem kész! – nyújtotta át neki a vastag teknőckeretes szemüveget viselő, alacsony és vézna Gadácsi a kész cigarettát.
- Mi maga, egy elbaszott Rodolfó, Gadácsi? – nézte a cigit somolyogva Horánszky. – Ezt meg hol tanulta? Biztos nem a kiképzésen…
- Jelentem, már elévült… - Gadácsi nem mert a főnöke szemébe nézni, tekintetével a cigit fixírozta, de az öreg nem szólt egy szót sem. Várta a továbbiakat. – Tudja, alezredes úr… Diszkó, party, csajok, meg ilyenek…
Gadácsi fülig vörösödött és elhallgatott. Horánszky magában kegyetlenül röhögött a tizedes kínlódásán. „Még hogy csajok, ezzel a fejjel… Talán az Emma…”
- Szóval jó voltam a cuccozásban, na – Gadácsi végül kibökte. – Tudja, dzsoja… Spangli… Fű…
Csak az utolsó szónál esett le az alezredesnek, hogy miről habog a tizedes. Gyanúsan kezdte méregetni az ujjai között kékes füstcsíkot eregető cigit.
- Ne féljen, ebben tutira nincs anyag… - értette el az öreg pillantását Gadácsi, aztán nagyot nyelt. – Kipróbáltam. Dohány sincs benne sok, nemhogy fű.
- No, akkor maga fogja ellenőrizni a további szállítmányokat, értette?
- Értettem! – Gadácsi megkönnyebbült. Maga sem értette, de úgy érezte, hogy sokkal közelebb áll ehhez az alezredeshez, mint saját apjához.

Amikor az ezredirodából elhozta a Horánszkynak szóló küldeményeket, csomagokat egyszer kiszúrta, pontosabban kiszimatolta a dohány szagát. Nem bírt ellenállni a csábításnak és lenyúlt egy kis adagot magának és a kazánház félhomályában tüdőzte le mélyen az első slukkokat. Régebben nagy dohányos volt, de igazán a spangli hiányzott neki. Nem is a hatása, hanem a szokások, a „szertartás”, ahogy gondolta. Először is a beszerzés izgalma, habár Tóni nem volt különösebben izgalmas díler. Ha kellett pár szálra való anyag, csak írt neki egy sms-t, hogy „Hello”, másnap Tóni várta a kapualjban és szó nélkül cserélt gazdát a kis csomag, meg az összehajtogatott pénz. Otthon persze szó sem lehetett szívásról, apja agyonvágta volna, ha megtudja. Ezért az anyagot mindig péntekre és szombatra tárazta be, amikor a többi telepi arccal lementek a „Hemóba”1. Lövése sem volt róla, miért Hemó a Hemó, de valami hülye katonai rövidítésre gondolt, elvégre a laktanya mellett volt a hely. Régen biztos menő hely lehetett, de mostanra kicsit megkopott és lepattant lett. A laktanyát vagy tíz éve bezárták és úgy tudta, hogy valami konkurencia vagy milyen raktárnak használták, ahol pár hivatásos katona meg egy tucat biztonsági őr látott el szolgálatot. A Hemó előtt gyűlt össze a banda, és először általában Gadácsi kárára örömködtek. Kicsi, vékony, pattanásos arcú srác volt, akinek egy vastag szarukeretes szemüveg uralta az egész arcát. Nem bánta a cikizést, itt legalább megtűrték maguk között a vele egy ívásúak. Akiknek akkor esett le az arcuk először, amikor Gadácsi rápöffentett előttük az első spanglira. Bár az a cigi eléggé hasonlított még az öreg által tekerthez, de azért el lehetett szívni. Amikor szó nélkül átnyújtotta a spanglit a nagyorrú Kopasznak, az nem is tudta mit kell vele csinálni. Elmagyarázta nekik a hogyant, meg a miértet és egy csapásra egyenrangú félként kezdték kezelni a többiek. Ki tudja, hova futott volna ki a dolog, ha ez a gebasz, az átkerülés vagy megkergülés meg nem történik. Hirtelen jött népszerűségét Gadácsi így csak három hétig élvezhette, aztán nem volt kinek és mivel villantania. Az utolsó dzsoját szigorú ünnepélyességgel szívta el, amikor megkapta a behívóját.

Apja vette át a postástól a papírost és vitte be a fia szobájába, aki szokása szerint akkor is a laptopja előtt görnyedt és várta, hogy a napi áram megérkezzen és dúmozhasson végre egyet. Gadácsi apja nagydarab ember volt, semmiben sem hasonlított a fiára. Bár még csak 53 éves volt, őt nem aktiválták újra, a sereg rá nem számíthatott már. Bal keze könyök alól hiányzott, mert a nyomdai vágógéppel neki sikerült azt a bravúrt véghezvinnie, hogy két egymástól két méterre lévő gombot egyszerre meg tudott nyomni, miközben valamit matatott a kések alatt. Állt a gyerekszoba – milyen furcsa, hogy most is így hívja – ajtajában és nézte a mamlasz fiát, aki nyomokban kicsit az anyjára emlékeztette. A feleségének volt ilyen vékonyka csontozata és ilyen hosszú ujjai. Ágika nyolc éve halt meg, a tüdőrák hét hónap alatt végzett vele, a férfinek úgy tűnt, hogy csak tegnap vesztette el a feleségét. Most pedig viszik a fiát is. Bár talán életre nevelik végre. Sután búcsúztak el egymástól, igazán nem is tudtak mit mondani egymásnak. Aztán Gadácsit beszippantotta a sereg és most már nem csak lélekben, de térben is nagyon messzire került az apjától.

Az alapkiképzést mindenki megkapta, ez alól csak tényleg valami végzetes betegség vagy állapot miatt volt kibúvó. Valahogy túlélte a tatai bázist, bár társai kihasználták esetlenségét és kegyetlenül bántak vele. A kiképzés végén boldogan vette tudomásul, hogy közvetlen elöljárói nem éppen hízelgő véleménye alapján nem harcoló alakulathoz osztották be. Akkor került ide az ellátókhoz, hivatalosan a Központi Ellátó Ezredhez, amit az egykori zsámbéki légvédelmi rakétabázison helyeztek el. A bázist az átkerülés előtt légvédelmi múzeumnak2 rendezték be, és maga a bérlő lepődött meg a legjobban, amikor egy szép november eleji napon megjelentek a kapuknál a csapatszállító kocsik és átadták neki a Kormányzótanács határozatát, aminek értelmében a bázis „reaktiválják”, az ott található hadianyagot „rekvirálják”, őt pedig majd egyszer „rekompenzálják” az esetlege veszteségei miatt. Mielőtt szólhatott – „reagálhatott” – volna, a katonák szélesre tárták a kapukat és a menetoszlop dízel- és porfüggönybe burkolózva bemasírozott a hatalmas területet elfoglaló, ám eléggé lerobbant telepre. Aztán pár hónap alatt gatyába rázták az egész területet, újra laktanya lett a laktanya, frissen festett épületek, elgereblyézett salakos utak és nyírt gyep, no meg a kaszálás és kapálás fortélyait lassan tanuló katonák tenyerén dudorodó vízhólyagok sora árulkodott a parancsnok rendszeretetéről. A bázisról látták el az egész gyepűvédelmi vonalat fegyverzeti anyagokkal, élelmiszerrel, gyógyszerrel, üzemanyaggal és a kivezénylendő újoncokkal – egyszóval mindennel. Kedvező fekvése miatt logikus választás volt, közel a védelmi vonalakhoz, ám elég távol, hogy közvetlenül ne lehessen megtámadni.

Gadácsi így került Horánszkyhoz, akinek a százada az üzemanyag-ellátás hálátlan feladatát kapta. A bázis hatalmas tartályai kongtak az ürességtől, de gyors ellenőrzés után elkezdték feltölteni azokat a mindenhonnan érkező tartálykocsikból kibugyogó benzinnel, gázolajjal, pakurával és minden egyéb kőolajszármazékkal, amitől azt remélhették, hogy képes lesz meghajtani a járműveket. A tartályokat külön őrség védte még a bázison belül is, a kiadó kútoszlopoknál pedig két fegyveres őr vigyázott a kútkezelőre meg a vételezőre, nehogy valami meggondolatlanságot kövessenek el. Gadácsi feladata elég egyszerű volt, naponta lemérte a tizenkét tartályban az üzemanyagszintet, vitte magával a szintmérő rudat, letolta a nyíláson, és az eredményt felírta a nyilvántartó füzetébe, aztán jelentett közvetlenül az öregnek. Néhanapján jött szállítmány is, de ez szinte ünnepnapi ritkaságnak számított. Többnyire csak kiadmányoztak. Aztán április végén riadókészültségbe vágták őket, az ezredsorakozón felolvasták a parancsot a hadiállapotról. Igaz ekkor már fél napja folyamatosan égtek a telefonvonalak, a rádiósok nem győzték jelenteni a feletteseiknek a befutó igényeket, mert állítólag háború van. Azt mondták, hogy ez most nem valami puccskísérlet, mint a tavaly év végi bohóckodás volt, hanem külső ellenség támadása.

Alighogy vége volt a sorakozónak, Horánszky utasítást kapott a hajtó és kenőanyag kiadás korlátozásának megszüntetésére – magyarán annyi naftát adhatott ki amennyire csak szükség volt. Most a tartálykocsik fordítva üzemeltek, köbméterszám szippantották ki a tartályokból az anyagot és eszelős sebességgel távoztak a harctéri csapatokhoz. Aztán két nap múlva visszavonták a parancsot és rovancsot rendeltek el. Horánszky jelentette, hogy mennyi anyag fogyott, majd rá két hétre megkapta az összesítő jelentés kivonatát, amit az imént hajított az asztalra. Nem tudta elképzelni, hogy mit tudnak majd lefaragni az alakulatoknál az amúgy is nevetséges üzemanyagnormákból, illetve hogy milyen szigorúbb takarékossági intézkedésekre gondolt a jelentés írója. Két hete elkezdték a feleslegessé vált utcai transzformátorokból, a fáradtolaj-gyűjtőhelyekről, meg az utak mentén rohadó járművek váltóiból és olajteknőiből is összegyűjteni az olajszármazékokat, de ez már a vésztartalék tartaléka volt. Növényi és állati olajokból meg zsírokból étkezésre sem volt elég, nemhogy üzemanyagnak, a műbenzin előállításáról a vegyészek és mérnökök pedig egyelőre csak álmodhattak, bár tulajdonképpen még szén sem volt elég. A tatabányai hőerőmű fűtőolaját külön kezelték, jófajta könnyű fűtőolaj volt, amit még az utolsó orosz gázcsap-elzárás során vettek tartalékba. Most a tatai lövészdandár gépeit tankolták vele, de már abból is alig maradt valamennyi.

Horánszky maga elé fújta a füstöt, lazítani próbált. A jövőjét latolgatta. Nemrég múlt 50 éves. Neki senkije sem maradt a jövőben, nem volt se nője, se felesége, se gyereke. A seregben töltötte az életét, 18 volt, mikor 1977-ben beszipkázták, a korosztálya volt az utolsó 2 évre vonuló csapat. Meg is keserítették a következők életét… Kis fanyar mosoly villant fel cserzett és ráncos arcán, még talán kicsit bólogatott is. Az emlékeket tényleg megszépíti a múlt. Aztán eltelt a két év és ő téeszes lett, továbbszolgálóként maradt az angyalbőrben. Elvégeztettek vele pár tanfolyamot, sőt még a foximaxit3 is, ami után megkapta az alhadnagyi rendfokozatot, bár tulajdonképpen ez nem érdekelte különösebben. Szerette a környezetet, ami körülvette, kiszámíthatónak tartotta, tudta, hogy mi merre és hány méter – szeretett a seregben dolgozni. Már az elején raktáros lett, aztán vezető raktáros, logisztikai helyettes meg ki tudja, mi minden beosztásban dolgozott. Igaz, fegyvert csak akkor fogott a kezébe, ha leltároztak, de ismerte az összes alkatrész nevét, leírását, értékét – mindent, amit kellett. Ezek mellett jó szervező is volt, és tudott bánni az emberekkel; hosszú-hosszú évekig ő volt az egyetlen olyan tiszt, akit a leszerelők meghívtak a bulijukba, amit a kapun kívül csaptak szabadulásuk alkalmával. Soha nem ment el a bulikra, de a számla felét mindig ő állta.

1989-ben megrendült körülötte a világ, de aztán végül is maradt minden a régiben. Raktárakra és raktárosokra mindig szükség van. Különösen, ha egy ország eldönti, hogy nincs is szüksége hadseregre és módszeresen fillérekért kiárusítja vagy elajándékozza a hadi felszerelést, amit azelőtt milliárdokért vettek. ITR, azaz Inkurrencia Tároló Raktár – ez volt a végállomás a karrierjében, amikor 2008 elején áthelyezték Tápiószecsőre, ahol a Magyar Honvédség hihetetlen mennyiségű inkurrens – azaz feleslegesnek tartott – hadi felszerelését tárolták. Különböző járművek és alkatrészek álltak a kocsiszínekben, gépkarabélyok, géppuskák, gránátvetők és egyebek tonnaszámra a betonraktárak mennyezetig sorjázó polcain. Helyettes vezető lett, a bázis melletti kis lakótelepen utaltak ki neki egy szolgálati lakást. Már éppen kezdte volna megszokni új szolgálati helyét, amikor október végén valami továbbképzésre rendelték Tatára, majd jól ott is ragadt a múltban…

Nagyot szívott a cigibe, mélyen letüdőzte, majd szinte hangosan fújta ki a füstöt. Ez az üzemanyag-kereskedés nem az ő világa volt. Egy őrszázad volt a gondjaira bízva, őrizték, kiadták és bevételezték a naftát. Semmi több. Lassan nem is lesz mit kiadnia. De ezt nem akarta megvárni, nem akarta, hogy egyszer csak jöjjön egy parancs, hogy áthelyezik harcoló egységhez. Kapcsolatai révén elég jól tudta, hogy mi folyik a háttérben és a múlt heti csomagban jött egy értesítés is. A Honvédség valamilyen expedíciós vállalkozást indít, amire önkénteseket keresnek. Az egyik haverja küldte el neki a jelentkezési lapot, aki úgy sejtette, hogy Horánszkyt talán érdekli a dolog. Beletúrt a papírkupacba, előkotorta a lapot, ami már ki volt töltve. Csak az aláírása hiányzott róla. Egy utolsó slukkot szívott a körméig égett cigiből, majd a csikket akkurátusan elnyomta a löveghüvelyből készített hamutartóban. Sóhajtva fújta ki a füstöt, aztán felkapta a tollat és odakanyarította a nevét a lap aljára, amit utána egy borítékba tett.
- Gadácsi! – kiáltotta, mire az ajtó szinte azonnal felpattant és Gadácsi belépett a szobába. Nyilván hallgatózott.
- Parancs!
- Vigye ezt a levelet az ezredirodára! Mondja meg nekik, hogy sürgős.
- Értettem! – Gadácsi majdnem összecsapta a bokáit, de szerencséjére vissza tudta fogni a mozdulatot. Sarkon fordult és kiment a szobából.

Horánszky megkönnyebbülten hátradőlt a székben, ujjait összekulcsolta a tarkója mögött, lábát feldobta az asztal sarkára és élvezte, hogy recsegve hintázik alatta a szék. „Benzinkutas helyett legfeljebb tényleg katona leszek.” – gondolta és még rá is legyintett gondolatban, amikor valami furcsa érzés kezdett alakot ölteni benne. Valami addig soha nem érzett dolog, ami különös érzelmeket keltett benne. Két pillanat múlva már tudta.  Ez a szerencsétlen Gadácsi Tóni valamiféle apai érzelmeket keltett benne, bár fogalma sem volt róla, hogy milyen dolog apának lenni. Amikor az újoncok között meglátta a szemüveges és vézna kisfiút, eszébe jutottak az első napjai a nagykanizsai kiképzőközpontban, amikor 1977-ben ő állhatott így a hatalmas alakulótéren. Akkor az életben érezte magát egyedül, elveszetten és árván, de alkata révén hamar a keblére ölelte a sereg, ami anyja helyett az anyja, apja helyett pedig az apja lett. Maga kérte Gadácsit a századába, ahol gyorsan megtette írnokának a srácot, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő lett az alezredes mindenese. A többiek csak csicskásnak hívták, de legalább nem mertek kitolni vele. Az alezredes az asztalon heverő iratok közé túrt és végül megtalálta a másik jelentkezési lapot is. Ez még üres volt.
- Gadácsi! – kiáltotta megint, mert biztos volt benne, hogy a fiú már visszaért az ezredirodából és ott ül az ajtó előtt.
- Parancs! – lépett be sután Gadácsi az irodájába.
- Üljön le oda, fiam – intett az öreg az íróasztalához. – És töltse ki gyorsan ezt a papírt.
Gadácsi elvette a lapot, ami egy gyenge minőségű stencilezett nyomtatvány volt. „Jelentkezési lap – önkéntesek számára” – ez állt a fejlécén, alatta meg sűrű sorokban a kitöltendő rubrikák.
- Jelentem, én… - kezdte volna mondani, hogy ő nem akar semmi önkéntes dologban részt venni, de az öreg leintette.
- Csak töltse ki, Gadácsi – mondta Horánszky, majd olyat tett, amit még soha: Gadácsi vállára tette nehéz lapátkezét. – Ne szarjon be, nem lesz rosszabb, mint itt. Különben én sem jelentkeztem volna. Érti, fiam?
Gadácsi némán bólintott, bár nem értette. Egy dologban volt biztos, neki az alezredes mellett kell maradnia, mert csak úgy éli túl ezt az egészet. Ezt a rohadt gebaszt. Leült és gondolkodás nélkül elkezdte írni az adatokat. Közben eddig idegen érzések kavarogtak benne: hála vagy talán köszönet és mélységes alázat. Az öreg mögötte állt és keze szinte súlytalanul, de biztosan pihent Gadácsi vállán, olyan természetes atyai érintéssel, amit sem Gadácsi, sem Horánszky nem tapasztalt még előzőleg soha életében.
 

(Ez már ízelítő a harmadik "special edition" évadból.)