(Alábbi írásunk nem tartozik a blog kanonizált vonulatába. Szegény szerzője vért izzadt, amíg többször átírta, de a szerkesztő brutálisan visszautasította még az utolsó változatot is, holmi mondvacsinált világkompatibilitási okokból. Az ellenőrzés lazaságát és a kevés anyag okozta elvonási tüneteket kihasználva azonban most a szerkesztő belső ellenzéke kicsempészte a blogra az írást, ami ugyan továbbra sem képviseli a hivatalos történelmet, de azért, valljuk be, aranyos. Azon kedves olvasók között, akik kitalálják, hogy mi volt vele a b. szerk gondja, kisorsolunk egy tincset Ghery hajából, szedd-magad akció keretében.)

- Apa, Apa!

- Jól van már, megyek!

- Ne légy már ilyen! – már az asszony is ellenem van.

- Appaaa!

- Mondtam már, hogy megyek!

- Ta-as! – na ezt a hangsúlyt utálom. Kellett nekem család, én hülye…

Bence fiam nemsokára ötéves, eleven kiskölök. A kisgyermekek szapora, csetlő-botló futásával rohan a dédapám által ültetett tölgy alá. Imádjuk ezt a fát. Mindenkit a dédapára és a dédanyára emlékeztet, na meg a többiekre. Igazán szép történet, kár, hogy kevesen ismerik. Illetve csak kevesen hiszik el. Na jó, sokkal kevesebben. A drágalátos állam hivatalos álláspontja szerint még mindig egyfajta apartheid van érvényben velünk szemben. Na nem mintha a többséget ez nagyon izgatná… Kellemes, meleg májusi délután van. A nap süt, az ég kék, nyílnak a virágok, zöldell az egész táj. A fiam már türelmetlenül ugrál a fa tövében, én pedig hónom alatt a nagy könyvvel ballagok lustán. Néha jólesik az Ómagyar Nagylexikonból olvasgatni, máskor pedig a tököm tele az egész hagyománnyal. Ezt is az öregnek köszönhetjük. Elvakult idealista és makacs öregember volt, az már szent igaz. De valószínűleg egymaga többet tett a jövőért, mint az összes albertiánus együttvéve.

- Gyere már!

- Nyughass már fiam, látod, hogy jövök!

- Jó, de siess már! Mára ígérted!

- Tudom fiam.

- Az ígéret szép szó…

- Jaj te! Na ülj le szépen és olvasok neked.

Úgy ült le, mintha kirúgták volna alóla az apró lábait. Én is letelepedtem, a hátamat a napsugaraktól meleg törzsnek vetettem és kinyitottam a könyvet. A könyvjelző, amit még a dédmama font a „G”-nél kandikált ki a díszes lapok közül. A mai lecke rólunk fog szólni. Vajon, hogy fogom megmagyarázni a fiamnak? A lexikon természetesen torzít és hazudik is. Mert albertiánusok írták albertiánusoknak, de annál azért összetettebb a kérdés, mint hogy simán azt mondjam rá: „Fiam, ez nem így van!”. Bence megunta a várakozást és átbújt a hónom alatt, hogy onnan nézze a mai szócikket, ami miatt két napja le se lehet lőni. Hagyom egy kicsit. Most körülnézhetnék és gyönyörködhetnék, de nem teszem. Előbb látni dédapa művét és utána olvasni az albertiánus rágalmakat, elrontaná az egészet.

- Mi lesz már apa?

- Itt vagy, olvasd te!

- Melyiket?

- Ezt itt! – mutattam meg neki a mai szócikket. Bence megnyalta az ajkát, hunyorít és az ujjával bizonytalanul kísérve olvasni próbál:

- Gerge… - lassan, szinte betűzgetve olvas, de alig pár hónapja kezdte. Ilnia szerint az ükapja eszét örökölte. Meglehet. – Apa ezt itt, hogy kell olvasni?

- Azt is jének olvassuk Bence.

- Aha. – bólintott. Bámulatos ez a gyerek. Ha így bólint, akkor azt meg is jegyezte és legközelebb tudni is fogja.

- Szóval, mi van odaírva?

- Ger-ge-lyek, gergelyek!

- Úgy van.

- És ez tényleg rólunk szól, apa?

- Bizony fiam. És a te ükapádról is egy kicsit.

- Aki a te dédapád volt! Megjegyeztem ám! – jelentette ki a kis tudálékos. Elmosolyodtam és összeborzoltam a haját

- Na, megmondalak anyának!

- Jaj, ne!

- Akkor olvass!

- Na szóval, gergelyek…

Gergely(ek): főnév 1; Átkerülés előttről származó férfi keresztnév.
2; Átkerülés után 1 folyamán létrejött, napjainkra pszeudoetnikumot alkotó csoport. Otthonuk autonóm terület, mely a Mecsek déli lejtőitől a Dunáig és a Dráváig terjed. A névadó átkerült (lásd híres árulók) alkudta ki Albert István (lásd Albert István) alakuló kormányával. Az alku pontos tárgya és részletei kiadványunk megjelenésétől számítva még huszonöt évig titkosnak minősülnek. Etnikailag főként kelta jegyeket mutatnak, szemmel látható magyar vérvonalakkal. Kulturális viszonylatban egyértelmű magyar dominancia tapasztalható. A területen élénk gazdálkodás és bányászat folyik. Az autonóm terület oktatási rendszere anti görög mintákat követ. A képzés sokrétű és tökéletesen szabálytalan. Beszédükben gyakoriak az anti és átkerülés előtti jövevényszavak, de írásban és hivatalos eseményeken a legtisztább átkerülés előtti magyart használják. Igazgatásban nincs számottevő különbség, az Ómagyar állam törvényei általában érvényesek, az autonóm terület lakói teljes jogú állampolgárok. Erőteljesen lokálpatrióták, viszont a különállásukat biztosító szerződés értelmében vállalt kötelezettségeiknek eddig maradéktalanul eleget tettek…

- Tas! Tas! – hallottam meg hirtelen egy ismerős hangot. Hegynek felfelé futott.

- Angus bácsi! – derült fel Bence.

- Bence! Kérlek, vidd vissza könyvet anyának, oké?

- Utána befejezed?

- Remélem fiam.

- Tas! Rómaiak! Tas! – Angus zilált feje már kibukkant a fa törzse mögül. Dédapa a fáját valami bástyának ültette és a házához vezető út épp mögötte kanyarodott.

- Rómaiak? – húzta fel Bence a fél szemöldökét, ahogy az anyja szokta.

- Biztos vagy benne Angus? – úgy nézett rám, hogy le se lehet írni.

- Katonák jöttek Angus bácsi?

- Te menj haza Bence, apád meg jöjjön velem, mert dolgunk van.

- De aztán elmeséljétek, vagy szólok anyának!

- Elmeséljük fiam. Ígérem.

Bence elindult a házunk felé, Angus pedig épp lihegéssel próbálta helyén tartani a tüdejét. Minden tiszteletem a dédapáé, de az ég szakadjon rá és az isten húzza a faszára, amiért megtiltotta, hogy a házába telefont kössenek. De a dédapa szava itt szent… Pár szó után arra jutottunk, hogy Angus inkább itt marad én meg fogom a bicajt, az sokkal gyorsabb. Ilniának már csak intettem, betoltam a drótszamarat és már száguldottam is lefelé. Állítólag a család összes férfitagja imádta. Nem csodálom. A tavaly szerzett kilométeróra szerint átlagosan hatvannal száguldottam le Gergelyudvarhely főterére. Ott már hatalmas csődület volt, csoda, hogy senkit sem gázoltam el. Angus igazat mondott, valóban rómaiak voltak. Egy centurio és egy tucat veterán. A legio nova kötelékéből. Terepszínű ruha, koppintott bakancs, mázolt alumínium mellvért és sisak, kovácsolt gladius, hagyományos tölgyfapajzs és nyílpuska a háton. Ez biztos időszennyezés eredménye, de hát istenem, hellyel-közzel korhű a cucc. Még az albertiánusoktól is csak egy jelentéktelen dorgálásra futotta, amit a szenátus szépen megköszönt és feltette a polcra a többi közé. Technikai különbség ide, tudás oda, azért még mindig Rómának van világ legnagyobb embertartaléka…

- Üdvözlégy! – köszönt rám. Szóval csereprogramos nebuló volt. Fasza.

- Salve!

- Ego…

- Magyar földön magyarul fogsz beszélni centurio, ha tetszik, ha nem.

- Magyar földön? No, hát legyen. A nevem…

- Magasról leszarjuk, hogy kik vagytok, melyik ökör mája hozott ide titeket? – az arca megrándult. Köti a parancs, de az önérzetébe már beletiportam. Alakul.

- A jelen helyzetre való tekintettel a senatus úgy határozott…

- Leszarjuk.

- Átvonulást kell biztosítsatok! – szakadt ki belőle végre. Sok beszédnek se vége, se hossza és már csőbe is húztak. Dédapa olyan bölcsességeket is tudott mondani, amire minden hülye rájön, csak épp az ő szava szent…

- Itt nem fogtok átvonulni, centurio.

- A szerződés értelmében…

- Ómagyarország területén, parlamenti engedéllyel. Ez itt Gergelyföld. Itt nem vonultok át, ha mi nem akarjuk.

- Princeps Tas…

- Nem.

- Figyelmeztetlek, hogy nem vagyunk kötelesek megvárni a senatus és a parlament huzakodását!

- Elmehettek. – a római majdnem gutaütést kapott. Fenyegetőzhetett volna, de túl sokan voltunk és túlságosan is adtuk a sztereotip gergelyt.

- Ezt még megkeserülöd rohadt tetves magyar! Még hallasz felőlünk! –ordítozta, majd hátraarcot parancsolt.

Én csak álltam és néztem. Dédapának és tévelygő fiainak hála, mindenki tőlem várja a megváltást. Faszom bele ebbe az egész autoriter cenzusos demokráciába! Egyáltalán kik ezek? Mi a bánatot keresne itt egy komplett legio? Lehet, csak imposztorok, de attól még okozhatnak bajt… Balhét meg nem akarok, véreset nem. Ez már Egom hatásköre lesz. Persze a többiek másképp gondolják. Ők aztán igazi gergelyek. Istenem, hogy válhat egy szimpla név, egyetlen férfi neve ilyen fogalommá? Jézus igyekezz azzal a megszületéssel, nagyon kellenél már!

- Ezek most visszajönnek? Szerinted, Tas?

- Nem ajánlom nekik! – ropogtatta az öklét Hunor, aki azért kelta.

- Elpicsázzuk őket?

- Ha nagyon muszáj… – próbáltam nem magam ellen hangolni senkit.

- Ha az egomi adószedőket körbeszopattuk az erdőben…

- Ezek csak antik! – attól még emberek és komoly fejfását is tudnak okozni.

- Egy legio piskóta, de végre jut nekünk is valami!

- Kuss legyen, hogy a rohadás állna a lepcses szátokba! Ez fontosabb ügy. Jani, hívd fel Egomot a pirossal! Dean, te szólsz a többieknek. Béla, izzítsd a stábot! Robi, riadó! Hamar!

A társaság fele persze ottmaradt felháborodni, hogy mégis miféle utódja vagyok a nagy Gerinek, aki csak azért nem lett isten, mert nem akart az lenni… Mit ne mondjak, elég nyomott hangulatban igyekeztem a biciklim felé. Már csak az hiányzik, hogy valamelyik öregem is megneszelje a dolgot. Egyszer még csúnyán megbüntetem magam az efféle gondolatokért. Befordultam a sarkon és láttam, hogy valaki már a bicajom vázán ücsörög. Apa volt az. Őszül, de nem kopaszodik, alig borotválkozik, hatvan is elmúlt már, és mégis itt áll egyenruhában, övében karddal, kezében meg kalával. A szeme túlságosan sokat sejtetően csillogott…

- Tas fiam, gergely vagy a talpadon, e?

Dédfater, hogy döglöttél volna meg abban a kibaszott kocsiban, hogy rohadna el az ükanyám, te szerencsétlen idealista vadbarom!

- Szia apa, rögtön kezdünk. Tedd azt el, oké?