A fényesen csillogó érdemrend megtette a hatását, a tengerészgyalogos tisztelgett és átengedte őket a két világot elválasztó  nagyon is valóságos kapun. Mögöttük volt a modern Fiume: Magyardomb, a helyi kiskirályok palotáival; az Új Kikötő a matrózok állandó vagy ideiglenes lakásaival, raktárakkal, javítóműhelyekkel és az elengedhetetlen lebujokkal, a félelmetes kikötői erőd és azon is túl a Megtörők hírhedt kiképzőtábora. És persze a fél várost elfoglaló, füstbe burkolózó Hajógyár, az acélkohóval, a sólyákkal, az égbenyúló darukkal, a dokkokkal, a javítóműhelyekkel valamint a bér- és tényleges rabszolgák (az ómagyar törvények természetesen tiltották a rabszolgaságot, de a törvényen akkora rések tátongtak, hogy kiskapukra se nagyon volt szükség a megkerülésére) nyomorúságos szállásaival. Előttük pedig a híres-hírhedt Antikikötő terült el. 
Az Antikikötő, az egyetlen ómagyar fennhatóságú hely, ahová az ókoriak minden ellenőrzés nélkül beléphettek. Három földrész kereskedői, akiket a mesés gazdagság ígérete vonzott ide, emancipálatlan illírek, akiket a szimpla túlélés és a legpitibb ómagyar bűnözők, akiket még Fiume is kivetett magából. Mindez vegyítve a város legrosszabb kocsmáival és a világ összes nemi betegségét hordozó prostituáltakkal. Két évvel ezelőtt, a harmadik emancipációs szintet megállapító bizottság szerencsére nem az Antikikötő alapján alkotott vélemény. Rossz nyelvek szerint gazdasági természetű okok voltak a háttérben. De az ilyen pletykákat lehetetlen elhallgattatni, még akkor is, ha az ómagyar hivatalnokok legendásan megvesztegethetetlenek voltak. Voltak legalábbis ilyen mitikus hivatalnokok is, talán nem pont ebben a bizottságban, de mindenképpen kellett akadniuk. Ilyen abszurd képzetei ép elméjű embernek nem lehetnek saját kútfőből, úgyhogy a mendemondáknak valós alapjának kellett lennie.
De vissza az Antikötőhöz, valaha mesés vagyonok cseréltek itt gazdát, az ómagyar kereskedelmi flotta fejlődésével azonban mindez háttérbe szorult. A legdörzsöltebb gazfickók hajót szereztek, és inkább a saját városiakban kopasztották meg a buta antikat. Az Antikikötő a középszerű vagy még inkább a kisstílű rablók otthonává alakult. Mindezt mostanra a görög, főníciai vagy karthi kereskedők is megtanulták (még a nehézfejű rómaiak is, bár ők voltak az utolsók) akik továbbra is nagy számban keresték fel a várost. Talán még annál is többen, mint a régi boldog napokban. A szabályok viszont megváltoztak, a hajózás és az időszennyezés kockázata az antiké lett, és elvárták, hogy ez az árakban is érvényesüljön.
- Mi a fenét keresünk itt? – Vitéz rühellte az Antikikötőt, egyre jobban, nyilván a korral járt. Az ÓmHH Száva fiatal főgépésze például kifejezetten szerette ezt a helyet, sőt, azt sem bánta, amikor a Dezinformációs Alosztály kért egy kis szívességet tőle. ’Haditechnika fiataloknak: Atomfegyverek’, ezt akarták elsózni egy szicíliai görögnek, de kellett valaki, aki hitelesíti a sztorit. A misztikus feladatokat ellátó főgépész pont megfelelt a célnak. A Száva feltartóztatta a szicíliai hajóját és megtalálták nála a könyvrészletet. Az elhűlt, habogó főgépész tökéletes alakítást nyújtott. A görög bekapta a csalit és legközelebb dupla összeget fizetett a titkos információért, amely ezúttal minden baj nélkül eljutott Cataniába. A görögök azóta is vitatkoznak az atomok mibenlétéről (Vitéz legalább öt különböző filozófiai iskoláról tudott, akik természetesen semmiben nem értettek egyet) egy alexandriai mágus állítólag még azt is megígérte Ptolemaiosznak, hogy megépíti a könyvben említett csodafegyvert. A többi uralkodó pedig az addigiaknál is jobban rettegte az ómagyarok hatalmát. A fiatal főgépész egyébként később az Alosztály segítségével megszerezhette a leselejtezett Szávát. De ez már történelem.
- Már mondtam, a hidrogénmalom! – Lovász nem tudott betelni a csillogó  kitüntetéssel és annak hatalmával, amióta megkapták a massiliai csataért, amit hivatalosan kalózok ellen vívtak, kapott érdemérmet órákon át csak a fényes fémet bámulta és állandóan jól látható helyen hordta – megtaláltam a tökéletes patakot. Tizenöt kilométerre a hegyekben, ötven literes vízhozama van, napi háromszáz köbméter hidrogént a legprimkóbb megoldással is termelni fog, de egy év után simán ötszázra lehet emelni. Már csak egy csővezeték kell ide a tengerhez és rengeteg pénzt fog hozni!
- És ennek mi köze van az Antikikötőhöz?
- Már mondtam!
- De nem mondtad! Takarodj innen, büdös seggdugasz anti!
Vitéz nagyot taszított a ki tudja honnan elé sodródott rómain. A latin sértődött képet vágott, de aztán mégsem támadt rá a jó egy fejjel magasabb ómagyar párosra.
- Az van, hogy a föld Albáné.
- Albán Tibi?
- Milyen Albánt ismersz még? Igen, Albán Tibi!
- Figyelj, régóta ismersz, tudod, hogy sok mindent bevállalok. Ha kell, egy evezős dereglyével nekitámadok az ÓmHH Dorognak. Albán Tibivel viszont nem fogok üzletelni. Ez az utolsó szavam! 
Legalább huszonötödszörre ismételte el, hogy soha többet nem hagyja rábeszélni magát semmire. Elszalasztotta az utolsó lehetőséget, akkor kellett volna visszafordulnia, amikor a kifestett arcú illírek megállították a kovácsoltvas kapu előtt. Lovász viszont erősködött, hogy ő márpedig mindenképpen megköti az üzletet, ezek után Vitéz engedett. Ez a szerencsétlen még elbarmolna valamit, a vegyész még Periklésznél is gyámoltalanabb volt, hogy engedhette volna egy ilyen minden hájjal megkent gazember karmai közé. Én beszélek, te hallgatsz világos?
- Albán  úr most fogadja önöket.
Huszonöt év körüli, csinos, sötétszőke, miniszoknyás-tűsarkús titkárnő egy valószínűleg csak a látszatért hordott szemüveggel és hibátlan esztergomi kiejtéssel. Nyilván született ómagyar. Megfelelő papírokkal. Egy olyan telefon, írógép kombináció mögött, ami bármelyik fővárosi irodának becsületére vált volna.
A bányákban, a földeken, az építkezéseken vagy a csatornában güriző, mélyszegénységben élő anti normális dolog. A saját szutykos népe között akár király is lehet, valakinek a primitíveket is kordában kell tartani. Ha esetleg vajákossággal, eredeti kelta/dák/illír/satöbbi népművészeti tárgyakkal vagy újabban jogvédelemmel meggazdagszik még az is elviselhető. Egy olyan anti, aki az Illíria Szénbányászati Vállalat és Vasmű többségi tulajdonosa, a Fiumei Általános Biztosító- és Hitelintézet egyik alapító és igazgatósági tagja, a (valószínűleg soha el nem készülő) Fiume-Sziszek Vasút harmadik legnagyobb részvényese, egy olyan anti, akinek magyar alkalmazottai vannak… na ez skandallum. Márpedig Albán Tibor (újabban az eredeti, illír nevét is használta, de szigorúan csak az antik előtt) pontosan ez az anti volt.
Egy okosan kalkuláló törzsfő, a tehetséges fia és egy szentimentális, kezdő emancipátor innen indult az egész. A későbbi játszmában persze bőven volt szerencse is, mert senki nem sejthette, hogy az egyik legolcsóbban kitermelhető szénkészlet pont az ő törzsének földje alatt van. Az, hogy a dolog nem a szokásos módon (az anti törzs elűzésével, kiirtásával vagy ennek tetszőleges kombinációjával) ért véget az részben Albán érdeme. Nagyobbrészt az egalistáké, akik végre nyertek egy jól eladható ügyet, de leginkább a hatalom figyelmetlenségéé, amikor hagyták az egészet elfajulni. Az egalisták elárulása és a fiumei elittel kötött szövetség viszont már egyedül Albán tehetségét dicséri. Remek felállás volt, mindenki megkapta, amit akart. Fiume az ómagyar államtól független olcsó energiát, egy kirakatban mutogatható sikeres antit és egy strómant, akihez minden disznóságot ki lehetett szervezni. Albán sokkal kevesebbel is beérte: pénz és hatalom.
- Áh Lovász és Vitéz urak, a híres háborús hősök! Kérem foglaljanak helyet!
Zsíros és izzadt tenyere volt és olyan szorítása, mint egy kislánynak. Vitéz igyekezett pókerarcot vágni, de azért amilyen hamar csak lehetett beletörölte a kezét egy zsebkendőbe.
- Frissítőt? Nyilván… Lajos kérem hozzon fel valamit a pincéből!
Az egyik fehér zakós kétajtós szekrény elindult a pince irányába. Ahhoz képest amekkora illír népi hősnek adta el magát egyetlen törzsbelit sem tartott a maga közelében. Csecsemőket csókolgatni, meg kifestett arccal ugrabugrálni a tűz körül egy dolog, a bizalom meg egy másik.
- Mielőtt a tárgyra térnénk, kérem elégítsék ki a kíváncsiságom. Semmi államtitkot vagy ilyet nem várok, de szeretem a lehető legtöbb forrásból beszerezni az információimat. Önöknél illetékesebbet pedig keresve sem találhatnék a szíciliai ügyekben.
- Egészen pontosan mi érdekli?
- Óh minden, uraim minden. A jólértesültség pénzt és életet ér. Néhai atyám is levonta a megfelelő következtetést a rendelkezésre álló információkból: barátságban lenni az ómagyarokkal bölcs dolog.
Menet közben a Lajos nevű meglehetősen elegánsan felöltözött bútordarab is visszatért egy palack borral, a címke tanulsága szerint egy 28-as évjáratú neszmélyi chardonnay-vel. A szakértők egybehangzó véleménye szerint a világ legjobb bora. A címkéjét viszont nem túl bonyolult eltávolítani az üvegről és átragasztani egy másikra.
- Egészség!
- Egészség!
Nem 28-as volt, de egészen jó. Sőt határozottan jó, pláne a szicíliai, bornak csúfolt mustok és Nyéki pancsolt rettenetei után.
- Nos a háború.  Örömmel vagy sajnálattal kell tájékoztatnom, hogy az most csúszást szenved. A karthik inkább nem támadtak neki a teljes ómagyar flottának, és télen nem is valószínű, hogy bepróbálkoznak. Bőven elég veszélyes a tenger egymagában.
- A Szerződés?
- Megújítottuk, a karthik végleg lemondtak Szicíliáról. De ezt már eljátszották egyszer.
- És hosszútávon?
- Hosszútávon mind halottak leszünk. Ennél pontosabb elemzést sajnos nem adhatok.
- Államtitok?
- Nem az értelmi képességek hiánya. Őszintén szólva, maguk a karthik se nagyon sejtik, mit szeretnének csinálni. Az államtitkot a titkos záradékok jelentik, de azokat nyilván nem egy közönséges kereskedő jelenlétében iktatják.
- És a Massiliában történtek?
- Az viszont tényleg államtitok. A sajtónyilvános változatot meg gondolom, ismeri.
- Úgy hallottam karthi oldalról Barkasz mozgatja a szálakat.
Vitéz arca egy pillanatra görcsbe rándult a név hallatára. Rosszul viselte, ha egyesek megpróbálták megölni. Ha az a személy történetesen egy primitív barbár anti volt, azt meg pláne. Bazmeg, egy-null Albánnak. Ezt minél hamarabb be kell fejezni.
- Én szívesen politizálok, filozofálok Önnel, sőt a zenéről is szeretek társalogni. A bor egyébként remek, ha még nem dicsértem volna meg. De azt hiszem, mégiscsak az üzlet miatt jöttünk össze. Nyilván az Ön ideje még az enyémnél is drágább.
- Igaz, igaz. Adrienn kérem behozná a dokumentumokat!
Az utolsó  mondatot már a telefonba mondta. Fél perc múlva megérkezett a titkárnő, ezek szerint Adrienn, de továbbra is rendkívül vonzó, különösen a százhatvan centi magas és minimum egy mázsa súlyú főnökével összehasonlítva, és vele egy hatalmas köteg különféle méretű hivatalos irat és térkép.
- Maradjon, aligha hiszem, hogy egymagamban eligazodok. Tudják uraim Adrienn a cég lelke, nélküle élve megzabálnának a beszállítók, a vásárlók vagy a hatóságok. Igazság szerint már rég feleségül kellett volna vennem, hogy az őt megillető pozícióba emeljem.
Innentől Lovász vette át a szót, Vitéz nem sokat tudott a hidrogénmalmokról. Nyilván egy vízkerék, egy elektromos generátor meg egy vízbontó készülék, mi más lehetne, de ez igazából a vegyész biznisze volt. A megbeszélés a párbajsegédek ügyévé alakult át. Albán is visszavonult a párbeszédtől, a terület haszonélvezeti jogának átengedéséről és a csővezetékre létrehozandó új vállalatról szóló diskurzushoz ugyan hozzáfűzött két-három megjegyzést, de leginkább a titkárnője kötötte le a figyelmét.
Szegény lány, jutott egy pillanatra Vitéz eszébe, a nő combján pihenő virsliujjakat egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. Azt sem, ahogy a hájas kéz egyre feljebb haladt a feszes fehér húson. Aztán más gondolatok foglalták el az előző helyét: ez a csaj is csak egy ugyanolyan kurva, mint, aki egy ezüstért kínálja a bájait a matrózoknak. Csak jobban megfizetik. Keserű ízt érzett a szájában, mert eljutott az egyértelmű kérdésig: vajon ki a prostituálja jobban magát, aki jó pénzért hagyja, hogy egy gazdag, kéjenc anti nyílt színen taperolja? Vagy az, aki egy fényes plecsniért befogja a pofáját, és Messinában mosolyogva üdvözli a karthágói békekövetséget, és külön örömét fejezi ki, hogy végre személyesen találkozhatott a híres Hamilkár Barkasszal…