Az Átkerülés utáni hetekben apámnak hamar beindult a karrierje. Mindig szeretett barkácsolgatni, az utóbbi években a bátyjával és az unokatestvérével kályhákat építettek ismerősöknek meg ismerősök ismerőseinek, szép, nyugis tempóban. Valami újfajta kályhákat, amik sokkal hatékonyabbak voltak, mint a hagyományos kazánok meg cserépkályhák. Ha kicsit jobban futtatták volna magukat, szerintem jó üzletet csináltak volna belőle, főleg, hogy az oroszok meg az ukránok menetrendszerűen szórakoztak a gázzal. A vihar után se oroszok, se ukránok, se gáz, apámat meg bevették egy csapatba, ami kályhákat gányolt össze rohamtempóban a helyi védelmi bizottságok által erre kijelölt házakba. Apám soha nem bírta a gyors és felületes munkákat, és most is csak a gyorsaságban tett engedményt. Hamar híre ment, hogy az ő kályhái milyen jók (egy ház sem égett le a referenciái közül, és még meleg is volt bennük), így nemsokára már nem a mezei polgárok, hanem a kisebb, majd nagyobb fejesek meleg otthonairól gondoskodott. És alig volt otthon. Én polgárőrködni jártam, fát és vizet hordani, néha szenet a tokodi brikettgyár telephelyéről, majd amikor eljött a tavasz, fahordás helyett a földet túrtuk. Majdnem elvittek katonának is, de mire rám került volna a sor, már létszámstop lett a seregben, később elkezdték leszerelni a bevonultatott bakákat is. A házunkba beköltöztetett családokkal egész jól kijöttem, igazából ők lettek az első világi barátaim. Komolyan megdöbbentett az a tény, hogy nem keresztyének is lehetnek jó fejek. Két korombeli srác is lakott nálunk, a fiatalabbik dobta fel az emancipátoros témát az egyik kemény aratós nap után. Annyira kivoltunk, hogy bármit megtettünk volna, hogy ne kelljen többet visszamenni a szántóföldre és a száraz, szúrós vackokkal szenvedni, miközben nyeljük port. Magát a feldobott szót nem igazán értettem elsőre, pedig addigra már sokszor szerepeltek a hírekben a gellérthegyi kelták közé küldött csapatok ezen a néven. Az emancipátor egyharmad katona, egyharmad pedagógus, egyharmad misszionárius, közölte velem a gyenge minőségben fénymásolt apró betűs cetli, amit az öcsém szobájában lakó srác az orrom elé tolt. Azt hiszem, a „misszionárius” szó ragadott meg. Régebben sokat ábrándoztam arról, hogy misszionárius legyek. Nem is azért, hogy mindenféle elképesztő helyekre és emberek közé menjek, hanem azért, mert úgy gondoltam, ez esetben úgy lehetnék keresztyén, ahogy nekem jól esik. Tarthatnék izgalmas, érdekes istentiszteleteket, építhetnék közösséget, és mindezt görcsölés nélkül. Főleg görcsölés nélkül. Szerintem életem végéig át fog kattanni bennem valami, ha meglátok egy Bibliát, pedig olyan jó lenne csak úgy kinyitni és olvasni.

A helyi védelmi bizottságnál, vagyis az önkormányzatnál szerveztek meghallgatásokat. Már majdnem egy év átkerülés állt mögöttünk és az antikkal, főleg a keltákkal már elég jól összeismerkedtünk. Nagy barátság nem lett belőle, de valamit kezdenünk kellett velük, ezért nekiláttak az emancipátorképzésnek, meg az emancipációs oktatásnak mindenki részére, aki antikkal találkozhat. Eléggé vak vezet világtalant jellege volt az egésznek, mert a legnagyobb professzor is csak pár hónappal járhatott a legkezdőbb növendéke előtt, de a semminél talán több volt. A piliscsabai campuson indítandó „felsőfokú” képzéshez igyekeztek a lehető legszélesebb körből válogatni a hallgatókat és jelentkezőből nem volt hiány. Az összes, régi léhűtő életéről álmodozó egyetemista, főiskolás ott tolongott, megfejelve minden olyan 35 év alatti épkézláb férfival és nővel, akiknek az átkerülés utáni kétkezi munkás élet annyira nem jött be. Nem nézem le őket, én is ugyanebben a cipőben jártam, pedig nekem tényleg nem volt büdös a munka sohasem. Nem is lehetett, nagy házunk volt nagy kerttel, és az egyházunk imaházai is kalákában épültek, amikor már elbírtam egy téglát, ott sertepertéltem az építkezéseken mindenfelé az országban. Az ilyen munkás alkalmakat sokkal jobban szerettem, mint a kötött testvértalálkozókat, valahogy szabadabb volt az egész, kevésbé görcsös – leszámítva azt, hogy néha befutottak olyan testvérek, akik szerint nem volt szabad rövidnadrágban betont keverni, mert az ilyen munka nem kedves az Úrnak. Szerencsére nem bírták sokáig a meleget és akadt máshol szolgálnivalójuk.

A jelentkezők tömegét látva nem tápláltam túl nagy reményt a felvételemmel kapcsolatban, ennek ellenére a felső harmadban végeztem. Mármint a felvettek felső harmadában. Előtte elolvastam két könyvet a keltákról, az egomi házlakónk adta kölcsön, sőt, egy stencilezett kelta-magyar szójegyzéket is próbáltam bemagolni, de akadtak kétségeim a kiejtésemet illetően. Később kiderült, hogy ezek a sebtében felszedett tudásmorzsáim számítottak a legkevesebbet. A bizottságnak tetszett az, hogy szociálpedagógiát tanultam, a pszichológiai elbeszélgetés is jól sikerült, az a tény is bejött nekik, hogy nagycsaládból származtam (egy egyke sohasem tudná megérteni az antikat), külön jó pont volt, hogy vallásos voltam (egy ateista sohasem tudná megérteni az antik világképét), ezt még megfejelte az, hogy nem voltam katolikus (mert azokkal nagyon elszaladhat a ló). A fegyveres résztől féltem egy kicsit, mert olyan sose volt a kezemben, még játékpisztoly sem, mert apám semmi ilyet nem engedett, de kiderült, hogy ez egyáltalán nem gond. Lőni nagyon hamar meg lehet tanulni. Pár hónappal később kiderült az is, hogy apám a felvételiztetők egyik fejesének is épített kályhát és feltűnt neki a nevem a listán. Az első trimeszter végén vizsgáztam is nála, az anyagról alig beszéltünk, inkább csak apámról. Rettentő precíz és lelkiismeretes embernek tartotta és vagy ötször elmondta, hogy az alma nem eshet messze a fájától. Apámmal akkor már két hete nem is beszéltem, akkor is csak azt tisztáztuk le, hogy a campuson lakva is olvasom a Bibliát. Olvastam. A Galata levelet egyébként azoknak a keltáknak írta Pál apostol, akiknek az őseit Brennus támadásakor géppuskázták halomra a honvédeink. Vagy azoknak fogja írni. Illetve nem fogja írni. Elalvás előtt ilyeneken szoktam agyalni.

A mai etap az utolsó könnyű szakasz lett volna a komolyabb hegyek előtt, de elkapott minket az eső. Az első cseppeknek kifejezetten örültem – addigra már zombiként gubbasztottam a bakon Bence mellett, minden erőmmel próbáltam ébren maradni, de egyre többször riadtam fel arra, hogy rohamsisakkal súlyosbított fejem leesik, vagy a karabély kicsúszik elernyedő fogásomból. Nem segítettek a légzőgyakorlatok, a csípések sem, Bencét meg hiába kértem, hogy tartson szóval, folyton behaltak az amúgy sem túl izgalmas beszélgetéseink. Amikor az első esőcseppek a sisakomon koppantak, megkönnyebbültem, hogy ez majd legalább segít magamhoz térnem. A fejfájás tompa tömegként bujkált a tarkóm környékén már egy ideje.

Aztán rájöttem, hogy nincs rosszabb az esőnél egy ellenséges erdő közepén, egy vékony, saras anti szekérúton döcögve. Vízhatlan sátorlapot terítettünk magunkra, amibe hamar belefőttünk, a mozgásunkat is korlátozta, ráadásul a leveleken, ágakon doboló vízcseppek gyakorlatilag süketté tettek mindenkit a ránk leselkedő veszélyekre. Az elmúlt napokban több rajtaütést is kaptunk, pedig a felderítőink és szövetségeseink jó előre körbekürtölték a környékbeli törzseknél, hogy minket célszerű békén hagyni. De szerintem ezzel inkább csak meghozták a portyáktól amúgy sem idegenkedő antik kedvét a dologhoz. Most akár egy lovassereg is csörtethetett volna velünk párhuzamosan a fák között, akkor sem hallottuk volna meg őket. A menetoszlop kicsit összébb húzódott, a lovas és terepbiciklis kísérők is idegesen kapkodták a fejüket ide oda, a járművek tetején gubbasztó biztosítók pedig legszívesebben beleengedtek volna pár tárat a két oldalról fölénk tornyosuló, félhomályos, párás és záporhangon zúgó zöld falba. Felébredtem, valóban. Ahogy pedig tompa érzékeim kitisztultak, úgy tört rám a kimerültségemből táplálkozó fejfájás.

- Hő! - rántotta meg a gyeplőt Bence, ezzel egyidejűleg rátaposott a tetőre kivezetett fékrúdra is. Az Ignis egy pillanat alatt megállt, megrántva a két bőrig ázott lovat is. Körülöttünk ideges parancsszavak röpködtek, az eső kásássá mosta őket. Annyi biztos volt, hogy valami van elöl és fel kell készülni egy támadás visszaverésére.

Ledobtam magamról a sátorlapot, amúgy sem ért sokat. A tűzsávokat gondosan elosztottuk minden reggel, mikor menetoszlopba szerveztek minket. A mi Ignisünk jobbra fedez, mert nálunk csak egy gépkarabély van, a mögöttünk haladó hadtápos WagonR+ balra, mert nekik is. Bence idegesen szitkozódott, miközben előráncigálta a pisztolyát és a kényelmetlenül közeli fákat nézte.

- Mi van? - kiabálta hátulról a kopasz tápos őrmester.

- Nem tudom – üvöltötte vissza Bence.

- Akkor add tovább a kérdést!

Komolyan nem értem, hogy egy állítólag profikból álló csapat miért zuhan vissza egy semmire sem jó gimnáziumi kirándulóbagázs szintjére néha. Bár ha a többiek is annyira profik, mint én, akkor annyira nem is csodálkozom rajta.