- Hát ez bizony robbantás – állapította meg a parancsnok. - Antiknál csak akkor láttam ilyet, ha mi csináltuk.

- Valószínűleg most is mi csináltuk – világosította fel az őrnagy. - Van helyszínelő kapacitásuk?

- Kétlem. - A parancsnok az Ignis felé sandított, ami a villa összedőlt bejárata előtt posztolt, riadt anti tekintetektől kísérve. Azt a nagydarab néger rabszolgát, ami félreérthető mozdulatokkal fogadta őket, épp a szanitéc próbálta a Sztüx innenső oldalán tartani, a PK csúnyán elbánt vele. Akárcsak azokkal az akárkikkel, akik megpróbálták feltartóztatni őket az úton. Na ott is csemegézne a helyszínelő, már ha lenne. - A követségen van egy részlegvezető, aki korábban rendőr volt, ha gondolja, vele megpróbálkozhatunk...

- Legyen itt minél előbb – bólintott az őrnagy. - Maga szerint várhatunk még támadást?

- Nem valószínű. Ha meg igen, pozícióban áll két géppuska meg a többi lövész is. De ez nem támadás. Ez merénylet. Pont mint az esztergomi.

- Rohadjanak meg – vette le a sapkáját az őrnagy, zsíros hajába túrt. - Pont itt?

- Hol máshol? - A parancsnok intett Andornak, hogy lábhoz. - Pont azt akartuk megtárgyalni ezekkel, hogyan kapjuk el a druidák tökét. Erre meg ők kapták el a mienkét. Még jó, hogy korán robbantottak és a miniszternek nem esett baja.

- Igen? - ért oda Andor.

- Szabó attasé úr azonnal jöjjön ide és menet közben alakuljon át helyszínelővé – közölte az Angyal-csapat parancsnoka. - Utána meg kérek egy listát arról, hogy kik nincsenek meg. Anti meg ómagyar egyaránt.

- Tőlünk csak az a városfürkész vagy mi hiányzik – nyomta vissza a sapkát a fejére az őrnagy.

Guneva fényképét nézegette és már megint azon töprengett, hogy ő ölte-e meg. Szép kép volt, a Vasárnapi Magazinba illő. A nászútjukon készült, háttérben a Tihanyi-sziget kékes tömbje, felesége hajában apró virágokból font koszorú és a mosolya... Gyorsan visszatette a képet a kandalló párkányára, félt, hogy elpattan az üveg, ha erősödik a szorítása. Hat hónap. Férj és feleség, hat hónapig. Ha hallgatnak arra a habókos papra és megvárják az esküvőt, lehetett volna belőle kilenc is. Vagy akár évek. Ágota helyett meg valaki más. Nem hitt az orvosoknak, igenis sok esetről hallott, mikor az ómagyar és a kelta vér nem boldogult egymással és megölte az anyát – néha a gyereket is. A doktor szerint ez falusi legenda. Hát náluk nem az volt. Ő ölte meg?

Ágota későn jött haza, hiába várta már a déli harangszó óta. Lehet, hogy elmarad az utolsó órájuk, van ilyen. Vagy akármi. Nem akarta tovább halogatni, joga van tudnia, kamaszos hebehurgyaságának minden rezdülésével együtt tudnia kell. Nem tudott vele együtt, a véleményét kikérve dönteni, Ágota ezt nem érheti, talán soha sem fogja. Adja az ég, hogy soha se fogja. Neki Guneva csak egy tündéri szépségű fénykép és számos mesévé nemesedett történet, meg néha egy kis fájó irigység, amiért a többi gyereknek van anyja, neki meg nincs. Humbert számára meg minden és ez lassan megfojtja. Akárhova megy az országban, megfojtja, nem kellett volna minden megosztania vele, valami kis menedéket hagyhatott volna. Oda kell mennie, ahol semmi sem olyan, mint a Kárpátok közt, más a föld, az erdő, a hegy. Afrikát szerette volna, de oda nem volt elég protekciója. A zsíros kereskedői lobbi uralta görög helyekre gondolni sem mert. Egy út maradt, az is Rómába vezetett, ahhoz is nagy szerencse kellett. Róma felett az ég is más színű, azt mondják. És semmi sincs ott Gunevából.

- Szia, apa, megjöttem! - töltötte be Ágota egy pillanat alatt a lakást, még az ajtót sem csukta be maga mögött. És csivitelt, csivitelt, mintha nem akarná érezni, hogy mi várja. Ilyenkor túlságosan is az anyja volt. Talán itthon kellene hagynia. A rokonokra nem bízná rá, az a kevés, ami van, az is egy rakás szerencsétlenség. De valami bentlakásos iskola. Olvasott nemrég arról az apácák által vezetett középiskoláról, ott jó kezekben lenne. De nem dobhat el mindent. Embernek kell maradnia.

- Mi a baj? - Ágota úgy hallgatott el, mintha falba ütközött volna.

- Nincs baj – hallotta Humbert a saját hangját. - Mondanom kell valamit. Elköltözünk. Rómába.

Lehet, hogy Guneva haláláért nem ő a felelős, de az biztos, hogy a csivitelni tudó Ágotának ő a gyilkosa.

- Óvatosan! Ott ne nyúlj alá! Valaki állítsa már le ezt a barmot, milyen nyelven beszél ez?

Caietanus rabszolgafelügyelője inkább egy nyelvek fölött álló megoldást választott és botjával fejbe vágta azt a fiatal rabszolgát, aki a szóban forgó márványlapot feszegette. A mentést-helyszínelést végző antik egy darabig gyanakodva méregették a kövér, izzadt ómagyart, aki meglehetősen gyatra latinsággal szidta őket. Végül mindenki lenyugodott és folytatták a munkát: a romok alatt életben maradt valaki, többen is hallották a hangját. A leszázalékolt, majd külszolgálatba küldött egykori bányamérnök maga is odatérdelt a rabszolgák közé, mintha csak a romokat akarná óvni tőlük. A vele együtt érkezett egykori rendőr kollégája már a Villa lakóinak listáján dolgozott, minél előbb ki akarták deríteni, ki rakta a robbanószerkezetet az előtérbe. Bár az igazán rázós kérdések csak ezután jönnek. A merénylet híre majdnem előbb ért Esztergomba, mint ide Rómába, azóta szinte szünet nélkül ment a forgalmazás a követség rádiója és a magát illetékesnek érző fővárosi hivatalok és szolgálatok között. Andornak is kijutott a jóból, szerencse, hogy neki már csak azzal kellett foglalkoznia, ami a követség híradósszobáján átszűrődött. Ez leginkább a kérdéseket jelentette: ki halt meg, ki tűnt el, ki tette, megvan-e már, van-e valami – meg aztán jött egy rakat jó tanács is, ezeket lelkiismeretesen továbbította is az Angyal-csapat parancsnokának vagy az őrnagynak, aki épp közelebb volt. Egy idő után az őrnagy eltűnt a képből, összeállított egy még jobban megerősített szekérkonvojt és visszamenekítette az antiügyi minisztert a követségre, ez mindenki megnyugtatott egy kicsit.

A romok alól előkerült pár holttest. Két rabszolga, nem nagy veszteség, jobb híján kifektették őket egy árnyékos helyre, mert a helyszínelést vezető rendőr még meg akarta vizsgálni őket. A rómaiak nem igazán értették a dolgot, de ráhagyták az ómagyarokra. Hátha így előbb szabadulnak tőlük. Caietanus testőrei kíséretében visszautazott a Városba, a találkozóra várt szenátusi delegáció meg sem érkezett. A rádión keresztül kiderült, hogy újra fogják tárgyalni az egész együttműködést és valószínűleg megkérik az ómagyarokat, hogy tartsák magukat távol a tervezett Galliai expedíciótól. Néhány augur pillanatok alatt nagy sztár lett, mert előző nap csupa rossz óment olvastak ki a madarak röptéből, volt például egy sas, ami látványosan kerülte az ómagyar követségnek otthont adó Ianiculum-dombot; most pedig mindenki láthatta, mivel honorálják az istenek, ha semmibe veszik az akaratukat. Az antiügyi minisztert állítólag orvosi ellátásban kellett részesíteni, annyira megviselte, hogy a nagy semmiért ereszkedett le az antik közé.

Időközben előkerült a romok alól a segédintéző szétlapított fejű holtteste, az egyik rabszolgagyerek pedig váltott pár szót egy rómaival, aki pár réteggel lentebb egy kisebb üregbe szorult a robbanás után. Nem lehetett rendesen érteni, mit mond, de úgy tűnt, hogy a hiányzó ómagyar is ott van mellette.

A bányamérnök minden antit elzavart a romok mellől és az eddiginél is óvatosabban folytatták a mentést. Andor levette a fejhallgatót és próbált egy kicsit kikapcsolni, de a füle már magától sercegett.

- Te nem vagy boldog ember – közölte Porcia, miközben Humbert nadrágjával bajlódott. - Régóta nem volt már dolgom sliccel.

Ilyen volt ez a nő, az emberre egyszerre hozta azt a késztetést, hogy megfojtsa és hogy magáévá tegye. A lehető legtermészetesebben keverte magában és maga körül az össze nem illő dolgokat. Humbert lecsukta a szemét és próbált arra koncentrálni, ami a slicce környékén történik. Nem ment sokáig.

- Lehet, hogy nem vagyok az – ismerte el végül. - Lehet, hogy a karjaidban sem leszek az.

- Ó, az leszel – nevetett Porcia. Semmi vénasszonyos nem volt a nevetésében, csukott szemmel (vagy kicsit hunyorítva) elment volna... Elment volna akárminek. Nem volt kora. - Az leszel, de egy férfi boldogsága sokrétű, és neked ott hiányzik valami, legbelül. Nem tudom, hogy érdekel-e.

- Ne érdekeljen – javasolta Humbert.

- Ha elmondod, meg kell, hogy ölj? - A nadrág végre a földre esett és Porcia elégedettnek tűnt. - Ti titkosügynökök mindig ezt mondjátok.

- Nem vagyok titkosügynök.

- Persze. De boldog se.

Végre elhallgatott egy időre. A délutáni napfény hosszú árnyékai átölelték az átriumot, néha vált ki csak közülük egy-egy rabszolgaforma, hogy hangtalan léptekkel eltűnjön újra. Humbert boldog lett, egy kis időre, hogy utána visszaérkezve még jobban marja az, amire Porcia is rámutatott. Sok felesleges szó van a világon, és szinte mindet nő szája mondja.

- Nem vagyok boldog – mormolta a nő ráncos vállába. - Azért jöttem Rómába, mert azt hittem, itt az leszek, de tévedtem.

Porcia kicsit fészkelődött, végül anyáskodó mozdulattal átölelte, Esztergomból hozatott parfümje elborította a férfi orrát. Jó lett volna örökre így maradni. Örökre csöndben maradni. Vagy ott meghalni.

- Azt hiszem, tudom miről beszélsz – mondta a nő fátyolos hangon. - Nekünk előbb kellett volna találkoznunk. Előbb, vagy soha.

Mintha több lett volna a fény, a kövek szétnyíltak a magasban és felragyogott a fény. Immár semmi sem állt köztük. Ómagyar, latin és egyéb barbár szavakat hallott, teste könnyű volt, senki sem tarthatta vissza attól, hogy a magasba szálljon.

Majd felizzott valami és magába fogadta Róma fölött az ég.