Amikor a híd közepére ért, megállt egy pillanatra, a korlátnak dőlt és ahogy a folyót nézte, hagyta, hogy lassan elhomályosuljanak a formák. A Dráva ezüstös csíkká olvadt, a partján vele birkózó erdő sötétzöld tömeggé. A lovaskocsi nyikorgása riasztotta fel, amit a hídfőnél hagyott magára, az emancipációs szinthatárt felügyelő zákányi polgárőrök ütötték el az átvizsgálásával az időt. Hamar végeztek, vagy csak meglett a kenőpénz, ami a fuvaros első ijedtségében nem talált.

- Hová mén? - szólt le neki a bajszos, pörge kalapot viselő bácsi. Nehéz lett volna megmondani a korát, lehet, hogy alig idősebb Vadánynál. Kicsit visszafogta a lovait, hogy az egyenruhás idegen fel tudjon kapaszkodni, ha akar.

- Csak ide a telepre – intett a híd túlsó végén magasodó őrtorony felé Vadány.

- Akkor nem gyün?

- Nem, köszönöm.

- Isten áldja!

- Magát is.

Újra magára maradt a híd közepén. Ezek a folyók annyira egyformák, gondolta. Jó, a Tisza szélesebb. Lentebb. De odafönt... Ugyanúgy kanyarog, a széléért megküzd egymással a víz és az erdő, bár néha össze is fonódnak, hogy együtt neveljék ki a szúnyogfelhők újabb és újabb nemzedékeit. Vadány nem szerette a folyókat. Kiismerhetetlenek és alattomosak. És csúnyák. A tengerhez szokott szemnek csúnyák.

Az órájára nézett. Nincs is olyan sok ideje itt bámészkodni. Még másfél óra, és a vegyes használatú hídon átdübörög észak felé a vonat, hogy egy rövid Zákány-Gyékényes állomási pihenő után nekilóduljon a Dunántúlnak. Azon a vonaton pedig ott kell lennie. Bár ha jól értelmezte a fél füllel elkapott híreket, a munkát valaki már elvégezte helyette. Vagy a veterán titkos postafiókőre, vagy a szolgálati postával felküldött iratcsomója. Vagy benne van valaki más is a játékban. A lényeg az, hogy a dolgok mozgásba lendültek, de könnyen lehet, hogy még egy utolsó lökésre szükség lehet. Neki pedig készen kell állnia minden eshetőségre.

Elengedte a korlátot és sietős léptekkel folytatta az útját a Dráva északi partja felé.

A veterán nem húzta sokáig. A mocsári levegő se valószínű, hogy használt neki, de legfőképpen az a tudat ölhette meg végül, hogy az ügye immár biztos kezekben van. Vadány erről többször is biztosította. Ahogy maguk mögött hagyták a civilizációt, a veteránban lakó rák engesztelhetetlen dühvel kezdte marcangolni a szerencsétlen férfi tüdejét, amit véres cafatokban köhögött fel a rohamai közben. Vadány egy darabig próbált segíteni neki, de egyszer csak átlendült a holtponton és magára hagyta a beteg férfit. Nem ment messzire, egy vastag fatörzs mögé húzódott és a kését fenve hallgatta az egykori tengerészgyalogos haláltusáját. Néha felmerült benne, hogy akár könnyíthetne is a szenvedésén, de végül nem tette. Az ómagyarok bűnnek és gyengeségnek tartják az öngyilkosságot és a kegyelemből adott halált is, orvosaik minden szerencsétlen próbálnak a végsőkig életben tartani. Az ómagyarok félnek a haláltól, még a katonáik is félnek tőle. Vadány nem érzett semmi különösebbet a veterán iránt, se barátjának, se társának nem tartotta, de érezte, hogy nem lehet véletlen az, hogy összeakadt vele és ezért tartozott neki annyival, hogy hagyja ómagyar módra meghalni. Talán még kicsit tovább is ápolta volna, ha az öreg hajlandó neki valamit elárulni a gellérthegyi postafiókos ismerőséről, de ezt a titkot megtartotta magának.

A tisztességes temetést azért nem tagadta meg tőle. Mikor végre elhallgatott az egyre nehezebben elviselhető köhögés, egy lidérc jelent meg az éjszakában, a fák között remegett sokáig. Vadány szenvtelenül nézte, bár a lelke mélyén érezte, hogy most félnie kellene. Végül felállt és levette a sapkáját, esetlenül biccentett a sötétben vonaglónak.

Fáklyát gyújtott és a veteránhoz botorkált. Amennyire meg tudta állapítani, már teljesen kiszállt belőle a lélek. Merített a mocsár zavaros vizéből és úgy-ahogy lemosta a holttestre tapadt vért és egyebeket, az állát felkötötte, a szemét lecsukta, a kezeit összekulcsolta a mellén. Szívesen rárajzolta volna a veterán homlokára az Anya jelét is, de végül csak az ujjait húzta végig a koponyára tapadó kopasz bőrön. Nem nyerne a jellel annyit, mint amennyit kockáztatna...

Kicsit kimélyített egy lapos bemélyedést, belehúzta a holttestet, majd földet, sarat, ágakat és korhadékot halmozott rá, hogy az állatok nehezebben férjenek hozzá a rák lakta húshoz. Vajon most mit csinál a rák?, töprengett a munka közben. Már biztos hogy bánja a mohóságát, hiszen a testtel együtt saját magát is megölte.

Így jött ki egyedül a mocsárból annak ellenére, hogy két társával együtt ment be oda. Ruhája véres és koszos volt, fegyveréből hiányzott egy lövedék, a hátára pedig olyan iratok voltak szíjazva, amiket nem ő gyűjtött össze és nem rá bíztak eredetileg. A szíve azonban derüs volt, ugyanakkor aggodalommal is teli. Tényleg ilyen közel lenne már? Tényleg nem kell többet várnia?

Tudta, hogy körözést adtak ki rá, vagy ami még valószínűbb,egy olyan fantomra, aki hasonlít hozzá, mert egy állományban levő emancipátor propagandistára nehéz lehet úgy körözést kiadni, hogy ne figyeljenek fel rá valamelyik felsőbb parancsnokságon. Nem zavarta különösebben. Egyedül volt, megszabadult minden kolonctól, ami akadályozta volna. Tudta, hogy az ellenségei milyen eszközökkel rendelkeznek és meddig ér el a kezük. Tudta, hogyan kerülhet ki a neki szánt csapdából és hogy mivel magyarázza meg a feletteseinek az eltűnését.

Egyre biztosabban érezte azt, hogy ez lesz az. Igen, közel van. És ha ott lesz, akkor talán már a saját ügyeivel is foglalkozhat majd.

Már a híd is somogyi területnek számított, de igazából csak akkor érezte azt, hogy megérkezett, amikor lesétált a hídfőt védő őrház melletti téglalépcsőn. Nem tudta pontosan, hogy a déliek mekkora kört vontak az utolsó tartózkodási helyét bezárva, hogy milyen széles körben terjesztették a ráillő személyleírást, de szinte teljesen biztos volt abban, hogy ide már nem ért el a kezük. Az folyóparti magaslatra telepített emancipációs központnak sem volt semmi közvetlen kapcsolata a fiumei alparancsnoksággal. Előkészítette a papírjait és jelentkezett az ügyeletesnél.

- Vadány Ferenc – hümmögött a középkorú, hízásnak indult főhadnagy. - Várjon egy pillanatra, meg kell néznem valamit.

Vadány érezte, hogy megfeszülnek az izmai. Azt sikerült megállnia, hogy a pisztolytáskája felé nyúljon, a tiszt amúgy se látszott túlságosan veszélyesnek és a telefonja felé sem kapkodott. Egy pirosra mázolt fa irattartót húzott maga elé és abban keresgélt. Ha körözés lenne, azt nem süllyesztenék így el, nyugtatta magát Vadány. Ha körözés alatt állna, mármint név szerint, Vadány Ferenc emancipátor propagandista tisztként, akkor már a túlsó hídfőnél lekapcsolták volna. Ott tényleg úgy tartotta a kezét, hogy a lehető leghanyagabbnak tűnjön, miközben a lehető legközelebb van a pisztolytáskájához. De ott sem volt szükség rá. Ellenségei megtartották homályos helyi ügynek, már ha elrendeltek egyáltalán valamiféle hivatalos körözést rá. Valószínűbb, hogy megpróbálták valami gyakorlatnak beállítani, ahol a „vad” szerepét egy fiktív valaki játssza, beépített emberként. Vagy ilyesmi.

- Megvan! - húzott ki egy fejléces papírlapot a tartóból a főhadnagy. Vadány összerezzent a hirtelen hangra. - Körlevél az esztergomi parancsnokságtól. Vadány Ferenc... estébé, estébé... haladéktalanul hívja fel a szegedi rendőrkapitányságot, Kulin Gábor százados urat. Tessék!

Vadány átvette a papírt. Valami rossz érzés fogta el. Eszébe jutott a furcsa kattanás annak a fogadónak a telefonjában, majd Virág, aki az elmúlt napokban olyan távolinak tűnt, mintha... Körlevél, mert senki sem tudta, hogy hol van.

- Köszönöm – nyugtázta a lapot. - Megtarthatom?

- Adjon egy átvételi elismervényt – kérte a főhadnagy.

Vadány firkantott egyet egy sajtpapírra.

- A telep interurbánját használhatom? - kérdezte utána.

- Persze – bólintott a főhadnagy. - Az udvaron átsétál, a fehérre meszelt épületbe menjen. Mutassa be a papírjait és a körlevelet. Be kell majd írnia a telefonnaplóba is.

- Köszönöm – mondta Vadány, majd az órájára nézett.

Kulin Gábor százados úr természetesen nem volt telefonközelben a szegedi rendőrkapitányság ügyeletese szerint. Kint van terepen, pár óra is lehet, mire visszaér, akkor majd visszahívja ezt a zákányi számot, meg kell várni. Vadány felakasztotta a beszélőt és elgondolkozott azon, hogy egyáltalán létezik-e ez a Kulin Gábor nevű valaki. Ismert pár rendőrt Szegeden, de Kulint nem. Ettől persze még lehetett, akár százados is. Oda is helyezhették, mióta nem volt otthon. Az órájára nézett és idegesen dobolt a nadrágján az ujjával. A hídon még volt másfél órája. A vonat jönni fog, miért ne jönne? Propagandista tisztként viszonylag nagy szabadsága van abban, hogyan mozog, ha nem jelentkezik le itt a központban, akkor csak fel kellett volna szállnia a szerelvényre és roboghatna Esztergom felé. Nem kellett volna lejelentkeznie. Így utolérte ez a parancs, sőt, telefonált Szegedre, a hívást nyilván ott is beírták, most már ide köti a dolog. Ha kisétál innen, azt nem tudná könnyen kimagyarázni, azzal az alibi anyaggal biztos nem, amivel a mocsárbeli bujkálását tervezte fedezni. Saját maga dugta a fejét a hurokba és még jól rá is húzta.

Diszkréten, hangtalanul káromkodott egyet. A hülye régi reflexek, hogy mindig bejelentkezik a helyi emancipátor részlegeknél, a potya ellátás és felszerelések miatt. Bár most inkább azért, mert ezzel akarta végleg biztonságba helyezni magát a láthatatlan üldözői elől. Biztonságba helyezni meg megmutatni az északi érdekeltségeknek, hogy itt van, megnehezítve, hogy illegálisan utána nyúljanak. Lopakodnia kellett volna egészen Esztergomig. Vagy hazáig. Újra káromkodnia kellett.

- Végzett? - kérdezte tőle a szolgálati postát és a kommunikációs eszközöket felügyelő fiatal lány.

- Majdnem – morogta Vadány. - Hívást várok Szegedről.

- Mikorra?

- Nem tudom. Lehet, hogy órák múlva.

- Értem – felelte a lány és valamit Vadány bejegyzése mellé firkált a vaskos naplóba. A férfit egyre jobban zavarta az, hogy szinte minden lépését rögzítik, pedig már megszokhatta volna. A terepen minden más.