A belső határok lezárása valahol még legális is volt. Minden területnek jogában állt saját hatáskörben döntést hozni akár a legmagasabb honvédelmi szint életbe léptetéséről is abban az esetben, ha támadás éri. Az ómagyar területvédelmi koncepció lényeges elemének számított az, hogy minden település, körzet vagy akár kormányzó által igazgatott terület is képes legyen az önvédelemre. Ehhez pedig nem csak eszközök kellettek, hanem megfelelő szabályozás is. Egy anti betörés vagy akár komolyabb támadás esetén nem lehet arra várni, hogy a hír végigfusson a parancsnoki láncolaton fel, egészen Esztergomig, ott a kényelmes és biztonságos irodákban döntsenek valamiről majd az utasítást visszaküldjék.

Főleg a Déli Körzetben volt fontos az állandó készenlét, itt magasan szervezett anti államalakulatok közvetlen közelében éltek, amelyek minden civilizáltságuk ellenére is kaphatóak voltak kisebb-nagyobb rablóhadjáratokra a gyengébbnek vélt szomszédaikkal szemben. Ezért is szervezték egy parancsnokság alá a Déli Körzetet, ami minden olyan területet magába foglalt a Drávától délre és a Dunától nyugatra a két folyó találkozása után. A koncepció még a gyékényesi és az eszéki Dráva-híd elkészülte előtt alakult ki, amikor a két folyó még inkább csak elválasztotta az országrészeket, árvíz idején és télen komoly fizikai akadályt is támasztva; a Déli Körzet belsőbb részei adták a tengerparti sáv, így Fiume hátországát, „hadműveleti mélységét”, mindezt szerencsére soha sem kellett élesben kipróbálni. Most ugyanezt a sávot befelé zárták le, válaszul arra az összehangolt támadássorozatra, amivel Esztergom megpróbálta átvenni az uralmat a neki nem engedelmeskedő támaszpontok és közlekedési csomópontok fölött. A határon hivatásos katonai egységek próbálkoztak, beljebb álcázott, álruhás ügynökök, átállított kisebb egységek és becsempészett vagy légi úton ledobott, általában a Felderítő Parancsnokság kötelékébe tartozó fegyveresek léptek összehangoltan akcióba. Volt, ahol sikerrel jártak, de a két Dráva hidat nem tudták elfoglalni, pedig Eszéknél három századnyi erőt is bevetettek. A belső részeken sikerrel járt egységeket hamar katlanba zárták a mozgósított területvédelmi erők, majd ugyanezzel a lendülettel fegyveres határzárat építettek ki végig a folyók mentén. A botrány persze nem maradt, politikai, büntetőjogi következményeket helyezett mindkét fél kilátásba, sok „déli” és „északi” városban spontán és kevésbé spontán tüntetéseken tiltakoztak mindenféle dolog ellen, számos dezertőrre kellett (fél)országos körözést kiadni, az esztergomi parlament és a helyi kormányzóságok közgyűlései indulatos vitáktól lettek hangosak. A tény azonban tény maradt: Ómagyarországot egy fegyveresek által őrzött vonal vágta ketté és ez egyelőre további vérontás nélkül feloldhatatlan patthelyzetnek tűnt.

Nyílt titoknak számított azonban, hogy ha sikerült volna elfoglalni a hidakat vagy más módon biztosítani a folyókon való átkelést, számos fegyveres egység vonult volna délre, hogy megszállja a Déli Körzet területeit és így rendezze a konfliktust. Ezek az egységek most a lezárt határ közelébe húzódtak és folyamatosan újabb és újabb egységekkel egészültek ki, Esztergom nem is nagyon akarta álcázni ezeket a csapatmozgásokat. A határvidékekről megtörő szakaszokat, fegyveres emancipátorokat irányítottak át, magasabb harcértékűnek vélt polgárőr egységeket hívtak be, szereltek fel és hajóztak le a Dunán. A fő összpontosítási körzetnek Mohács tűnt, de a Dráva mentén és a Tiszánál is vontak össze csapatokat. Fiume pedig megpróbált megfelelő erőt szembeállítani velük. A legütőképesebb egységeket Eszéknél gyűjtötte össze, ez lett a Duna-csoport, aminek egész tegnapig Jonatánt szánták parancsnoknak. A Dunántúl felől érkező fenyegetést a Dráva-csoport vigyázta, ami közvetlen vasúti összeköttetésben állt Fiumével. A legkisebb erőt a Száva-csoport tudta felmutatni, ami az egész Déli Körzet jobbszárnyát vigyázta, bár a fenyegetést a szokásos antikon kívül csak az al-dunai hadihajók és bázisok jelentették, amik leginkább csak a saját maguk védelmére voltak berendezkedve. A Száva-csoportnak akkor is lenne szerepe, ha a Tiszán próbálna lehajózni egy komolyabb északi kontingens, előlük kellene dél felé lezárni az útvonalakat. A csoport helyzetét még az is bonyolította, hogy a Duna menti települések Esztergommal szimpatizáltak, így a déliek gyakorlatilag megszállva tartották ezeket a területeket. A nándorfehérvári erőd jelenleg is északi kézen volt, a helyi polgárőröket felváltó déli egységek csak a várost tartották ellenőrzésük alatt és a Duna továbbra is nyitva állt a hajózás előtt.

Ennek a csoportnak a parancsnokságát veszi át holnap Jonatán és mivel nem ide készült, minél gyorsabban fel kellett készülnie a feladatra, ezért rendeltek Fiumébe összekötőket a helyszínről.

- A folyófigyelő szolgálat – mutatta a hadnagy a térképbe szúrt kék zászlókat. - A folyó bal partján van a zömük, de némelyiket a jobb partra telepítettük, ahol megfelelő volt a helyszín.

- A túlparton nincs jelentős szárazföldi erejük az esztergomiaknak? - kérdezte Jonatán.

- Nem tudunk róla, de ez nem jelent semmit – ismerte be a hadnagy. - Ezek a túlparti posztok jól védhetőek, általában kisebb szigeteken vannak, magaslaton, vagy mocsár választja el őket... Nem is nagyon lehet észrevenni a többségét, álcázzák magukat.

- A hírközlésük?

- Egymástól látótávolságra vannak, így vizuálisan is tudják tartani a kapcsolatot. Fény vagy füstjelek, rakétapisztoly. Nincs mindenhol rádió, de elég sűrűn van azért, ö... Ha gondolja, azokat a zászlókat lecseréljük zöldre, mondjuk.

- Szükségtelen – legyintett Jonatán. - Ha az al-dunai bázis felküldi a hajóit, mit tudnak tenni ellenük? Jeleznek és meghúzzák magukat?

- Fel is vehetik velük a harcot – szólalt meg a hadnagy társa, aki nem viselt egyenruhát, csak egy polgárőr karszalagot, rajta főhadnagyi rangjelzéssel, de Jonatán valahogy nem tudott tisztként tekinteni rá. Valami hirtelen behívott szakember lehet, gondolta, nem sikerült megjegyeznie, mikor átfutotta a telegépelt lapot róluk. Folyómérnök vagy ilyesmi.

- Azok komoly tűzerővel rendelkező egységek – nézett rá Jonatán. - Hozhatnak csapatokat is a bázisaikról, vagy útközben felszedett területvédelmi erőket, anti segédbandákat. Mivel veszik fel velük a harcot?

- Egy ómagyar hadihajón sincs olyan páncélozás, ami tűzfegyverek ellen véd – mondta a hadnagy. - Meglepetésszerűen támadva akár kézifegyverekkel is komoly veszteséget lehet okozni nekik. A legtöbb figyelőcsoportnál RPG is van. A hajók hegymenetben érkeznek, lassúak és a posztokat úgy próbáltuk elhelyezni, hogy a hajózási útvonalhoz közelebbi partokon legyenek.

- Milyen robbanófej van az RPG-ken?

- Repesz vagy gyújtó. Innen Fiuméből vannak, a flotta készleteiből.

- Anti fahajók ellen jók – közölte Jonatán. - Amikről nyilakkal vagy parittyával lőnek csak vissza.

- Egy ómagyar naszád is megsínyli, ha jól találják el.

Jonatán rosszallóan ingatta a fejét. Kis kék zászlók a Duna mentén, egy nagyobb sárga Szörényvár közelében, egy két szakaszból álló határvadász egység, az egyik szakasz megtörő, a másik hirtelen bevonultatott polgárőr, egymást is legalább olyan gyanakvással figyelik, mint a szörényvári támaszpontban ülő „északiakat”. Hogy azon túl mi van a folyón, azt nem tudja senki errefelé. Lehet, hogy az egész al-dunai flottát gyülekeztetik már a Vaskapun túl, beleértve a tengerről felhajóztatott egységeket is, vagy fogadtak fel görög zsoldosokat, hogy ott marjanak bele a fiuméhez tartozó országrészbe, ahol a leggyengébb.

- Mi a helyzet a másik oldalon? - mutatott a Tisza torkolatára. - Ez is a kiépített figyelőszolgálatot jelenti?

- Igen – bólintott a hadnagy. - Egészen idáig, innen a Duna-csoporté a folyópart.

- Megerősítették azokat a híreket, hogy a tiszai hadihajókat már felhajózták a Dunán?

- Szerintem ugyanazokat a jelentéseket ismerjük. A nagyobb egységek közül szinte mindet látták a Dunán, néhányat a Dráván is. Az eszéki csatában is részt vettek tiszai hajók.

Eszéki csata, gondolta Jonatán. Milyen hangzatos név. Mintha valami háború lenne. Vagy nem az van?

- Ez itt egy tüzér század, ha jól látom – mutatott egy másik sárga zászlóra a Tisza torkolatának közelében. - Nem is tudtam, hogy van századerejű tüzér egységünk.

- A körzetparancsnok ötlete volt – felelte a hadnagy. - Alegységeket vont össze, belőlük szervezte meg. A tervek szerint azt is meg tudnák akadályozni, ha a Mohácsnál összevont flotta teljes erejével át akarna törni délnek.

- Igen? - húzta fel a szemöldökét Jonatán. - Mivel vannak felszerelve? Aknavetőkkel?

- Főleg. Bemérték a hajózható részeket, ágakat és oda nullázták az ütegekbe szervezett aknavetőket. A parton RPG-s rajok vannak. A flotta egyik tartalék hetvenötös ágyúját is szállításra készítik elő, Sziszekig vasúton viszik, onnan lehajózzák a Száván.

- A dunai flotta ennek a tűzerőnek a többszörösét tudja felmutatni. Méghozzá közvetlen irányzású eszközökkel, nem aknavetőkkel – emlékeztette Jonatán. A hadnagy vállat vont.

- Azt tudjuk telepíteni, amink van. Szörényvár esetén felmerült úszó aknák alkalmazása is, de felfelé ez nem működik.

- Ezeket a terveket ki készítette? - érdeklődött Jonatán.

- A körzetparancsnokok delegáltjai.

- Flottások voltak köztük?

- Nem tudom,

- Szerintem nem.

Újabb tanácstalan vállvonás.

- Ne vonogassa a vállát! - szólt rá a hadnagyra Jonatán. - Nem az ivócimborája vagyok a kocsmában! Maguk itt maradnak összekötőnek, ha jól tudom.

- Igen. Elnézést, uram – kapta össze magát a hadnagy.

- Hajnalban indulok Nándorfehérvárra – mondta Jonatán. - Legkésőbb éjfélre a tisztiszolgám kezében akarom tudni a Száva-csoport tisztjeinek listáját, az aktuális beosztásukkal. Külön figyelmet kérek azokra, akiknek van flottás múltjuk, folyami flottás. Velük kapcsolatban nem csak a tisztek kellenek, hanem mindenki. Érthető?

- Igen, uram.

- Maga folyómérnök? - mutatott Jonatán a karszalagos főhadnagyra.

- Igen, uram – bólintott a férfi. - Dolgoztam a Nándorfehérvári töltéseknél is.

- Akkor magát meg minek küldték ide? A megbeszélés után jelentkezik a szakaszomnál és beöltözik rendes egyenruhába, velünk jön.

Az egész Száva-csoport a két folyó védelméről szól és az egész beszámolóból süt az, hogy szárazföldiek osztják az észt. Pont olyan szárazföldiek, mint én, gondolta Jonatán.

- Igen, uram – bólintott a főhadnagy.

A rendes egyenruhát viselő hadnagy kinyitotta a száját, de mikor Jonatán ránézett, inkább becsukta, nem mondott semmit.

- Ezek milyen egységeket takarnak? - fordult vissza Jonatán a Nándorfehérvár köré tűzött zászlócskák felé. - Mit értenek az alatt, hogy gépesített lövészek? Ezt milyen könyvben látták?

Mikor végzett az összekötőkkel, úgy érezte, hogy az épületben megszorult levegő megfojtja. Ledübörgött a kőlapokkal fedett lépcsőn, kisietett a hátsó kijárat mögötti nyüzsgésbe, vett egy nagy levegőt és csak utána nézett az órájára. Milyen későre jár, gondolta. Felnézett, a napot kereste, de az már eltűnt a kormányzói palota masszív tömbje mögött. Szép lenne most kisétálni a tengerpartra. Tündével. Nyíltan. Ezt is tervezte, hogy ha már ilyen szerencsétlenül alakult a nagy bejelentés, legalább annyit megtegyen, hogy lássák őket együtt. Biztos hamar szétmegy majd a pletyka, nem igazán bízott abban, hogy az öreg tartja a száját. Ezért is költöztette át a feleségét magához, legalább ennyi előnye legyen a dolognak. Biztonság, vagy legalábbis annak az illúziója. Az apja különben sem ígérte meg, hogy titokban tartja az ügyet, csak annyit mondott, hogy tudomásul veszi, elfogadja. Túl egyszerűnek tűnt, Jonatán nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy itt még nincs vége, nem adta fel. Ilyen könnyen biztos nem. Gyakorlatilag az irodája és az épülettömbön belül levő lakása az a két hely, ahol az öreg Hercegh, Fiume nyakas kormányzója jelenleg előfordul, de ettől még szoros kapcsolatot tart a külvilággal. A terveit illetően meg most kezdett csak igazán nagyban játszani.

Jonatán legszívesebben leült volna az egyik fa tövébe. Zúgott a feje, túl sűrű volt a mai nap, a harmada is sok lett volna egyszerre. Ha becsukta a szemét, térképvázlatokat és rátűzött kis zászlókat látott. A háta viszketett a rászáradt izzadságtól. Para már biztos végzett, Tünde ott várja a lakásában, pár száz méterre innen, de mintha még sohasem lettek volna ilyen távol egymástól. Pár óra és lemegy a nap. A rövid, nyár végi éjszaka után pedig pirkadatkor indul a vonat Sziszek felé, a polgárőr egységek, a hirtelen felszerelt anti segédszakaszok és az utánpótlás mellett pedig a Fiume Egyes is rajta utazik, a város hivatásos „elit” szakasza, Jonatán apró magánhadserege. És a főnökük. Mindenképpen muszáj rájuk néznie, ha most menne Tündéhez, folyton Para és a többiek járnának a fejében.

Újra az órájára nézett. Elcseszett újabb tíz percet. És már a feje is kezd fájni, azzal a tompa, fáradt lüktetéssel, ami csak gyógyszerre vagy alvásra múlik el. Remek.

Kihúzta a sapkáját az ezredesi váll-lapja alól, a fejére tette majd elindult a kormányzói palota mögött parkoló teherautók felé.