Jonatán szerint az apja a botrány előszele óta ki se tette a lábát az irodájából. Meg amúgy is nagyon furcsán viselkedik, mintha csak árnyéka lenne önmagának, futna az események után vagy nem ő tartaná kezében a gyeplőt. Meg ilyesmiket mondott még Jonatán, most nem is jutott Tünde eszébe az összes hasonlat. Mindez persze nem tette kevésbé félelmetessé az előtte álló találkozást.

Örs átkísérte a pár sarokkal odébb elterülő kormányzói palotához, annak is a zárt szárnyrészébe mentek, amit ajtó nélküli belső falak és állandó őrök választottak el a palota többi, hivataloknak otthont adó részétől. A portaszolgálaton túljutva Tündét olyan érzés fogta el, mintha egy kísértetkastélyba került volna. A lámpák halványabban világítottak, ha világítottak egyáltalán, a sötéten maradt sarkokban furcsa formájú árnyékok tanyáztak, amik alaposabban szemügyre véve rendre szobroknak vagy egyéb díszítő elemeknek bizonyultak, de nem lehetett mindet alaposabban szemügyre venni. Végül elérkeztek egy magas, tiszteletet parancsoló ajtóhoz, amin fényesen csillogó réztáblán a kormányzó neve és címei várták őket. Még a régi, hagyományos és sokak szerint nevetséges „az Adria kormányzója” titulust is odapasszírozták a szabványosnál jóval nagyobb réztábla aljára. Jonatán szerint ezt csak az antikkal szemben használják, mégsem lehet mindenkinek elmagyarázni az ómagyar parlamentáris rendszert meg közigazgatási struktúrát, már azt is értékelni kell sokaknál, hogy egyáltalán hajlandó civilizált módon tárgyalni. Hadd higgye azt az anti, hogy a vele szemben álló vagy ülő ómagyar legalább akkora főnök, mint ő maga.

Örs kopogására egy nő nyitott ajtót. Tünde még sohasem látta, először azt hitte, hogy valami asszisztens vagy titkárnő, olyasmi, mint ő volt Jonatán mellett, de utána észrevette a nő oldalán lógó pisztolytáskát és a zubbonya alatt dagadó izmait. Érdekes, érdekes. Jó, ő maga is szokott pisztollyal mászkálni, de azért az más. Most különben is Jonatán lakásán hagyta, az előszobában. Külön testőre van, legalább ennyi előnye legyen.

- Jöjjenek – nézett rájuk a nő. - A kormányzó úr már várja a hölgyet.

A hölgy valami köszönömfélét rebegett, majd előrement, ahogy intettek neki. A lábai egyre csak ki akartak esni alóla. Mi a fenét mondjon majd? Kérdezze meg, hívhatja-e apának? Jonatán azt mondta, hogy öreg elfogadta a helyzetet, de ismeri ő a férfiakat. Ha csak fele annyira makacs és büszke, mint Tünde apja, akkor már rég rossz mindenkinek, akinek köze van ehhez az egész szerencsétlen ügyhöz. De legfőképpen a titokban elvett cafkának, természetesen.

Homályos, de díszesen berendezett előszoba, majd egy újabb ajtó, újabb kopogás és az izmos, pisztolyos nő újabb intése.

- A Kormányzó Úr!

Hiányzik két foga elöl, állapította meg önkéntelenül Tünde. A többi foga jónak tűnik, ezek szerint kiverték őket. Egy nőnek. Ebben a szobában már minden nőt megvertek, úgy tűnik.

Végül becsukódott a háta mögött az ajtó.

- Üdvözlöm, jó estét! - halott egy érdes hangot valahonnan elölről. Odakint se volt valami nagy fényáradat, de itt bent csak egy igen gyenge fényő lámpa derengett. Első pillantásra azt hitte, hogy egy mécses vagy gyertya, de nem, elektromos lámpa volt, mintha egy asztal fölött lebegett volna. Az asztal mögött pedig egy homályos alak. A szoba falai már a sötétbe vesztek, de nagynak tűnt, zavaróan nagynak. És dohosnak. Az öreg Hercegh nem csak hogy nem tette ki innen a lábát a botrány óta, de még szellőztetni sem mert, gondolta Tünde. Nem tudott szabadulni attól a kényszerképzettől sem, hogy a kivert fogú nő bezárta mögötte az ajtót.

- Jó estét – hallotta a saját hangját. Kicsit meg is remegett, oda kell figyelnie, nem árulhatja el magát ilyen blőd dolgokkal. Pislogott párat, hátha hamarabb hozzászokik a szeme a benti fényviszonyokhoz, de csak rosszabb lett a helyzet.

- Jöjjön ide, foglaljon helyet! - invitálta az érdes hang. Már nagyjából ki tudta venni az apósa arcát. Furcsa volt így gondolni rá. Pedig az. Papír van róla. Hivatalos papír, már ha az lehet valami errefelé esztergomi kötődésű pecséttel az alján.

- Köszönöm – hallotta újra a saját hangját. Ezúttal elmaradt a remegés. Ettől egy kicsit jobban érezte magát.

- Kér valamit? Késő kezd lenni, de van kávé is. Vagy tea, esetleg valami erősebb...? Evett már?

- Nem kérek semmit – hárított Tünde. - Köszönöm.

Az asztal előtt egy magas, kényelmesnek tűnő fotel állt, a kormányzóra nézett, hogy ide gondolta-e, majd leült. A vastagon párnázott fotel is átvette már a dohos szagot, az utca friss, sós levegője után túl nagy volt a kontraszt.

- Ahogy gondolja – hagyta rá az apósa. - Nem szeretem kerülgetni a dolgokat, ha nincs ellenére, csapjunk a közepébe!

- Csapjunk – bólintott Tünde. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog és a tenyere legalább olyan nyirkos, mint a fotel, amibe beleültették.

- A fiam az indulása előtt elmondta, hogy önök összeházasodtak nemrégiben – kezdett bele az öreg. Szemüveget viselt, a gyenge fényű lámpa pár papírlapot világított meg az asztalán. - Átküldte az anyakönyvi igazolást is róla. Nagyon... trükkös, hogy így mondjam. Ha nem bántom meg vele. Nem áll szándékomban megbántani önt, ki... hölgyem.

- Nem bántott meg vele – mondta szárazon Tünde.

- Jonatán azt kérte tőlem, hogy fogadjam el a helyzetet és biztosítottam róla, hogy elfogadom. Legfőképpen ezért kérettem önt is ide, nem akartam, hogy kétségei legyenek, vagy esetleg rossz érzései velem kapcsolatban.

Ami azt illeti, Jonatán azt kérte tőled, hogy add ránk az áldásodat, gondolta Tünde. Összeszorította a száját. Erre mondtad azt, hogy elfogadod a helyzetet, mi mást tehetnél. De ez nem ugyanaz. És te is tudod hogy én is tudom.

- Köszönöm, hogy ezt mondja – hallotta Tünde a saját hangját.

- A fiam felnőtt ember – törölte meg a szemüvegét az apósa. - Önállóságra neveltem. Olyan pozíciót tölt be, ahol ez nagyon fontos. Ha nem is esik jól, hogy kihagyott egy ilyen... nagy pillanatból... de mit tehetek? Az én nevelésem.

Tünde erre nem mondott semmit.

- Kicsit utánanéztem magának, remélem nem haragszik érte – folytatta a kormányzó, akkurátusan letisztogatva a szemüvegét majd visszatéve az orrára. Kellemetlenül sűrűvé vált a csend, végül Tünde elfogadta, hogy nem ússza meg válasz nélkül, így kelletlenül biztosította róla a férfit, hogy nem haragszik érte. Szívesen lekapta volna róla a szemüveget és széttaposta volna, de nem kell mindent kimondani.

- Ön felvette a nevünket, amihez joga van a családtörvény szerint. Hercegh Tünde, nem is hangzik ez rosszul. Előtte Tiszai Tünde volt. De nem ez az eredeti neve, ezt jól gondolom, ugye?

Tünde Fiumében új papírokat kapott és legálisan megváltoztatta a nevét, a hivatalnok pedig némi szívességért cserébe elkevert egy lapot, így az eredeti adatai csak hiányosan maradtak fent. Akkor még nem ismerte Jonatánt.

Hiábavaló lett volna tagadni a dolgot.

- Nem ez – ismerte be. A kormányzói asztallap sötét tömegét nézte.

- És mi lenne az eredeti?

- Azt magam mögött hagytam – emelte fel a tekintetét Tünde. A lámpa zavaróan gyenge fénykörén keresztül nehéz volt farkasszemet nézni, de állta az apósa tekintetét.

- Értem – adta fel végül a férfi. - Joga van hozzá, természetesen, bár nekem csak pár telefon... De ha maga mögött hagyta...

Blöffölsz, állapította meg Tünde. Azt a pár telefont Szegedre kellene megeresztened, az pedig mostanában már nem olyan egyszerű. Főleg nem neked.

Ismét kínosan hosszú ideig sűrűsödött a csend, végül az öreg Hercegh színpadiasan sóhajtott egy nagyot.

- Hát rendben. Mindketten felnőtt emberek, tudják, mit csinálnak. Én pedig elfogadtam a helyzetet. Jonatán nyilván nem tartotta titokban ön előtt, hogy másik lányt szántam neki asszonyul, aki... aki társadalmilag jobban illett volna hozzá, de... Mint mondtam, gyakorlati ember vagyok, nézzük, mit lehet kezdeni ezzel a helyzettel. Elégedett a fiam lakásával?

Mit csinálna, ha felállnék és kimennék? töprengett Tünde. Már ha nincs bezárva az ajtó, persze. Utánam kiáltana? Hozzám vágna valami sértést? Visszahozatna a hiányzó fogú nőjével? Vagy Örssel? Örs engedelmeskedne egy ilyen parancsnak? Már miért ne engedelmeskedne...

- Nagyon szép lakás – hallotta a saját hangját.

- Ezt örömmel hallom – nyugtázta az apósa. - Úgy tudom, Bertalan törzsőrmesterrel már megismerkedett, a törzsőrmester felel az ön személyes biztonságáért.

Tünde kimérten biccentett, amit akár köszönetfélének is lehet venni, ha valaki nagyon akarja.

- Nem szenved hiányt valamiben? - kérdezősködött tovább az öreg. - Van elég pénze? Főznek magára, ugye?

- Én főzök – biztosította róla Tünde. - Nincs szükségem semmire. Jonatán gondoskodott mindenről.

- Helyes – bólintott az apósa. - Ezt el is vártam tőle. Nos... ami a munkahelyét illeti, azt ugyebár átszervezzük éppen az új... feladatok miatt, ön pedig most, hogy a fiam felesége lett... illetve kiderült, hogy az lett... ön nyilvánvalóan nem mehet vissza dolgozni oda.

Tünde bólintott. Már Jonatán is pedzegette a dolgot, bár nem tudott semmi biztosat, mert az irodáját valami ügyvezetőre hagyta, mikor elkezdett készülni arra, hogy katonákat irányítson fent északon. Csak elrettentés végett, nem kell aggódni, mondta Tündének. Mindenhonnan ezt lehetett hallani egyébként, de az se nyugtatta meg jobban, hogy Jonatán is ezzel etette. Csak elrettentés, elővigyázatosság, hogy az arrogáns, szűk látókörű északiaknak eszébe se jusson erőből megoldani a kialakult helyzetet, ahogy már próbálkoztak vele. Csak akkor remélhetünk politikai rendezést, ha erőt tudunk felmutatni, magyarázta Jonatán, Tünde pedig legszívesebben földhöz csapott volna pár tányért. Meg pár fejet. Számára ez az egész valami távoli, zavaros, megfoghatatlan dolog volt. Szűkre szabott kereskedelmi kvóták? Pénzforgalmi megszorítások? Emancipációs szabályozások? Aránytalanul kicsi érdek-képviseleti lehetőségek? Irreális választási körzethatárok? Tünde csak azt látta, hogy ezek a dolgok elveszik tőle a férjét, pont akkor, mikor azt hitte, hogy végre megszerezte. Hogy végre tényleg együtt vannak. Mit tud adni neki pár olajosan csillogó fegyver, dohogó hajó és egy rakat büdös katona, hogy inkább őket választja és nem engem?

- Jó dolgokat hallottam a munkájáról – jött egy érdes hang valahonnan távolról. - Jól tud gyors- és gépírni, a jegyzetei pontosak, általában elégedettek magával a munkatársai. Ez jó.

Tünde kíváncsi volt, kitől hallotta ezt. Jonatánnal abban a kis időben nyilván nem arról beszélgettek, hogy az égből pottyant feleség milyen munkaerő. Katit kérdezhette meg? A pedáns, minden apróságban precíz Katit? Ő biztos nem mondott volna csupa jó dolgot. Bár ki tudja. Ha a kérdés előtt megtudta, hogy a beosztott titkárnője előlépett a főnöke feleségévé, akkor lehetséges. Azért Kati sem hülye. Ha meg lenne még az iroda, érdekes lenne egy reggel felvenni a munkát, ahogy régen is mindig...

De az már sohasem lesz.

- De oda nem mehet vissza – ismételte meg az öreg Hercegh. - Akkor sem mehetne, ha megmaradt volna a státusz, de az átszervezések során sok egyéb másikkal együtt szükségtelennek bizonyult. Mire gondolt, mihez fog most kezdeni?