Ami azt illeti, Tünde sok mindenre gondolt azóta, hogy Jonatán előállt a nagy hírrel, az öngyilkosságtól kezdve az ámokfutáson át a totális depresszióba süllyedésig, de hogy mit fog dolgozni, az nem volt köztük. Kicsit talán, a menekülési terveihez kapcsolódva, már megtapasztalta, hogy mennyire fontos az, hogy legyen mit ennie és valahol meghúznia magát addig, amíg alszik.

- Hm, értem – nyugtázta az apósa, miután úgy gondolta, mindent kiolvasott Tünde arckifejezéséből. Újra levette a szemüvegét, hogy megtörölje, nem mintha bármire is használta volna a homályos, elsötétített, dohos szobájában. Ha csapkodni kezdenék, azt a rohadt szemüveget törném össze először, gondolta Tünde. De nem fog csapkodni, ebben is biztos volt.

- Nem könnyű, nem könnyű – merengett az öreg Hercegh. - Az ön... társadalmi pozíciójában jelentős változás állt be, még ha nem is szembesült ezzel teljes egészében. Eléggé... intenzív időket élünk és ilyenkor kissé kizökkennek a dolgok... a fiam is távol van és lehet, hogy ez több hétig is így marad, bár reméljük a legjobbakat... Talán arra gondolt, hogy addig otthon üldögél, sétálgat, vásárolgat?

Lehet, hogy mégis fogok csapkodni, futott át Tünde agyán.

- Nem vagyok az a semmittevő típus – közölte hidegen az apósával.

- Nem, nyilván nem – került vissza a szemüveg a helyére. - Anyagi szempontból természetesen nincs rászorulva, hogy dolgozzon, de... Arra gondoltam, hogy a... felsőbb körökbe majd csak akkor vezetnénk be, amikor a fiam visszatér, hogy együtt... Most egy ideig túl sok megfelelő esemény se lenne erre. Mint... a fiam feleségének, később számos... reprezentatív feladatot is be kell majd töltenie, így... arra gondoltam, hogy ezt az átmeneti időt az erre való felkészüléssel tölthetné.

Tünde egyre kevésbé értette, hogy az apósa mire akar kilyukadni.

Az öreg Hercegh az asztalon heverő papírokra nézett.

- Nem sikerült információkat szereznem az iskoláiról – közölte végül.

Amiket én kijártam, azokban nem osztogatnak papírokat, gondolta Tünde.

- Nem fejeztem be az iskolát – mondta a kormányzónak.

- De ezek szerint járt iskolába.

- Jártam. De nem fejeztem be.

- Értem – tolta félre a papírjait az apósa. - Nem akar róla beszélni, tiszteletben tartom. A magam részéről örülnék, ha lenne érettségije, vagy utána valami több. Hosszú távon megbosszulja magát az, ha a házastársak műveltségi szintjében ekko... nagy különbség van. Nem sértésként mondom.

- Nem – bólintott kimérten Tünde.

- Lehet ezt diszkréten is csinálni – folytatta az öreg. - Van egy kedves tanár ismerősöm, felkeresi magát és felméri, megmondja, hogy mit gondol... Magánúton leteszi az érettségit. Biztos vagyok benne, hogy nem okoz majd ez nehézséget.

Tünde ezt bóknak vette.

- Maga szépen beszél magyarul és ránézésre sem anti származású – lendült be egyre jobban az apósa. Tünde majdnem felnevetett. Igen, tényleg tipikus átkerült arca és termete volt, de ez csak a természet furcsa tréfája. Az anyja nemes vérű szkíta, az apja valami déli származék, ő sem tudja pontosan, talán illír vagy adriai dák, mikor az emancipátorok árva kiskölyökként begyűjtötték, elfelejtették kikérni az anyakönyvi kivonatát a rabszolgavadászok lelövöldözése előtt. De magyarul szépen beszél, az tény. Kissé északi ízzel, de senki sem lehet tökéletes.

- Gallul is tudok – közölte az apósával.

- Igen? Érdekes, ez is titokban maradt előttem. Hogy-hogy?

- Több kelta család is lakott a közelünkben. Ahol felnőttem.

- Milyen nyelvjárás?

- Tiszamenti.

Az öreg Hercegh bólintott.

- Tiszamenti, természetesen. Hiszen ön Tiszai Tünde volt nemrégiben. Szép nyelv, de errefelé hasznosabb lenne, ha tudna mást is. Latin?

Tünde nemet intett. A latin eddig valahogy elkerülte, bár káromkodni azért tudott egy kicsit rajta.

- Akkor meg kell tanulnia latinul – közölte vele a férfi. - Talán ez a legfontosabb. Ha rendeződik a helyzet, számos új kapcsolatot kell majd kiépítenünk a Köztársasággal, amiben a fiam is fontos szerepet fog játszani, így ön is. Érti, ugye?

- Értem – bólintott Tünde.

- Hajlandó tehát ezekre? Az érettségi végül is várhat, talán a latin fontosabb. Vagy össze is kötheti a kettőt. Hajlandó tehát tanulni?

Tünde nem értette, hogy miért görcsöl még mindig, miért van egyben a gyomra. Igen, sértegeti az öreg, de mit várt tőle? Tervez, gondolkodik, a jövőre néz. Tehetne vele sokkal rosszabbat is annál, mint hogy tanulásra buzdítja.

- Természetesen – felelte.

- Köszönöm – bólintott az apósa. - Számítottam arra, hogy így dönt. Történetesen Bertalan Örs törzsőrmester kiváló tudója a latin nyelvnek, vele elkezdheti elsajátítani az alapokat. Ha pedig már egy kicsit meg tud szólalni, küldök majd egy itáliai születésű volt rabszolgát, akivel társaloghat. Élő nyelvtudásra van szüksége, lehet, hogy nagyon hamar.

Bertalan Örs, gondolta Tünde és a gyomra szinte még jobban összeszorult. Testőr, latintanár és még ki tudja mi.

A dohos szobában terjengő sötétség szinte fojtogatta.

Mikor kiléptek az utcára, az egyenruhás férfi felé fordult és közölte vele, hogy innen egyedül folytatja.

- Én felelek a biztonságodért – ellenkezett Örs. - És már különben is sötét van. Nem mehetsz most egyedül sehova.

- Egy frászt nem! - csattant fel Tünde. Remegett az idegességtől, az egész napi, de főleg az apósával töltött idő feszültsége most jöhetett csak ki rajta. - Egész életemben egyedül mászkáltam ennél sokkal durvább helyeken is. Most hagyj békén!

Megfordult és nagy léptekkel elindult valamerre. A kormányzói palota körül több őr is állt, némán nézték őket a lámpák fényében. Tünde hallotta, hogy Örs követi. Megfordult és figyelmeztetően felemelte a kezét.

- Botrányt csinálok! - sziszegte. - Az nem hiányzik neked!

A törzsőrmester kényszeredetten elmosolyodott majd megadóan széttárta a karjait.

- Akkor menjél.

És Tünde ment. Meg sem állt addig a helyig, ahonnan vagy ezer évvel ezelőtt a hazatérő ÓmHH Esztergom rombolót nézte sokadmagával.

Lent a kikötőben felzúgott egy nagy gép és abban a pillanatban mintha valami megmozdult volna Tünde mellett. A szeme sarkából látta csak. Odanézett, elengedte a korlátot és reflexszerűen ökölbe szorította a kezét. Örs csak nem bírta ki és azt hiszi, hogy ilyen amatőr módon lopakodva... Tünde teleszívta a tüdejét, hogy minél hangosabban kioszthassa a testőr-latintanár-spicli-akármijét és a fal homályos tövében lapuló árnyék felé lépett.

- Megmondtam, hogy...

Az árnyék váratlanul kettévált, Tündében pedig bennszakadt a folytatás. Egyik sem lehet Örs, sokkal alacsonyabbak és...

Az első ütés az arcán érte, érezte, ahogy alacsony, áporodott szagú támadójának a bütykös ökle az fogsorához préseli az arcbőrét. A vér fémes íze és a belé maró fájdalom kijózanította. Valahogy talpon maradt, nem szabad elesnie, ha egyszer lent van a földön...

Felemelte a kezét és a következő ütés már azzal fogta fel, de mintha egy mozdonyt próbált volna visszatartani. Csillagokat látott a fájdalomtól, érezte, hogy könnycseppek szaladnak végig az arcán. Dühösen kirúgott az egyik támadója felé és valamit el is talált, az alacsony, sötét alak felnyögött, majd dühösen hörgött valamit pár torokhangon. A jól ismert torokhangok...

Rohadék antik, dübörgött Tünde fejében. A semmiből hirtelen rázuhant egy pofon, de még most sem esett el, hátratántorodott, majd valahogy úrrá lett a lábain és megkapaszkodott egy falban. A táskája felé kapott, majd rájött arra, hogy nincs benne semmi, ami segítene. Még nem pakolt át mindent ebbe az új rézkarikás csodába, amit Jonatántól kapott, a pisztolyát meg direkt hagyta otthon, a kormányzóhoz úgyse...

A tántorgással nyert másfél méternyi előnyét reflexszerűen kihasználva a két antihoz vágta a táskát, majd megperdült és teljes erőből belefutott egy harmadik valakibe.

- Hé! - mondta a valaki Örs hangján. Tünde hallotta is meg nem is, el akarta lökni magát, de a férfi bal karral fájdalmasan erősen magához szorította, majd egy hatalmas csattanás hallatszott, kiabálás, lábdobogás, majd csönd.

Csönd.

Örs szorítása lassan enyhült, Tünde eltolta magát a férfitől, próbált magához térni, kidörzsölni a könnyeket a szeméből és a fájdalmat az arcából. Legszívesebben köpött volna egy nagyot, hogy megszabaduljon a szájában felgyűlt vértől, de meg akart őrizni pár morzsát a méltóságából.

A férfi továbbra is lövésre készen tartotta a pisztolyát. A földön fekvő anti mellé lépett, akit mellkason talált, már az utolsókat hörögte. Megbökte a bakancsa orrával, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. A lelőtt támadó társa eltűnt az éjszakába. Tünde táskája kicsit odébb hevert a porba. Felvette, leporolta és visszavitte a nőnek.

- Tessék – nyújtotta át, mint valami trófeát. - Nagyon fáj?

- Voltam már jobban is – mormolta Tünde. A táskát – Jonatán táskáját – kelletlenül a vállára tette.

- Itt van zsebkendő – vett elő egy tiszta fehér vászonkendőt Örs. - Hadd segítsek. Kéne egy kis víz.

- Majd otthon – tolta félre a kezét Tünde. - Nem akarok itt maradni. A rohadt életbe.

- Két büdös anti – nézett hátra Örs. - Ha hazaérünk, beszólok a polgárőröknek. Jól vagy?

Tünde izmaiból elszállt a maradék adrenalin is, hirtelen nagyon gyengének érezte magát, mintha nemhogy hazáig nem tudna elmenni, hanem a saját lábán se tudna megállni. Örs észrevette a gyengeségét és felé nyújtotta a karját. Tünde félretette a büszkeségét és elfogadta, de ahogy próbált megkapaszkodni, az antik által megütött karjába belemart a fájdalom. Örs utánakapott és magához szorította, hogy el ne essen. Egy hosszú pillanatig pont úgy álltak ott, mintha átölelték volna egymást.

Mennyire nincs katonaszaga, gondolta Tünde. Az egyenruha anyaga is inkább tűnt puhának, mint a jól ismert durva, érdes felületűnek. Örs karjai mintha egy kicsit feljebb emelkedtek volna, hogy szorosabbra záródjanak körülötte.

Tünde egy lassú, de határozott mozdulattal eltolta magától a férfit.

- Rohadt szemetek – nézett valahova a távolba. - Ezentúl mindig nálam lesz a pisztolyom.

Örs hátrébb lépett és megigazította a zubbonyát. Ő se nézett Tündére.

- Helyes – felelte.

Lent a kikötőben felzúgott egy nagy gép, de a városban nem mozdult semmi.