Korinthosz fehér házai fölött sötét viharfelhők gyülekeztek.

- Ilyenkor mindig vacakol a vétel – jegyezte meg a konzul és babrált valamit a rádióból kilógó huzalon, ami az ablaknyíláson keresztül felkúszott a tetőre. A sistergés felerősödött, majd egy pillanatra teljes csönd támad, hogy pár másodperccel később halkan, de az előző perceknél határozottabban tisztábban visszatérjen az ÓMR1 adása.

- Sokáig csak a diplomáciai adások mentek, morzén – magyarázta pár órával korábban a konzul, ahogy Ajtonyt bekísérte a követség belső udvarából nyíló kis helyiségbe. Ajtonynak olyan érzése támadt, mintha valami szentélybe hozták volna, pedig a szobában nem volt semmi különös. A szokásos fehérre meszelt falak, faasztal, rajta a készülék, egy polc, a tetején pár vaskosabb füzet. A város és a kikötő zaja végleg odakint maradt és mikor meghallotta az ÓMR1 szignálját, mintha valami hazai illatot is érzett volna.

Nem mintha a hajón nélkülözni kellett volna, korholta magát. Most meg úgy érzem, mintha hosszú évek óta elszakadtam volna az ómagyar anyaföldtől. Igaz, Korfu óta a legénység számára nem kapcsoltak le semmilyen adást, még az emancipációsokat sem. Bolyáki kapitány nem akart feleslegesen idegeskedést kelteni, amit az embereknek tudniuk kellett, azt elmondta a napiparancs keretében.

- Mondjuk most is csak a morze a biztos – huppant le a konzul a készülék mellé és áram alá helyezte a lakkozott tölgyfa dobozt. - Túl sok hegy van köztünk. Na nézzük, hogy állnak a szarkavarással otthon. A proxenószunk jó, ha holnap várható csak.

Ajtony egyszer járt már a római nagykövetségükön, meg látott képeket az alexandriai kirendeltségükről is. Mindkettő gyakorlatilag egy kis erődített telep volt a nagyváros árnyékában, úgy építették meg őket, hogy önállóan is ki tudjanak tartani addig, amíg a tenger felől meg nem érkezik az erősítés. Arra az esetre, ha Ómagyarország összebalhézna Rómával vagy Egyiptommal, ami nem állt szándékában egyik félnek sem. Az Esztergomba delegált római és egyiptomi diplomaták nem voltak annyira paranoiásak, mint az ómagyarok, az ő követségeik inkább a fényűzésükkel és az autentikusnak mondott anti építészetükkel hívták fel magukra a figyelmet, bár a szerződések nekik is lehetőséget adtak volna komolyabb fegyveres őrségre, védművekre. A görögöknél működő konzulátusok inkább az utóbbi mintát követték, a széttagolt, apró városszövetségekben értelme sem lett volna olyan költséges missziókat fenntartani, mint a két nagyhatalomnál. A korinthoszi konzulátus egy nagyobb villa és a hozzá tartozó, olajfákkal beültetett terasz volt csupán. A villa vasalt tölgyfaajtaja a védelem illúzióját kelthette ugyan, de a konzulátus minden lakója tudta, hogy ha azt egyszer azért kell bezárniuk, hogy legyen idejük felszerelkezni a pincébe rejtett fegyverszobából, akkor nekik már régen rossz. De ezt csak hipotetikus helyzetnek gondolták, a görög civilizált népség és évszázadok óta műveli a politika és a diplomácia művészetét. A rómaiak köztudottan barbár állatok, az egyiptomiakon meg hiába uralkodnak a nagy Alexandrosz óta görögök, akkor is csak keleti barbár állatok maradnak. Arrafelé kellenek a falak.

Ajtony most viszont nem bánta volna, ha errefelé is gondoltak volna ilyen jellegű óvintézkedésekre.

- Most erre mondjon valamit! - csattant fel a konzul, miután az parlamenti vita közvetítésének szerkesztője egy jól kiválasztott bevágást játszott be a sziszeki képviselő beszédéből. Egy régi latin példabeszédet alkalmazott ómagyar viszonyokra, némileg kifordítva, amiben Esztergom volt a gyomor, ami a végtagok minden szerzeményét elnyeli és azt kínálja cserébe nekik vissza, amit a tápanyagokból alkot. Meglehetősen zajos tetszést aratott a hasonlatával, bár a pfújolók kórusa elnyomta a mikrofonhoz közelebb ülő szimpatizánsok tapsát és füttyét. A konzul se gyönyörűségében kapkodott levegő után. - Mi ez? Mit akarnak? Azt gondolná az ember, hogy ha valakit képviselőnek választanak, annak van egy kis józan esze, de...

- Ezt csak addig gondolná, amíg nem ismer meg pár képviselőt – jegyezte meg szárazon Ajtony.

- Hajlok rá – törölte meg a homlokát a konzul. - Maga amúgy hova valósi, mit mondott?

Ajtony egy darabig szenvtelenül nézte a vendéglátóját, majd megnyugtatta, hogy szegedi.

- Á, Szeged – sóhajtotta a konzul. - Egyszer jártam ott. Az a méregerős halászlé.

- Rizsgombóccal – tette hozzá Ajtony.

Ekkor ment el először az adás. A belső udvarból felnézve jól látszottak a város fölé zúduló sötét felhők. Ajtony nem bánta, hogy már nem a tengeren vannak, még nem találkozott olyan hajóval, ami elég stabil lett volna az ízlésének. Bár lehet, hogy most elviselné valahogy a vihart is, ahogy az ÓmHH Esztergom a Korinthoszi-öböl védett partjai között, a hadikikötő külön erre a célra kibérelt mólóihoz kötve várja a további teendőit.

Mire a szél is leérkezett, az ÓMR1 adása végleg követhetetlenné vált. A konzul nagyot sóhajtva áramtalanította a készüléket, majd miután kimentek a kis helyiségből, gondosan lelakatolta a vaspántokkal megerősített ajtaját.

- Fiumében mit mondanak erről? - kérdezte Ajtonyt, miközben a belső udvaron a konzuli hivatal felé sétáltak. A középre épített kis medencénél két görög lány mosott valamit, az egyik a vendégre mosolygott, mire az zavartan másfele nézett.

- Fiumében? - mormolta. - Nem tudom. Mikor kihajóztunk, még nem volt semmi. Csak a szokásos. De ez a Hercegh kormányzós, utána az eszéki dolgok, meg ez a parlamenti csatározás... Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy rettentő büszkék magukra.

- Büszkék? - csóválta meg a fejét a konzul. - Ez katasztrófa.

Ajtony odébb rúgott egy kis fehér kavicsot.

- Itt a városban tudnak már róla?

- Kint?

- Kint, persze.

- Nem hiszem – engedte előre az oszlopok mögött nyíló ajtónál a konzul. - A helyi hírforrásaim nem mondtak semmi ilyesmit. Mikor az első hajók visszaérnek a fiumei antikikötőből, talán velük... De az még egy kis idő.

- Jó lenne előtte beszélni a proxenósszal – jegyezte meg Ajtony. - Ha kiderül, hogy az ómagyaroknak a figyelme most befelé fordul, senki nem vesz majd komolyan minket.

A konzul tanácstalanul széttárta a karját.

- Tudta, hogy jönnek, készült is rá, de ezek nem tudnak napra pontosak lenni. Kint van az ültetvényein, akadt valami dolga, vagy kifogott egy erősebb évjáratú bort...

- Remek – sóhajtotta Ajtony.

Ómagyar hajók gyakran megfordulnak Korinthosz északi kikötőjében, de egy romboló érkezése így is szenzációszámba ment. A hadikikötőben tíz hajóhelyet béreltek ki az ÓmHH Esztergom részére, egy félreeső helyet kértek, de így is tele volt bámész matrózokkal, katonákkal és egyéb kikötői népséggel a környék. Még valami gyerekek is beszabadultak, pedig elméletileg zárt katonai területnek számított ez a partszakasz. Sütött a nap, amikor kikötöttek, az ég és a tenger versenyt kéklett, a parti sziklák és a fehér házak csillogtak a fényben és még a kikötőváros szokásos bűze sem tudta elrontani a képet. Ajtony kifejezetten zavarónak találta, azért érkezett, hogy valami módon közbenjárjon az egymás ellen készülő akháj és aitól szövetség között, de Korinthosz egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy háború szélén tántorgó nagyváros. Talán kicsivel több hadihajó sorakozott a kikötőben, de lehet, hogy csak szorosabbra vonták őket az ómagyar romboló miatt, azért tűnt úgy.

A sportolók görög ruhában, széles vigyorral és dagadó izmokkal szálltak partra, nagyobb sikert arattak, mintha egy rakomány félistent hoztak volna. Valami helyi sportmecénás fogadta őket egy népes és díszes rabszolgacsapat élén, ami tele volt fiatal, fuvolán játszó fiúkkal és dobbal táncoló, nem éppen nyakig begombolkozott lányokkal, a görög úr hordszékét pedig arannyal futtatták be. Mint kiderült, a fogadóbizottságot az ómagyarok proxenósza szervezte ide, hogy ezzel is enyhítse a távollétét. Miközben a boldog sportolók és hangos, ledér kíséretük a gyerekek zsibongásától kísérve elvonult a város felé, az ÓmHH Esztergom legénysége összeszűkült szemmel nézett utánuk. A „szerencsés buzik” az enyhébb megjegyzések közé tartozott, amit utánuk küldtek. Mások észrevételezték, hogy a rabszolgalányok lábát leborotváltatta az uruk, hogy még ezzel is kedveskedjen az ómagyaroknak.

Az ördög mindig a részletekben rejlik, állapította meg Ajtony.

Neki a sportolók átadásán kívül csak annyi dolga lett volna a proxenósszal, hogy bejelentkezzen nála, mert addig hiába van fizikailag itt, jogilag nem létezik, nem kezdeményezhet tárgyalást az akháj sztratégosszal és egyéb politikusokkal, nem kérhet engedélyt arra, hogy beszéljen az aitól követekkel – remélte, hogy megbízhatóak az információi és még a városban vannak -, nem csinálhat igazából semmit. Az ómagyarok egy rombolót küldenek ide, a korinthoszi hivatalos vendégbarátjuk pedig nem nézi meg a befutást, hanem valami olajültetvényen szórakozik. Hülye görögök. Ajtony végül a kikötőőrségtől bérelt két katonát, Bolyáki adott mellé egy kadétot és egy matrózt és átkísértette magát az ómagyar konzulátusra. Pár cuccot is magával vitt, a mappáját, váltóruhát, fogkefét, a matróz meg egy kisebb zsákban a postát és egyéb küldeményeket hozta. A kadét a köpenye alá rejtett rövid csövű gépfegyverrel vigyázta őket, a két katona meg arra kellett, hogy ne is akarjon senki beléjük kötni. Ennyi óvintézkedés elég volt, Korinthosz viszonylag biztonságos városnak számított az ómagyarok számára, feltéve, hogy azok a megszokott útvonalukon maradnak.

Mikor a viharfelhők elkezdtek gyülekezni a környező hegyek fölött, Ajtony kifejezetten örült neki. Egyrészt illett a hangulatához, másrészt meg remélte, hogy az időjárás tönkreteszi a proxenószuk szórakozását és az kegyeskedik visszatérni a város falai közé. A hazulról érkező hírek alapján nem maradt sok idő arra, hogy valami hasznosat végezzenek errefelé.