- Jó napot! - köszönt rá hangosan Vadány a ház mögött fát aprító alacsony, tömzsi férfira. A kisbalta lecsapott és a nyári naptól kiszáradt kugli két darabban esett a letaposott, faszilánkokkal teleszemetelt fűre.

- Jó napot! - ismételte meg tele tüdőből Vadány. A tanár úrnak már lehet, hogy nem a régi a hallása, a balta is nagyokat csattan, ráadásul a fáskamra ablakában ott állt egy házilag megbuherált kis kurblis rádió, azoknak a testvére, amiket fixre hangolva százszámra szórtak ki a vad antik közé, hogy az ÓMR3-nak nevezett emancipációs okosságokat hallgathassák rajtuk. Ezen viszont az ÓMR1 szólt a kormány erős emberévé előlépett Cserfalvi belügyminiszter hangján. Milyen fanyar humora ez a sorsnak vagy az isteneknek, gondolta Vadány. Cserfalvit egy lépés választja el attól, hogy Ómagyarország legmagasabb pozícióját betöltse, de ő, a senki kis Vadány annak idején mégis el tudta tőle venni azt a nőt, akit pedig szeretett. Tényleg szeretett. Virág nem fogta fel, de Vadány már akkor is tisztában volt vele, hogy Cserfalvi a maga furcsa, ómagyar módján szereti a feleségét. Ami csak vonzóbb prédává tette mindkettőjüket, de...

- Megmutattuk, hogy nem riadunk vissza az erő alkalmazásától sem, ha rákényszerítenek minket – harsogta Cserfalvi eltorzult rádióhangon a fáskamra szálkás ablakából. - Egy barbár világ közepén ómagyar nem állhat szemben ómagyarral, aki pedig mégis egymás ellen fordítaná az összetartozókat, számíthat arra a szigorra, ami a kormány ultimátumával szembeszegülő naszád tragikus sorsú legénységét érte.

Vadány hivatalosan eltűnt ugyan, amikor a somogyi dombok között rejtélyes módon kigyulladt két vagon is a Tatabánya felé tartó vonaton, de nemlétezése ellenére jobban rajta tartotta a szemét az eseményeken, mint valaha. Tudta, hogy a vasúti balesetet vizsgálók arra jutottak, hogy a három azonosított halálos áldozatot és négy eltűntet eredményező tűz műszaki hiba miatt tört ki, de azt is tudta, hogy nem hivatalosan szabotázsra gyanakodtak, amit vagy a fiumeiek, vagy a druida ellenállás szimpatizánsai hajtottak végre. Esetleg az utóbbiak az előbbiek felbujtására. Látta a különféle lapok szalagcímeit is, a mértékadó napilapok szikár, inkább szánakozó tudósítását a tengeri ütközetről és a populárisabb „Esztergom beverte Kapitány Csaba orrát” jellegű, az eseményeket szimbolikus szintre emelő firkálmányokig. Pár dolgot hallott délről is, az ottani verzió szerint az Esztergom orvul támadt rá a naszádra és a déli egység elsüllyedése után még a vízbe esett túlélőket is végiggépuskázta. Vagy így történt, vagy nem. De tisztában volt vele, hogy az északi romboló utolsó sortüzére meg fog érkezni a válasz, bár lehet, hogy nem a tengeren. És igen sok tennivalója volt addig is, azután pedig még több lesz.

A tanár úr leengedte a csapásra emelet kisbaltát és Vadány felé fordult.

- Jó napot – felelte. A szeme mélyen ült, sötétbarnán, szúrósan tekintett vele a világba, mintha mindig látna benne valami mást is. Olyan ember volt, akin látszott, hogy mindig gondolkozik valamin. Telepi köriskola mestereként kezdte a szakmát még valamikor régen, fiatal, szőke loboncát copfba fonó suhancként, aki elvégezte a két éves tanítói tanfolyamot. Ennek örömére rögtön lezavarták ide, Belső-Somogyba, amit mindenki érintetlen őserdőnek nézett volna akit nem értesítettek arról, hogy időközben elkezdték kormányzósággá szervezni a területet. Azóta sok minden megváltozott. Továbbra sem az erdő volt Somogyban, hanem Somogy az erdőben, ahogy ezt az átkerülés előtti mondást sokszor idézték, de az ősi fák közt megbújó apró telepekből rendezett, áramszolgáltatással ellátott falvak lettek, a kiszélesített erdei csapásokból egész évben használható utak, mellettük egy vasútvonal is, a csurgói telepi köriskolából pedig először bentlakásos általános iskola, de pár éve már kihelyezett érettségiket is szerveznek ide. A tanár úr is átadta már a stafétát egy szentendrei származású, igazi átkerült vérvonalból származó igazgatónak, de nem akart visszavonulni teljesen, pedig egy alapítvány viszonylag korrekt nyugdíjat is biztosított volna neki.

- Mi tetszik? - kérdezte Vadánytól.

A volt propagandista várt egy kicsit. Némán méregették egymást. Pár éve találkoztak, mikor Vadány riportműsort készített a „végek névtelen hőseiről”, konkrétan azokról a néptanítókról, akik az átkerült területekről kitoloncoltak és a helyi vagy betelepült antik gyerekeit próbálták a szüleiknél magasabb emancipációs szintre emelni. A tanár úr majdnem valami díjat is kapott, már át is ment az előterjesztés az összes szükséges szinten és kézen, de a „végek névtelen hőse” közölte, hogy nem fogja átvenni, mert legalább két tucat olyan kollégája van, aki nála jobban megérdemelné a dolgot. A díj így elsüllyedt, Vadány viszont felfigyelt az idősödő férfire. Kicsit utánanézett, kicsit agyalt, kicsit kombinált, majd a „Józsafi Péter tanár, Csurgó” név is felkerült arra a soha le nem írt listájára, amire igyekezett még a saját névénél is jobban emlékezni.

Az igazi nevénél is.

- Nem emlékszik rám? - kérdezte a tanár urat.

- Lehet – vette át a bal kezébe a kisbaltát Józsafi. - Hova lett az egyenruhája?

- Levettem.

- Levette.

Vadány bólintott.

- Vagy levetették magával?

- Fontos ez? - kérdezte Vadány. Ha az egyenruháját el is ásta egy biztos helyen, a pisztolyát és pár egyéb, kicsi és fontossá válható dolgot azért megtartott. Megvillanthatja az igazolványát is, ha nagyon kell, valódi volt, mi lenne más, de egy komolyabb ellenőrzésen szinte biztos, hogy nem menne át. Bár kit tudja, az Emancipátor Parancsnokságnak lehet, hogy most kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy egy eltűntnek nyilvánított propagandistáját azonnali hatállyal levegye az aktív szolgálattevők listájáról.

- Mit akar? - kérdezte Józsafi határozottabban. - Nem segítek dezertőröknek. Feldobni sem fogom magát, de ha azt akarja, hogy elbujtassam vagy...

- Nem vagyok dezertőr – nyugtatta meg Vadány. - Szolgálatban vagyok. Ahogy maga is. Mindketten tudjuk, hogy miért kell most ennyi gyújtóst aprítania így nyár végén.

Józsafi felhúzta a szemöldökét, majd a háza felé intett a kisbaltával.

- Menjünk be – indítványozta.

- Ilyenkor érek rá – tette a borospoharat Vadány elé a tanár úr. - A szüret már lement, az iskola még nem kezdődött el. Nem tüzelek egész nap, sokszor be kell gyújtanom. Szeretem, ha csak oda kell nyúlnom érte és kész. Hidegben már nehezebben hajlongok.

- Természetesen – bólintott Vadány. Érezte, hogy kezd egyre görcsösebben összehúzódni a gyomra. A szépen csiszolt fapohárban csillogó illatos folyadékot nézte. Tudta, hogy a Józsafi-borok körzetszerte ismertek, sőt, egyszer még egy neszmélyi borversenyen is érmet kapott egy rozéval, pedig arrafelé köztudottan csak a helyi boroknak tartják fent az ilyesmit. Amit most ő kapott, az sima fehér volt. Az ómagyarok erősebbre csinálják a boraikat, mint az antik, valahogy mégis többet bírnak belőle inni. Ettől viszont nem fog berúgni, azt biztosra vette.

Kicsit megzavarta, hogy a tanár úr magának is töltött ugyanabból a butykosból, sőt, bele is kortyolt.

- Nem sikerült rosszul – csettintett -, de az idei sokkal erősebb lesz.

- És sokkal értékesebb évjárat – emelte fel a poharát Vadány. - Az lesz.

- Meglehet – kortyolt újra Józsafi. - Tehát akkor mi járatban errefelé? Újabban inkább viszik el innen a fegyvereseket, nem leküldik.

A bor édes is volt meg fanyar is egyszerre. Vadány biztos volt benne, hogy érez valami mást is az italban, valami olyat, ami nem illik oda, de mivel már előre rákészült, csodálkozott volna, ha nem érzett volna semmit. Valószínűleg még a tiszta forrásvízben is talált volna valami furcsa utóízt, az embert semmi sem hagyja könnyebben cserben az érzékeinél.

Letette a poharat, mélyet lélegzett és becsukta a szemét. A pohár megremegett a csiszolt tölgydeszkákból készített asztallapon, a tompán csillogó felület mintha elkezdte volna magába szippantani a fapoharat. Talán ugyanabból a tölgyből készültek és most a régi emlékek felébredtek bennük, egymásba akartak olvadni, mintha nem történt volna velük semmi, nem szakították volna ki őket az életet adó földből, el a gyökereiktől, száműzve ebbe az idegen, halálosan száraz szobába, ahol soha de soha nem esik az eső.

Vadány pislogott párat. Józsafi képe szélesre nyúlt és még szélesebb mosollyal figyelte a vendégét.

- Nincs semmi baj – mondta valahonnan távolról.

Vadányban fel sem merült az, hogy bármiféle baj lenne. A pohár már szinte teljesen beleolvadt az asztallapba, kellemes látvány volt, kellemes a szemnek, kellemes a léleknek. Az a fiatal szkíta pár jutott eszébe, akiket még kezdő emancipátorként lesett meg véletlenül. Hivatalosan ő sem lehetett volna azon a háton, a selymes fűvel borított kis tisztáson a mogyoróbokrok között, de a szkíta szerelmesek még inkább tilosban jártak. Nem vették észre a szürkés emancipátor egyenruhát a bokrok félhomályában, így Vadány végignézhette az egyesülésüket. Kellemes emlékek. A döngölt földpadló egyre közelebb, a mélyében talán ott hálózik pár vékony gyökér abból a tölgyből, ami egykor életet adott az asztalnak és a pohárnak.

- Minden rendben – mondta a házigazda valahonnan távolról.

Minden a legnagyobb rendben volt. Vadány régóta nem érezte magát ennyire biztonságban, határtalan bizalom töltötte el, magához tudta volna ölelni a világot. A földpadló illata egyre erősebbé vált, majd valahogy a fából ácsolt ház natúr színű plafonja ugrott a szeme elé, a feje tompán puffant, a széke távoli csattanással eldőlt majd el is tűnt, nem volt már rá semmi szükség. A férfi a plafont bámulta és mosolygott. Ilyen lehet a mennyország, amiről az ómagyar papok tanítanak, gondolta. Ilyen lehet Tanith anya ölébe befészkelnie magát a halott léleknek. Ilyen lehet, amikor Arany Atyácska a jobbjára ülteti a hősi módra meghalt harcost, aki előtt szolgaként vonulnak a csatában megölt ellenségei.

Józsafi hangját hallotta. Kérdezett valamit. Hirtelen görcsbe rándultak az izmai, hideg hatolt a tagjaiba. A Tiszába esett, a tavaszi áradás felduzzasztotta és jéghideggé hűtötte a folyót, a sodrás magával akarta rántani és ő csak egy vastag, nedves faágba tudott kapaszkodni, ami ki akart csúszni a kezéből. Virág ott állt a parton és némán, szenvtelenül nézte. Talán szomorúan. Az asszony arca titok maradt ennyi év után is. Mögötte Tünde, még serdületlen kislányként és Attila, immár érett férfiként. Némán nézték és ő némán küzdött a Tisza erejével. Még jobban rászorított a faágra és mintha kicsit közelebb tudta volna húzni magát a parthoz. Kérhetne segítséget, gondolta. Attila ki tudná húzni. Tünde elszaladhatna kötélért. Virág foghatná Attilát, hogy nehogy mindenki a vízbe kerüljön. Csak kérnie kellene, elismernie, hogy nem megy neki egyedül, hogy szüksége van rájuk.

- Minden rendben – hallotta Józsafi hangját.

Nincs szüksége rájuk, öntötte el hirtelen a felismerés. Már nincs. Minden megfordult. Nem kell tovább küzdenie, nem a Tisza az ellenség és nem a család a barát. Elszakította a tekintetét Virág szenvtelenségétől és elengedte a faágat. A zúgó áradat egy pillanat alatt elragadta, a part a ködbe veszett.

Vadány szabadon lebegett. A hátára fordult és belenevetett a semmibe. Valaki együtt nevetett vele messziről. A víz egyre melegebb lett, egyre sósabb ízű, már nem a tavaszi áradás örvényei dobálták, hanem hosszú, lusta hullámok ringatták, mint ahogy egy anya ringatja a gyermekét. Hazatérő gyermekét. Kisütött a nap és pár pillanat alatt bebarnította a bőrét, a ráncai eltűntek, megkeményedett vonásai kisimultak. Egy minden korábbinál gyengédebb hullám felemelte, majd kifektette a partra.

Ott volt a Város alatt. Sok várost látott már, de egyet sem tartott a Városhoz foghatónak. Esztergom a hatalmas bazilikájával, Lábatlan az égnek nyúló, cementporral borított üzemcsarnokaival és tartályaival, Fiume a szénszagú flottabázisával: sehol sem voltak a Város napsütötte szépségéhez és izgalmához képest. Ott állt a tengerpart és a külső falak közé szorult keskeny sávon, amiket jól beágyazott, hegyesre, élesre faragott kövekkel is teleszórtak, hogy az esetleges ostromlók nehezebben vessék meg a lábukat. De őt nem bántotta egy kő sem, együtt voltak, vele voltak. A meredek, soha át nem tört kőfal felé lépett és az szétnyílt előtte, mint egy gyermeke után már régóta vágyakozó szülő karja.

- Beszélgessünk – mondta egy távoli hang kedvesen.

Vadány mosolya még szélesebbre nyúlt. Előrelépett és Karthágó utcái magukba szippantották.