Kinyitotta a szemét és sokáig némán nézte az orra előtt imbolygó homályos foltokat. Végül sikerült némi élességet pislognia a látásába. A konyhában feküdt, vagy miben, úgy tűnt, hogy a tanár úr ezt a szobát használja mindenre. Bár mintha látott volna pár ajtót is a bejárattal szemben. Kintről néha egy tompa csattanást lehetett hallani. Meg madárcsiripelést. A feje kicsit fájt, de nem vészes.

Nyögött egyet, ahogy felült. A vaskályha mellé állított heverőn feküdt, a derekán egy vékony, kelta motívumokkal díszített takaró. Az asztalon két pohár és egy kis darab sajt egy kerámiatányéron. A levegőben jó illat, valami gyógynövény. Vagy füstölő. Nem volt bent senki rajta kívül. Odakint újra lecsapott a kisbalta és hallotta, hogy a széthasított kugli darabjai a társaik közé esnek.

- Hm.. Khr... - próbálgatta a hangszálait. Valami miatt úgy érezte, mintha be lenne rekedve, de a hangja normálisnak tűnt, akár beszélhetne is, ha akarna. Vagy kiálthatna. De nem szándékozott ilyesmit tenni. Vett egy mély lélegzetet és felállt a heverőről. Ingujjra volt vetkőzve (vetkőztetve?), a felöltője, a hónaljtokja és a pisztolya ott lógott az asztal alá tolt széken. Két lépéssel odaért és ellenőrizte a fegyvert. Ép, hiánytalan, a tár teli. Megszagolta a csövét. Nem lőttek vele. Ez egy kicsit megnyugtatta. Semmire sem emlékezett és nehezen tudott elképzelni olyan helyzetet, hogy önmagától megváljon a fegyverétől és hanyagul ideakassza a székre a helyiség közepén. Most már jobban fájt a feje, de még mindig nem volt vészes. Az orrát megcsapta a poharak alján maradt bor szaga, kicsit felkavarodott tőle a gyomra. Pedig előtte határozottan úgy érezte, mintha éhes lenne. Gyorsan elmúlt.

Becsatolta a hónaljtokot és magára terítette a felöltőjét is. Az ablak alatt egy íróasztal állt, rajta pár könyv, mappák, agyagból házilag (vagy gyerekkéz által?) gyúrt tolltartó, benne pár ceruza, egy hosszúkás széndarab, töltőtoll. Az ablak mellett egy őrölt fakéregből préselt kitűzőtábla, rajta akáctüskékkel rögzített feljegyzések, papírlapok. Akáctüskék. Vadány mosolyogva ingatta a fejét. Mintha lakkozva lennének. Vesz az öregnek egy doboz rajzszeget, ha lemegy a faluba.

Az egyik feltűzött papírlap az a körözvény volt, amit idefelé jövet is több helyen látott. Egy eltűnt diák, tizenhárom éves, fiú, vékony testalkatú, apródfrizurás. A rajz alapján egy igazi vesztes gyerek lehet, akit a többiek pofozózsáknak használnak, ha pont egy olyan társaságot fog ki. Pár napja nyoma veszett, a következő erdőátfésüléshez ma este kell jelentkezni a csurgói templom előtt. Lámpát, fáklyát hozzanak.

Letépte a lapot az akáctüskéről és kisétált vele az udvarra.

Józsafi ugyanúgy fát aprított, mint mikor Vadány először a tanár úr faluvégi házának udvarába lépett. Pár dolog változott csak: a vékony hasábokra aprított tűzifa halma jócskán megnövekedett és pár méterre a farakástól egy szekér állt. A szekérből kifogott ló a fáskamra mögött legelészett, nem volt az a daliás paripa, de egy szekér elé még elmegy.

Józsafi odanézett a mozgásra, majd kimérten biccentett Vadánynak.

- Tegye hasznossá magát – szólt oda a férfinek. - Felpakolunk a szekérre.

Vadány tanácstalanul a kezébe tartott lapra nézett, majd négybe hajtotta és a felöltője belső zsebébe csúsztatta. A fa elég piszkosnak tűnt, így inkább ingujjra vetkőzött, majd beállt a felaprított fa és a szekér közé. A tanár úr rendületlenül csapkodott a kisbaltával, így nem várt rá, elkezdte feldobálni a hasábokat az acélkeretes, deszakvázas kocsira. Csak pár kör után jutott eszébe, hogy lehet, hogy valahogy sorba kellene rakni vagy elrenndezni a dolgokat, de Józsafi nem szólt semmit, így ment tovább dobálva. Úgy se lehet színültig felpakolni a kocsit, a gebe nem bírná megmozdítani.

Vadány továbbra sem emlékezett arra, hogy mi történt azután, hogy kezébe vette a borospoharat, de sejtései voltak. Méghozzá jó sejtései: ha a rosszabbik lehetőségbe szalad bele, most nem fát pakolna, hanem elvágott torokkal feküdne egy jól álcázott gödörben, esetleg felpeckelt szájjal, gúzsba kötve várna arra, amihez ez a sok fa kell.

- Hallottam mendemondákat – szólalt meg végül a tanár úr. A kisbaltát beleállította a tönkbe, elővett egy piszkos zsebkendőt és megtörölte a homlokát. - De nem gondoltam volna, hogy igazak. Hogy egy ennyire távoli királyt is így érdekeljen, mi folyik itt az erdőkön és hegyeken túl.

Vadány felnyalábolt egy újabb adag fát és a szekérbe dobta.

- Boldog lenne, ha megtehetné, hogy ne érdekelje – jegyezte meg.

- Reméljük, hogy boldoggá tudjuk tenni – hajtogatta össze a zsebkendőjét a tanár úr, akkurátusan elrendezte a zsebében, majd kimozdította a kisbaltát a tönkből és bevitte a fáskamrába. Vadány dobálta tovább a hasábokat, de a szeme sarkából bizalmatlanul figyelte a deszkákból összetákolt bódét. Mióta kézbe vette a borospoharat, valahogy nem ura az érzéseinek. Teljesen logikátlan az, hogy bizalmatlan legyen. Ha lenne rá oka, már nem gondolkodna itt rajta. A bizalmatlanságot már akkor maga mögött hagyta, amikor belekóstolt az italba, nagyon jól tudva, hogy mi rejtőzhet benne.

Mégis, mikor a tanár úr köpcös, napbarnított alakja újra felbukkant, Vadány önkéntelenül is összerezzent.

- Ott ki van dörzsölve az a deszka, látja? - szólt oda neki Józsafi. Vadány bólintott. - Elég addig rakni. A többit szántam gyújtósnak.

Amikor bő hatvan évvel ezelőtt, máig megmagyarázhatatlanul, egy darabka jövő a múltba szakadt, a Duna mellett lakó és ott hódításra gyülekező kelták értesültek róla először az anti világból. Az átkerült területek helyén lakók egyszerűen eltűntek, a helyükre kerülő furcsa házak és még furcsább emberek pedig egyszerre voltak félelmetesek és gazdag zsákmányt ígérők. A kelta-magyar harcok gyakorlatilag az átkerülés után rögtön elkezdődtek, kisebb rácsapásokkal, dúlásokkal, emberrablásokkal, amiket egyaránt motivált a félelem, az eltűnt falvak és erdők miatt érzett bosszúvágy és a szerzés öröme. Ráadásul a közelben gyülekezett Brennosz király serege, amivel tavasszal délnek akart vonulni, hogy feldúlja és kirabolja Hellász gazdag városait, a görögöket szolgákká tegye és új hazát adjon a zászlója alá gyűlt népnek. A háború helybe jött nekik, a sokfelől összegyűlt kelta sereg barbároktól szokatlanul kidolgozott, több irányból összehangoltan támadó seregtestekre épített inváziót mutatott be, mégis fél nap alatt megsemmisült az ómagyar gépfegyverek, ágyúk és harckocsik tüzében. Brennosz, kelta vezérhez méltó módon, maga is életét vesztette, harcosait megölték vagy megnyomorították, a népe maradéka vagy szanaszét futott, vagy behódolt az ómagyaroknak. A rövid, véres háború híre nagyon hamar eljutott a világ minden szegletébe, kelta bárdok, görög kereskedők, később maguk az ómagyarok terjesztették a hírét, amit az anti hatalmak először csak meséknek véltek, de később ők is láttak annyit, hogy tudják: ómagyarokra sereggel támadni esztelenség.

Voltak, akik nem adták fel. A Duna-mentén lakó druidák egy része vallásos áhítattal fogadta az átkerülteket, felismerni vélve bennük az isteni erőt és bölcsességet. Hamar rá kellett jönniük, hogy mégis inkább azon társaiknak van igazuk, akik szerint a „faevők”, a ki tudja honnan idekerült nép is hús-vér emberekből áll. Mi több, szokásaik, tetteik és legfőképpen a harcban tanúsított viselkedésük istentelen és förtelmes: a világ súlyos sebet kapott, mikor magába kellett fogadnia az átkerültek kelevényét. Voltak druidák, akik már az átkerülés után pár nappal átkerülteket áldoztak, hogy kiengeszteljék a haragvó isteneket és helyreállítsanak valamit a világ kibillent egyensúlyából, pótolják valahogy a megszámlálhatatlanul sok eltűnt szent fát és helyet. Brennosz megvert népe elfutott vagy behódolt, a környező kelta és más törzsek harcoltak majd behódoltak, a magukat civilizáltnak tartó déli hatalmak fogadták az ómagyar követeket és szerződéseket kötöttek velük. A széttagolt, egymással is sokszor meghasonlott kelta nép fölött álló druidák azonban engesztelhetetlenül gyűlölték az átkerülteket és vívták a maguk lassú, általában csendes, de annál kitartóbb háborúját az egyre nagyobbra hízó istentelen ország ellen. Brennosz példáján látták, hogy sem a fegyverek, sem a vitézség, sem a bátorság nem ér semmit ebben a harcban, de azt is felfedezték, hogy az ómagyarok hol gyöngék. Druidák és tanítványaik beépültek a sokáig terjeszkedő és minden környező népet magába szippantani vágyó nép soraiba: tanultak az ómagyarok iskoláiban, dolgoztak a földjeiket, gyáraikban, építkezéseiket, harcoltak a fegyvereikkel – hogy mikor senki sem számít rá, ott, ahol a legjobban fáj, mindezt a tudást és helyzetet az átkerültek ellen fordítsák. Sok eset bele sem került a hírekbe, a közvélemény csak arról szerzett tudomást, amit nehéz lett volna eltitkolni: mint mikor egy amúgy nem túl jó képességű újonc nem csak az anti segédcsapatba tartozó négy társát, de két kiképző tisztjét és a szemlére érkezett államtitkárt is agyonlőtte mielőtt vele is végeztek volna, mint mikor eltérítettek és a Dunába vezettek egy buszt Nyergesújfalunál, vagy bombát robbantottak Esztergom főterén, sőt, később még a Római Köztársaság egyik villájánál is, ahol éppen egy ómagyar miniszter tárgyalt. Az esztergomi kormány hiába próbált többször is csapást mérni a druida ellenállás háttérországának vélt kelta területek ellen, hiába támogatta a rómaiak gall hadjáratait esetenként még konkrét fegyveres erőkkel is, hiába küldött anti fejvadászokat és ómagyar különleges egységeket a druidák után, a helyzet nem sokat változott. Ha akadt is pár csendesebb év, az csak arra volt jó, hogy az utána következő csapás még nagyobb felzúdulást és félelmet keltsen. Ráadásul az emancipációval foglalkozó hatóságok sem tudtak olyan módszert találni, amivel be lehetett volna fogadni minden potenciálisan hasznos antit az országba úgy, hogy közben a veszélyes elemeket távol tartsák.

Vadány már hosszú évek óta figyelemmel követte a druida ellenállásról szóló híreket. Félig-meddig bizalmas, "belsős" emberként olyan esetekről is tudott, amiről a nagy többség nem, a határvidékeket, alacsonyabb emancipációs szintű körzeteket járva pedig próbálta nyitva tartani a szemét, hátha meglát valami olyasmit is, amit pedig nem akartak neki megmutatni. Sok tippje volt, sok gyanús személy, még csak nem is Józsafi tanár úr volt köztük az, akire mérget mert volna venni. Szó szerint. De a tanár úr élt a legközelebb ahhoz a ponthoz, ahol végre meg tudott szabadulni önmagától, a vonattól és a szerzetesi karrierről ábrándozó nyeszlett keltától, annyira pedig biztos volt, hogy merjen kockáztatni. Mikor meglátta az eltűnt gyerekről szóló plakátot, már szinte biztos volt a dolgába. Az ilyen nyámyila kölkök folyton az anyjuk szoknyája mellett lapítanak, csak úgy, maguktól nem kóborolnak el az erdőben, nem csinálnak semmi hülyeséget, még hazafele is mindig ugyanarra mennek. Csak az a biztos, ami már megtörtént, de ilyen bizonyosságra Vadány nem törekedhetett az ő helyzetében. Legalábbis kockáztatás nélkül nem.

Néhány konkrét utasításon és tanácson kívül nem szóltak egymáshoz addig, amíg meg nem rakták a kocsit. Józsafi betuszkolt egy ék keresztmetszetű fát az egyik kerék alá; kicsit lejtett az udvara, a gyep bekúszott a fák alá, a fák pedig egyenletes ívben követték a domb lankáját. Valahol mögöttük mintha egy patak csobogott volna.

Vadány megremegett. Kiizzadt a munkában és az enyhe szél kellemetlenül lehűtötte a hátát. A felöltőjéért nyúlt. Miután felvette, kihúzta az eltűnt fiút ábrázoló plakátot, kinyitotta és elolvasta a gyerek nevét. Gyanúsan átkerült névnek tűnt, valahogy nem volt semmi anti íze. Nem minden ómagyarosított antit lehet felismerni a neve alapján, de a többségét azért igen, az emancipációs hivatalnokok kreativitása eléggé behatárolt vonalon mozog. Ez a fiú átkerült vér.

- Nem szórakozásból csinálom – jegyezte meg a tanár úr. Ő is a plakátot nézte, arcán fáradt szomorúság tükröződött. - De vannak dolgok, amiket meg kell tenni.

Vadány összegyűrte a körözvényt és a fáskamra mellé összegereblyézett háncsdarabokra, faszilánkokra dobta.

- Az sem érdekelne, ha örömét lelné benne – közölte az öreg férfivel. - Vannak dolgok, amik nem érdekelnek.