- Ómagyarország szükségképpen meg fog gyengülni, már most is meggyengült – simított végig Vadány az asztallapra terített, leselejtezett és hivatalosan megsemmisített iskolai atlaszon. Mint az oktatási anyagokat általában, ezt is úgy készítették, hogy ne adjanak ki vele semmi szükségtelen információt. A Kárpát-medencén túli területek fehéren maradtak, csak pár odavetett szó jelezte, hogy ott is van valami, laknak bizonyos népek. Főleg a tengerpartok vonalát mutató térképekre vigyáztak nagyon szigorúan, még ezen a belső használatra szánt vászontérképen is csak pár odavetett vonal mutatta a Fiume környéki dolgokat. De amennyire fel tudta mérni, a folyók és a hegyek vonala is sok helyen a (rosszindulatú) képzelet munkája volt. De a célnak megfelelt ez is.

A tanár úr szótlanul figyelte a másik kontinensen született férfit. A domboldalba vájt borospincében több gyertya és mécses is égett, a tölgyfadeszkákból készített présházajtó hasadékain sugarakban vágott be a kelő nap fénye. Olyanok voltak, mint két, gyenge fénnyel lüktető, a semmi közepén lebegő arc. A tanár úr vonásai megnyúltak, a ráncai elmélyültek, kiütköző borostája olyan rücskössé tette, mintha a Hold szállt volna le ide a föld alá. A Hold, ami olyan szenvtelenül nézte az éjszaka a világ egyensúlyáért bemutatott áldozatukat.

Vadány a Drávára mutatott.

- Szinte minden erejüket ide koncentrálják – mutatta. - Már most is jelentős erőket csoportosítottak azokra a helyekre, ahol át lehet kelni és folyamatosan érkeznek újabbak. A hivatásos fegyveresek már szinte mind itt vannak, a határokról is átcsoportosítottak sok felderítő alakulatot, még azokat is, akik a mélységi felderítést végzik, be akarnak látni egymás vonalai mögé. A külső határaikat viszont így nem látják annyira, mint szokták.

A tanár úr bólintott. Az egyre erősödő napsütés megnyújtotta az ajtón beszűrődő fénycsíkokat, a leghosszabb már elérte az asztal lábát. Barbár dolog lenne az emberáldozat? töprengett Vadány. Tegnap óta nem tudott szabadulni a gondolattól. Nem érdekelte a gyerek szenvedése, valószínűleg az egész élete szenvedés lett volna, a világ nem az ilyen szerencsétlen, vesztes típusoknak való. Nagyobb összefüggéseiben zavarta a dolog. Barbárságnak érezte, valami régi, primitív csökevénynek, pedig az ő népétől sem volt idegen az emberáldozat, a gyermekek feláldozása. Már jó ideje csak az idő előtt meghalt csecsemőket vagy az anyjukból egészben kikerülő, életet sosem nyert magzatokat adták a Király tüzének, de nem is olyan rég a papok még élő áldozatokkal kedveskedtek az istennek. Sőt, mikor Hamilkár serege feltartóztathatatlanul közeledett a főváros felé a polgárháború utolsó szakaszában, a rémült tanács több tagja is a tűznek adta volna az elsőszülöttjét, de erre végül nem került sor. Talán amiatt lehet ez az érzés, hogy túl sokat voltam az ómagyarok között, gondolta Vadány. Mindent megtettem, hogy én is elhiggyem, ómagyar vagyok és a furcsa gondolataik túlságosan mélyen fertőztek.

- A határaik mentén élő törzseket is igyekeztek a barátaikká tenni – jegyezte meg a druida.

- Tudom – felelte Vadány. - De ez azt is jelenti, hogy nem tudták emancipálni őket, különben azok a törzsek is beköltöztek volna a védett határok mögé. Rendszeresen élelmiszert adnak nekik, értéktelen árukat, szerszámokat, ez gyakorlatilag védelmi pénz, hogy a barbároknak ne legyen okuk ómagyarokra támadniuk, viszont erősebbek legyenek, ha rajtuk keresztül akarnának mások az ómagyarokra támadni. Ha több zsákmányt remélhetnek, vagy elmaradnak a szállítások, ott lesznek a támadók első vonalában.

- Lehet – hagyta rá a tanár úr.

- De nem ez lesz a fő front – folytatta Vadány. - Hanem az, ahol ómagyar harcol ómagyarral, minden kilőtt golyó, minden elhasznált liter üzemanyag a mi nyereségünk. Minél tovább csinálják, az a világnak csak annál jobb. Tehát azt kell támogatnunk, aki gyengébb, azt kell támadnunk elsősorban, aki erősebb.

- Folytassa.

Az első fénycsík elérte a térképet. A fehér abrosz hidegnek, élettelennek tűnt alatta, míg a mécsesek remegő fényében sokkal rejtélyesebbnek, mélyebbnek látszott minden.

- Észak nagyobb, fejlettebb, erősebb – mondta Vadány. - Ott vannak az átkerült területek is, a parancsnokságok, a legtöbb gyár, olajkutak, finomítók, bányák. A déliek elvakultak, hogy ezt nem látják. Ha észak minden erejét be tudja vetni, ennek az egész ellenségeskedésnek pillanatok alatt vége lesz és senki nem nyert vele semmit.

- Úgy tűnik, alaposan átgondolta – jegyezte meg a tanár úr.

- Volt rá időm – bólintott Vadány. A fénycsíkot figyelte, ami lassan belevájt Ómagyarország kiszínezett testébe is. Jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne. - Ezt csak alaposan átgondolva lehet csinálni. Amit a druidák eddig tettek, az semmit sem ért.

- Nem? - húzta fel a szemöldökét Józsafi. Nem tűnt sértettnek, inkább olyan volt, mintha az óráján az egyik diákja mondott volna valami furcsát és arra biztatná, hogy ezt fejtse ki jobban. Úgyhogy Vadány kifejtette.

- Rengeteg időt, energiát fordítanak arra, hogy kineveljenek vagy beszervezzenek valakit az ómagyarok ellen. Kockáztatnak is, mert minden ilyen kapcsolat azzal a veszéllyel jár, hogy felfedezik és felgöngyölítik azt a szálat, ami az egész mögött áll. És mindezt mire pazarolják el? Valami ostoba merényletre vagy szabotázsra, ami az ómagyar gazdaságnak vagy hadseregnek szúnyogcsípés csupán, az emberek már szinte megszokták és csak annyit érnek el vele, hogy szigorítják a szűrést, több forrást fordítanak az elhárításra és hasonlók. És támogatják azokat, akik a kelta törzsek területeit támadják. Hány gall halt meg a rómaiak hadjárataiban? Hány ómagyart öltek meg ezért cserébe? Jut ezer gall egy ómagyarra? Vagy tízezer?

Józsafi bólintott.

- Mond valamit – ismerte el. - De nem lát mindent.

- Ez egyértelmű – hagyta rá Vadány.

- Az ómagyarok azt hiszik, hogy van valahol egy fő druida, aki irányít mindent, már vagy háromszor bejelentették, hogy végre megölték és győztek. De ezzel csak azt árulják el magukról, hogy nem tudnak semmit a druidákról és az ellenállásukról. Nincs fő druida. Még egy laza szerveződés sincs, ami bármit is összefogna.

- Tudják, hogy nincs – világosította fel a tanár urat Vadány. - De a propagandában sokkal jobban hangzik az, mintha lenne. Aki ismeri a keltákat, az tudja, hogy az „összefogás” meg a „közös vezetés” nem jöhet szóba, ha róluk beszélünk.

- Így van – sóhajtotta Józsafi. - Térjünk a lényegre. Mit akar tőlem? Be akar állni hozzám?

- Talán egy kis időre – felelte Vadány. - Engem nem azért küldtek ide, hogy katona legyek, hanem azért, hogy hadvezér. Tudom, hogy mivel lehet a legnagyobb károkat okozni az ellenségünknek, maga pedig el tudja érni azokat, akik ezt végre is tudják hajtani.

- Nem érti, hogy működnek a dolgok – sóhajtott még egyet Józsafi.

- De értem – jelentette ki Vadány. - Keveseket tud közvetlenül irányítani és azok se valami értékes harcosok, láttam őket tegnap. De üzenetet, tanácsot sokak számára el tud juttatni. Erre van szükség. Hogy ne ostoba, hősiesnek tetsző támadásokra pazarolják el az életeiket azok, akik az ómagyarok ellen harcolnak. Két emberöltőnyi idejük volt rá és nem jutottak vele semmire. De most eljöhet az idő.

Józsafi furcsán mosolygott.

- Maga tényleg jó propagandista lehet – állapította meg.

Vadány megvonta a vállát.

- Lehet, hogy az voltam. De annak vége.

- Szétküldöm azt, amit akar – ígérte Józsafi. - Nem fog gyorsan terjedni, eleinte nem. De ha eljut a bárdokhoz, akik a külső területeket járják, akkor eljut mindenkihez. Nem csak a véreimhez, hanem mindenkihez. De hogy mit kezdenek vele, az már csakis rajtuk múlik.

- Csakis rajtuk – visszhangozta Vadány. Kicsit odébb húzta a térképet és magyarázni kezdett. - Olyan háborúba kell vinnünk az ómagyarokat, amire nincsenek felkészülve. Vagy kettőbe. Nincsenek felkészülve arra, hogy egy hozzájuk hasonló ellenféllel rendes háborút vívjanak, az állandó fegyveres erőik erre elégtelenek. A területvédelmi erőktől fogják elvonni azt, ami hiányzik. Nekünk nem szabad a fegyvereseikre támadni, azt elvégzik egymás közt. Ki kell figyelni, hogy mi az, ami védtelenül marad és azt támadni. Minden számít, a legkisebb kár is. Minél kisebb, gyengébb a célpont, annál kevesebb a kockázat. Dobjanak döglött állatot az ómagyarok vizeibe, kútjaiba. Vágják ki a fáikat a gyümölcsöseikben, vagy az is elég, ha csak lehántják róluk a kérget. Vágják el a kábeleket, amiket a telefon vagy az áram megy. Döntsenek fákat az útjaikra. Gyártsanak mindig felfelé álló vastüskéket és szórják tele az utakat azokkal. Rongálják meg a vasútat, tegyenek rá rönköt, sziklát, tekerjék ki a síneket fogó csavarokat vagy égessék el a talpfákat. Éjszaka gyújtsanak nagy tüzet a hegytetőkön és meneküljenek el onnan, ez félelmet kelt majd az emberekben, nem tudják, mit jelent. Vadásszanak védtelen utazókra, akik azt hiszik, szabadon közlekedhetnek, mintha béke lenne, majd hagyják a holttesteket jól látható helyen. Ha találnak olyan falut vagy telepet, aminek nagyon meggyengítették az őrségét, szervezzék meg a lerohanását egy éjszaka és pusztítsák el teljesen. Mit fog érezni az a katona, aki azt hallja, hogy a családja veszélyben van és ő nincs ott, hogy megvédje? És ne akarjanak hősök lenni és ne akarjanak gazdag zsákmányt. Óvják az életüket, tartogassák későbbre a hősiességet. Érti, mi az üzenet?

- Értem – bólintott Józsafi. A vonásai megkomorodtak, a réseken betörő napfény mély árnyékokat hagyott a ráncai között.