Jadomilk nem használta ki az alkalmat arra, hogy életében először elsüssön egy fegyvert, mindent Himonak akart adni, közben nem csak saját hiányos tapasztalataival küzdött, hanem a titkár ügyetlen kezével és vonakodó akaratával is. Hannibál sokszor legszívesebben ököllel Himo arcába csapott volna, annyira felbosszantotta az, amit látott, de visszafogta magát. Az ómagyarok erdőiben sem lehet ott mindenhol a király tekintélyével, miközben a katonái a zsákmányolt fegyverekkel ismerkednek és próbálnak felkészülni a hamarosan nyakukba szakadó ómagyar ellencsapásra. Himo számára kevés tétje van ennek a mutatványnak, ráadásul csapnivaló katona is lenne. Ha Balmirkárt fiatal, tapasztalatlan embere őt is meg tudja tanítani lőni, akkor bárkit. Egy pillanatra azon is eltöprengett, hogy Jadomilk vajon milyen halállal fog meghalni, ha kudarcot vall. Itt a semmi közepén is adódhat mindenfajta lehetőség.

- Első homokóra! - jelentette be csengő hangon az egyik szent, majd megfordította a szerkezetet.

Himo már meg tudta tölteni a fegyvert, sőt, ki is tudta venni belőle az ép patront. Jadomilk a homokórára sandított, majd még párszor megismételtette a titkárral a mozdulatot. A primitív fegyver sehogy sem illet a finom, ápolt kezekbe. Jadomilk a fehér kövekből kirakott körbe állította a titkárt és eligazgatta a karjait, hogy rendesen fogja a fegyvert. Mutatta neki, hogy a bábu lábára célozzon, így talán a törzsét és a fejét érik a sörét fémdarabjai. Vetett még egy gyors pillantást a ráérősen pergő homokszemekre, majd felhúzatta a kakast és hátrébb állt.

- Tűz! - kiáltotta ómagyarul.

Himo összeszorította a fogát, becsukta a szemét majd megrántotta az elsütőbillentyűt. A hatalmas dördülésre riadtan eldobta a fegyvert.

- Mellé – közölte szenvtelenül Balmirkárt, bár belül tajtékozhatott, amiért így bántak egy féltve őrzött puskával. Senki nem reagált semmi mást, bár az egész jelenet legalább annyira nevetséges volt, mint amennyire szánalmas.

- Még nem járt le az idő – emlékeztette Hannibál. - Még csak tanul.

Jadomilk már fel is kapta a fegyvert, megtörölte, gyorsan átnézte és visszanyomta Himo erőtlen kezébe. A titkár nehezen szedte a levegőt, a puskapor szaga marta az egyiptomi illatszerekhez szokott orrát.

- Újra! Tölts! - kiáltott rá Jadomilk. Mikor Himo nem engedelmeskedett, hangosabban, agresszívabban megismételte, egy pillanatra még a kezét is felemelte, mintha pofon akarná vágni a tétlenségbe dermedt előkelőt. Hannibál épp fel akarta hatalmazni erre, mikor Himo keze megmozdult és engedelmeskedett: letörte a puska csövét, kelletlenül odébb rúgta az eltávolított, kilőtt patront és egy újat nyomott a helyére.

- Csövet ellenőrizni! - süvöltötte Jadomilk. Az utolsó homokórányi idő szemei gyorsan pörögtek lefelé. - Legközelebb! Most célozz, tüzelj! Nyitott szemmel! NYITOTT SZEMMEL!

Újabb dördülés. A puska ezúttal a titkár kezében maradt és a célzás is nyitott szemmel törénhetett, mert a bábu durva szövetét több fémdarab is feltépte. Himo arcán semmiféle nyomot nem hagyott a sikere, Jadomilk sem érezte úgy, hogy megelégedhetne ennyivel. A homokórára sandított, majd vett egy nagy levegőt. Nincs idő újabb lövésre. A kiképzés befejeződött.

- Pihenj!

Hannibál felé fordult és meghajtotta a fejét.

- Három lövés – mondta neki a király. - És három találat. Kezdjétek!

Jadomilk újra bólintott, majd kicsit távolabb lépett Himo körétől.

- Ürít! - kiáltotta a titkárra. - Csövet ellenőrizni! Tölt! Célra tart! Szem nyitva! Tűz!

A bábut pedig három sörétfelhő széle tépte rongyosra.

Badmilkárt háza egy volt a falu lapos tetejű házai közül, semmi sem különböztette meg az alatta szolgálók lakóhelyeitől. Hat társával osztozott rajta, akiket most kiköltöztettek, hogy a királynak valamivel jobb helyet biztosíthassanak, ha méltót nem is lehetséges. A házat a szentek őrizték, nyíltan viselve automata pisztolyaikat.

- Nem tudok annyit, mint szeretnék – tette le a poharát az asztalra terített térkép mellé Hannibál. A Duna vonalára mutatott. - Mikor a legutóbbi híreket kaptam, a két országrész csapatai valahol itt néztek farkasszemet egymással. Azóta akár már vége is lehet a háborúnak, ami akkor még el sem kezdődött. A postagalambok nem találnak meg egy mozgó királyt.

- Az ómagyarok háborúi gyorsak – értett egyet Badmilkárt. - A rájuk támadó gallokat egy nap alatt győzték le.

- Gyorsak, ha nem ómagyarokkal háborúznak – emlékeztette Hannibál. - De itt önmagukkal állnak szemben. Ha mégis gyors lesz a háború, számunkra nem adnak esélyt az istenek.

A mécsesek fényétől eltekintve minden olyan volt, mint mikor a fiumei főiskolán hajnalba nyúlóan borozgattak, beszélgettek, tervezgettek. Ott nem juthattak hozzá ilyen térképekhez, mint amiket a király most magával hozott, az asztallapra kirakott tárgyak helyettesítettek tereppontokat, országokat, csapatokat. Most sem tudtak szabadulni ettől: az Adria és a Nagy Tenger kékségén töltényhüvelyek képében fenyegette a pun hajózást az ómagyar flotta, a Duna vonalán pedig sötét és világos kavicsokkal helyezgették ide-oda az északi és a déli csapatokat. Ezekről nem tudtak semmit, de ismerték annyira a rendszert, hogy bátran merjenek találgatni.

- Az istenek adnak esélyt – jegyezte meg eltökélten Balmirkárt. - Nem tehetik meg, hogy ne adjanak.

Hannibál bizalmatlan volt mindenkivel, akit erősebbnek látott magánál, de az ember fejébe csak az ómagyarok istene lát bele, róla pedig úgy tudta, nem szokott egyik háborúzó fél oldalára sem állni. A karthágói lelkész egyik kollégája legalábbis ezt mondta neki jó pár évvel ezelőtt, mikor pár napra összeköltöztették őket egy naszád szűkös kabinjában. Bízni persze egyik istenben sem lehet teljesen, de a pun isteneket legalább jobban lehet befolyásolni. Azok pedig mindent megkaptak, hogy az ómagyarok háborúja hosszú legyen és véres.

- Fiume – bökött Hannibál a térképre. Érezte, hogy a bor egy kicsit a fejébe száll, a száraz sivatagi levegő teheti, vagy a fáradtság, ami egyre alattomosabban az élete részévé kényszeríti magát, pedig még nagyon messze van a körútja vége. Ha nem szakítja félbe váratlanul, persze. Általában nem szerette, ha nem tiszták teljesen a gondolatai, de most valahogy még élvezte is. Balmilkárt hiába egy jelentéktelen alak a birodalom hatalmasaihoz mérve, itt mellette mégis az lehet, aki. Aki akar lenni, királyként vagy emberként, egyre megy. És nem először látják majd egymást részegen.

- Esztergom – bökött a másik kiemelt városra. - És a hegyek. - Nagy ívet húzott az ujjával, végig az Alpok, a Tátra és a Kárpátok vonalán, érintve az illírek sziklás-erdős magasságait is. - A hegyeken túl olyan barbárok élnek, akik képtelenek komolyan fenyegetni az ómagyarokat, feltéve persze, ha az ómagyarok nem hagyják nekik tárva-nyitva az összes átjárót és hágót. Azt pedig nem fogják. Csak Fiume felől lehet bejutni.

- Hátba támadni őket, amíg lekötik magukat északon? - tolt odébb pár világos kavicsot Balmirkárt.

- Nem – közölte határozottan Hannibál. - Az nagy hiba lenne. Fiume népei harciasabbak, de az ómagyarok háborúiban nem számít semmit sem a vitézség. A jobb harcost legyőzi a több lőszer, a több üzemanyag. Ha Esztergommal szövetségben lépünk hadba, csak lerövidítjük a háborút, márpedig amire szükségünk van, az egy hosszú és kimerítő háború, ami felperzseli az ómagyarok földjeit és szétzúzza az elbizakodottságukat.

- A gyengébb fél szövetsége nagyon kockázatos – jegyezte meg Balmirkárt.

- Még az is nagyon kockázatos, ha nem csinálunk semmit! - fortyant fel Hannibál. - A jelenlegi pun birodalom addig létezik, amíg az ómagyarok engedik! Ha egyet gondolnak, a hajóik megölik a kereskedelmünket, majd miután eleget fojtogattak minket, felbérelnek pár barbár hatalmat, hogy a szárazföldön is bevégezzék a munkát. Közben pedig mindenki tapsolni fog nekik, senki sem sírna utánunk néhány türoszi pap kivételével, akiknek néha küldünk áldozati ajándékot.

Balmirkárt nem mondott semmit.

- Karthágó pusztulása meg van írva! - folytatta Hannibál. Megremegett a hangja, a poharáért nyúlt és fenékig ürítette. Megvárta, amíg Balmirkárt újratölti, majd abból is ivott egy keveset. A szíve hevesen dobogott és az alkohol tompaságán át is érezte, hogy apró tűszúrásokkal ébredezik a szembaja is, amit csak nem sikerült a Városban hagyni. - Karthágó pusztulása meg van írva az ómagyarok könyveiben, de meg van írva a mi csillagainkban is. Több bölccsel is beszéltem, még egy egyiptomi csillagjóstól is megtudakoltam, az is megerősítette. Ha nem szállunk szembe a sorsunkkal, akkor hamar beteljesedik rajtunk.

Balmirkárt elszántan Hannibálra nézett. A király állta a tekintetét, bár oda kellett figyelnie, hogy éles maradjon a kép.

- Nem félek a harctól – közölte elszántan a sivatagi falu vezetője.

- Én sem – értett vele egyet Hannibál. - Az ómagyarok viszont félnek.

Badmilkárt a mécses fényébe bámult, mintha a vonagló lángnyelvből ki tudná olvasni a jövőt. Ezt is sokszor csinálták, tűzben, gőzfelhőkben, vízen hullámzó olajfoltokban meglátni dolgokat, amikre a gépeikben és tudásukban bízó ómagyarok vakok.

- Mit nyerünk a gyengébb fél szövetségével? - kérdezte végül a királyától. Hannibál sokáig nem válaszolt. Szerette megvitatni a terveit azokkal, akiknek majd végre kell hajtaniuk őket, de ami a fejében kavargott, az még túl zavaros volt, túl személyes és túlontúl... Túlontúl terhelt. Mintha az atyja árnya mindig ott ólálkodott volna mögötte, hogy az ómagyarok felé lökje. Az atyjáé, vagy saját magáé? Milyen király lenne, ha békében uralkodna és ágyban, párnák közt halna meg az élettel betelve?

- Fiume ellenében nem szállhatunk hadba – mondta végül. - Köztünk áll a Nagy Tenger és ott vannak a rómaiak is. Rómát meg tudjuk kerülni, de az ómagyar hadihajókat nem, azokat pedig nem Esztergom irányítja. Itt nincs választásunk. Egészen addig nincs választásunk, amíg partra nem szállunk valahol az ómagyarok vidékén és meg nem vetjük ott a lábunkat.

Badmilkárt bólintott. A mécses táncoló fényében olyan ráncosnak tűnt az arca, mintha már száz nyarat élt volna túl a sivatagban.

A király és a kísérete még egy napot töltött a kopár fennsíkon megbúvó faluban. Hannibál egy napot adott a szentjeinek arra, hogy megismerkedjenek az ómagyarok puskáival, bár ő maga is tudta, hogy ez az idő mindenre kevés. Himo esete bátorító volt ugyan, de egy olyan sörétes fegyverrel egy közeli, nem mozgó célpontot eltalálni nem nagy dolog, egy igazi ütközetben semmire sem menne a hamar megszerzett tudásával. De ha az embernek nincs választása, akkor az istenek megszabadították a döntés terhétől. A király pedig tudta, hogy a jövője, és vele együtt az egész birodalomé, az istenek kezében van. Nem szerette az isteneket, nem is bízott bennük, de ez volt a helyzet, ezt kellett elfogadnia. Azt a keveset, ami pedig a hatalmában állt, mind meg akarta tenni.

Az utolsó estén a rómaiakról beszélgetett Badmilkárttal. Őket is gyűlölték, felkapaszkodott, kimosakodott parasztok, akik ómagyar segítséggel és a régi pun tanács kollektív hazaárulásával elvették Karthágó jogos jussát, a gazdag Ibériát. De ismerték az ómagyarok könyveit is Róma és Karthágó halálos küzdelméről és a hadvezér Hannibál hősiesen hiábavaló hadjáratáról. Nem ismertek minden részletet, mert az ómagyarok féltőn őrizték a titkaikat, de a lényeget értették. Ha nem lenne Ómagyarország, Róma lenne az első számú ellenség – és ha nem lesz Ómagyarország, Róma lesz az első számú ellenség. Ezúttal azonban Karthágó egységes lesz és erős és a háború végén a Nagy Tenger nyugati medencéjének korlátlan ura. Aki pedig itt úr, az mindenhol úr lesz. Héraklész oszlopain túl már évszázadok óta járják az óceánt pun hajók és az eddigi sejtéseiket az ómagyaroktól lopott információk is megerősítették. Az óceán túlsó felén gazdag és termékeny földek várnak meghódítóikra és Lübia sem ér véget dél felé a Nílus zúgóinál és a nagy sivatagnál. A régi utazók beszámolói igazak voltak, itt az ideje, hogy a királyság legfelső szintjein is komolyan vegyék őket és ne csak a pillanatnyi kereskedelmi hasznot tartsák szem előtt az expedíciók tervezésénél. Talán ezt tartogatja a jövő. Talán a gyors és teljes pusztulást. Talán nincs is más lehetőség ezen a kettőn kívül.

Kevéssel napkelte előtt két csapat kelt útra a faluból. A királyt és kíséretét a néma sivataglakók vezették, hogy visszatérjenek az eredeti útra és a rövid késlekedést egy múló rosszullétre fogják, ami bármikor elérhet egy utazót. Hamilkár postaútja a Nagy Tengert követő királyi útba fut majd, ahol újra egyesülnek a teljes málhás csapattal, hogy a karthágói uralkodó teljes dicsőségében és méltóságában járhassa végig az Ibériával szemközt fekvő pun városokat, majd Héraklész oszlopai után dél felé fordulva az óceán partján alapított kereskedőtelepüléseket is meglátogassa. Maga a birodalom is annyi csodát rejt, hogy egy halandó végig sem nézheti őket, amíg él. És mindez csak kapu a további csodák felé, Hannibál pedig a maga alaposságával felkészült rájuk. Ha minden rendben megy, az óceán partján már ott várja az az ember, aki még maga sem tudja, hogy miért rendelte egy váratlan királyi parancs családostól a birodalom túlsó, mindentől távol eső sarkába.

Hannibál tudta, hogy az ómagyarok féltékenyen őriznek bizonyos dolgokat, nem csak a technikájukat, hanem többek között az óceánon túl elterülő földek titkát is – még úgy is, hogy már sok tucat emberöltővel az átkerültek érkezése előtt is jártak emberek ezeken a távoli vidékeken. A polgárháborúban elveszett pár fontos irat, de Baál Hammón temploma megőrizte a régi pun és főníciai utazók beszámolóit, Hannibál saját szemével látta őket és több példányban le is másoltatta mindet. A egyiptomi zsoldban hajózóékét, akik a Nádas-tengerről indultak és évek múltán Héraklész oszlopain át tértek vissza, hogy az új fáraó semmibe vegye az erőfeszítéseiket. A régi pun admirálisét, aki új városokat akart alapítani dél felé hajózva, de a tenger veszélyesebbnek és nehezebben járhatónak bizonyult a vártnál. A ravasz kereskedő-kapitányét, aki észak felé indult és ma is ónt szállítanak azon az útvonalon, amit megnyitott – és védelmül kiszínezett mindenféle gyermeteg mesékkel. A főníciaiakét, akik áthajózták az óceánt, erdőket, hegyeket, nagy folyókat találtak ott, majd visszatérvén eldicsekedtek a felfedezésükkel Karthágóban, a város vezetői pedig jobbnak látták elfogni és egy déli faluba száműzni őket, mert saját maguknak akarták az új földekből származó gazdagságot – hogy azután a tervek elolvadjanak a tanács kicsinyes csatározásaiban és hitetlenkedéseiben.

Ezek csak azok a beszámolók, amik Hannibál népétől származnak és hitelt lehet nekik adni, de ismernek sok mást is, némelyik akár igaz is lehet. Ahogy az is igaz, hogy az ómagyarok már ott vannak ezeken a földeken. Amerikának nevezik őket, nem tudni, miért, a Kanári-szigeteken bérelt bázisukról viszonylag rendszeresen indítanak hajót a túlsó földön alapított városukba. De kevesen van és gyengék, minél messzebb vannak a hazájuktól, annál gyengébbek. Ha pedig Ómagyarország egy időre háborúba merül, kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy az óceán partjaira figyeljen. Karthágó pedig ki fogja használni ezt az időt és Hannibál az emberre is rátalált, aki mindezt megszervezi és levezényli majd neki. Szinte már érezte is a tenger sós illatát, amikor erre gondolt.

A másik csapat a Baál-szentély felé indult, zarándok papoknak és szolgáiknak öltözve. Badmilkár parancsot kapott, hogy a fegyvereseit és minden felszerelését a legnagyobb titokban telepítse át Karthágó mellé, készen állva arra, hogy bármikor behajózhassanak. A zarándokok felmérik és előkészítik majd a terepet, amíg a hátramaradók összepakolnak és eltüntetnek minden nyomot maguk után. Ha megérkeznek Karthágó mellé, már csak az alkalmas időre kell várniuk, ami lehet, hogy hamar eljön. Hannibál is a tengerek partján marad ezentúl, ahol a futárok és postagalambok elérik és ahonnan gyors hajókon hamar visszaérhet a fővárosba. Mindent megtesznek, ami rajtuk múlik.

Hogy az istenek végül kire fognak rámosolyogni, talán még ők maguk sem tudják.