- Aquila!

- Jupiter!

Herman leereszkedett a római katonákat rejtő vízmosásba, próbálta megkeresni Valgust vagy a térképészt, de a koromsötét, holdtalan éjszakában még észrevenni sem volt könnyű az embereket nem, hogy megkülönböztetni.

- sssh. Itt.

Lassan, az árokpart nedves talaját tapogatva közeledett a hang forrásához. Takács Héraklész Róbert valamivel jobban lett az elmúlt két napban, még mindig gyenge volt és a karját sem tudta mozgatni, de legalább felébredt és beszélt. A keze a sár helyett valami furcsa állagú dolgot tapintott; Herman inkább nem próbálta lefordítna a latin kifejezést. A legtöbben kevéssé épületes módon reagálják le, ha álmukban földet tömnek a szájukba. A római belerúgott a lábszárába, a nemtetszés újabb egyértelmű jele. Gyorsan elhadart valami bocsánatkérés félét és tovább támolygott.

- Merre vagy bazmeg? - sziszegte

- Itt, pár méter, a nagy gyökér mellett.

Tulajdonképpen feleslegesen sugdolóztak, a gall hosszúház több száz méterre volt és valószínűleg már mindenki aludt. Az antik nem voltak nagy éjjeli baglyok, eleve mit is lehetett volna csinálni a vadonban. Ilyen későn már gyereket se.

Lekuporodott az árok aljára, koszosabb és büdösebb úgyse lesz, tényleg lehetett ott valami gyökérféle és mintha mozgást is látott volna. Igen, határozottan mozgolódott egy koromfekete folt a sötét háttér előtt. Sőt nem is egy, hanem legalább kettő.

Lassan odavánszorgott a nagy gyökérhez, ahol a két árnyékot látta.

- Nos?

Ezek szerint Valgus is itt volt, logikusan persze.

- Kb. tizenöt-húsz felnőtt, főleg nők és öregek meg ugyanennyi gyerek. Fegyverforgató férfi legfeljebb kettő, de ők is inkább kamaszok.

- Ha szerencsénk van, akkor a germánok és nem Varro ellen mentek – dünnyögte a centurio.

- Élelem?

Végülis erről szólt az egész, negyvenhét ember nem valami sok, ha harcra került volna sor, de több, mint elegendő, ha ellenséges területen kell ellátni őket. A túlélők legnagyobb része földműves vagy egyenesen városi lakos volt, tehát a vadászat szóba sem jöhetett. Illetve szóba éppen jöhetett, csak eredményt nem hozott volna.

- Disznóól, legalább öt-hat disznónak elég, meg valami kecskefélét is hallottam.

A teutonokat, már aki tudta, hogy kikről is van szó gyakran gúnyolták kecskebaszóként, pedig egyáltalán nem volt több kecske a Liptói havasokban, mint Ómagyarország más területein. Legalábbis nem olyan sokkal több, és különben sem volt muszáj felmenni a pásztorokhoz. Aki akarta az nagyrészt elkerülhette őket. Herman például elkerülte. Már úgy általában a kecskét és nem konkrétan a velük folytatott nemi életet. Az egész kecskét, kecskehúst és a kecskesajtot is. Még a kecskebőrt, kecskeszőrből készült szövetet is. Bármit aminek kecskeszaga volt.

Ha nem lettek volna disznók is a gall telepen, akkor valószínűleg egy ültő helyében felfalt volna egy egész kecskét, a szarvát és szőrét is. De szerencsére voltak disznaik, egyáltalán szerencse hogy belefutottak ebbe a kicsi, védtelen erdei „tanyába”. Pláne anélkül, hogy bárki észrevette volna őket. A rómaiak sok mindent tudtak a háborúról, Herman egyik füzetecskéje szerint Fabius reformjainak köszönhetően még „kis háborúnak/belluolum-nak” nevezett gerilla harcmodorról is. Ugyanebben a füzetkében azt is írták, hogy valóságos mesterei lettek a koncepciónak. Ebben Herman mondjuk az első perctől kezdve kételkedett, aki ötvenezeres sereggel indul Gallia meghódítására az nyilván nem a bandita-hadviselést fogja begyakorolni. Ezek a rómaiak mindenesetre az ő véleményét támasztották alá, közönséges felderítő műveletre is alkalmatlanok voltak, úgyhogy neki kellett kikémlelnie a gallokat.

- Remek, remek.

Valgus, akárcsak a többiek, két napja csak bogyókat evett, azt is módjával, mert a legtöbbről nem tudták, hogy ehető-e. Herman se tudta, ezért voltak altisztek a seregben, hogy az ilyen marhaságokra figyeljenek.

Valgus „haditerve” rendkívül egyszerű volt, ebben a vízmosásban várták Herman visszatérését, aztán az éj leple alatt olyan csendesen, amennyire csak tudták megközelítik a gall telepet, körbeveszik, és előbb az embereket vágják le aztán a disznókat. Valgus latinul vakkantott valamit az egyik emberének, aki ezek szerint itt volt a közelben, majd lassan az egész árok életre kelt.

- A pisztoly megvan?

- Meg Főnök, azt hiszem használni is tudom.

A térképész jobb karja még mindig bénult volt, sőt valami ronda kelés is megjelent rajta, Lucius azt mondta, hogy amputálni kellene. Viszont egyetlen orvos sem volt a közelben, ami azt jelentette, hogy a legkisebb kockázatot az úgy hagyni, ahogy van jelentette. Hermant egyre inkább fúrta a kíváncsiság a fegyvercsempész üggyel kapcsolatban, azonban más dolog egy légió közepén félrevonulni és más egy félszakasznyi katona esetén. Plusz sürgősebb dolga is akadt, például valami ennivalót szerezni.

Az előbbi, vagy egy másik római visszaért és valamit sutyorogtak az utász centurióval. A pár elkapott szó alapján arról lehetett szó, hogy készen állnak.

- Készen állunk. – szólalt meg Valgus magyarul.

- Ok, akkor utánam, libasorban.

Fogalma sem volt róla, hogy merre lehet kimászni az árokból. A gyökér miatt erre valószínűleg meredek, ha világos lenne, akkor persze kapaszkodónak használhatná, de így a sötétben szinte biztos, hogy valamelyik elvétette volna. Ahol bekúszott ott bő másfél méter lehetett az árok, tökéletes. Lett volna, ha nem száz méterrel odébb van. Az egyik helyen mintha a föld és az ég csillagokkal pettyezett sötétjét elválasztó kontúr mintha egy kicsit alacsonyabban lett volna. A talaj puha volt, pláne ebben a semmirevaló római szandálban, ahelyett, hogy normális bakancsot használtak volna… hülye beképzelt rómaiak. Mindegy sikerült és ezesetben a többieknek is sikerülni fog. Kint a normál talajszinten még mindig sötét volt, ezekben a sűrű erdőkben még a nappal sem volt fényes, de azért összehasonlítva az árokkal határozottan kellemesebb érzés volt. Tulajdonképpen látott.

Az első római is megjelent az árok partján, majd még egy és még egy. Herman óvatosan, lassú tempót diktálva elindult a gall ház felé. Az egész lényege a meglepetés, olyan nesztelenül kellett haladniuk, amennyire egy tökig páncélozott csapattól kitelik. Elsőre talán jó ötletnek tűnt levenni a páncélt, viszont a kavarodásban könnyen egymást döfhetnék le, ha nem tudnák egymást gyorsan azonosítani. Ráadásul, ha esetleg valakit mégsem ismernek fel, akkor a vért eltérítheti a szúrásokat. Úgyhogy a páncél maradt.

A nem is annyira távolban felugatott egy kutya. Ha pechjük volt, akkor az egyik gall megvizslatja a helyzet mibenlétének a hogyvoltját és valahogy értesíti a többit, akik a közelben éltek. Igaz ez nem feltétlen volt egyenértékű a kudarccal, az ómagyar tanyaházaknak az ilyen gall izékhez képest rendes védművei és rádiója volt, aztán ennek ellenére nem egyet és nem kettőt kiraboltak már. A csapat elérte az irtás szélét, egy jó két-három hektáros, nagyjából kör alakú területen különféle haszonnövények vették át az erdő helyét, míg az egész közepén két nagyobb lakóház és egy kisebb disznóólnak használt épület állt.

Ismét felhangzott a kutyaugatás, ezúttal nem akart abbamaradni sőt két másik csatlakozott hozzá. Nem a szél felőli oldalról kellett volna jönnünk, jutott Herman eszébe.

- Bassza meg – mondta ehelyett.

Valgusra nézett, majd a római kiadta a támadási parancsot. Százötven méter futás. Este, páncélban és római saruban kb. 30-40 másodperc, ha ügyesek még mindenkit bent érhetnek.

…A páncélos alakok egy laza vékony arcvonalba fejlődtek, nem voltak sokan, mégis, a szervezett ellenállás jelére egy pillanatra megtört a germánok rohama, sőt a rómaiak egy kissé vissza is szorították őket. A sokk elmúltával persze győzni fog a túlerő, bármilyen rosszul felszereltek és képzettek voltak a germán harcosok, legalább hússzoros fölényben voltak a tábort védő kicsiny római egységgel szemben. A térképész ernyedten feküdt a római vonal mögött, most még biztonságban. Talán soha nem futotta még gyorsabban ötven métert, a térképész meglehetősen könnyű volt, egyszálbél Átkerült. A római vonal lassan szakadozni kellett. Nem volt több idő…

A kutya morogva ugrott a mellette futó légiósnak és a kardtartó kezébe mélyesztette a fogait. Egy másik „csatában" volt. A légiós üvöltve dobta el a fegyvert, miközben az állat tovább marcangolta a puha, csupán apró csontokat tartalmazó húsdarabot. Egy másik katona rohant a megtámadott segítségére és előbb mellső lábon szúrta a kutyát, majd sikeresen kiontotta a belét. A ház ajtajánál világosság támadt, a benti parázs fénye szűrődött ki az immár nyitott ajtón, majd egy árny jelent meg. Egy darabig megbűvölten nézte a jelenetet, aztán eliramodott a katonákkal ellentétes irányba. Legalább 50 méter előnyről indult.

- Elkapom – üvöltötte Herman

Csak később kapcsolt, hogy a rómaiak nem igen érthették meg mit mond. Valóban két másik harcos vele tartott az árny üldözésében, azonban a teuton hosszabb lábainak köszönhetően hamar behozhatatlan előnyt szerzett velük szemben. A verseny persze elsősorban nem az üldözők között, hanem az üldözött és az üldözők viszonylatában zajlott. Az árny előnye talán 25 méterre csökkent, viszont 70-80 méter múlva az ismeretlen növényeket tartalmazó tábla az erdőnek adta át a helyét, és ezután bottal üthetik a helyi viszonyokat jobban ismerő gall nyomát. Hallotta, hogy a római „főerő” elérte az épületeket és berúgták a faajtókat.

Herman tovább fokozta a sebességét, amennyire csak a szandál engedte, nem volt kiváló futó, de azért jónak számított. A különbség egyre fogyott, de nem elég gyorsan. Szinte biztosnak tűnt, hogy eléri az erdőt. Az árny megbillent, egy nagy földrögben vagy vakondtúrásban, lelassult éppen annyira, hogy Herman egyetlen ugrással leteríthesse. Kicsiny, sovány test vergődött a melák teuton alatt, semmi esélye sem volt… hacsak meg nem szerzi a hegyivadász övén fityegő kardot. Ugyan jobban szerette a csákányt, de most mégis inkább jellegzetes nyolcas formájú markolatvédővel ellátott ibér kardot részesítette előnyben. Kisebb, könnyebb vele forgolódni egy épületben és döfni is tud. Ahogy a gall készült éppen. Az egyik kezével megragadta a gall alkarját a másikkal pedig erős ütést mért a könyökizületre. A kicsiny testből pokoli erős hang tört fel, élesen elkülönült a házak által lefojtott halálsikolyoktól. Közben megérkezett a másik két üldöző, és az egyikük nyakon szúrta, de meglehetősen ügyetlenül. A meleg artériás vér beterítette Herman páncélját. A test még rángott egyet aztán abbahagyta. Herman lehengeredett róla és a biztonság kedvéért levágta a fejet. Tizenkétéves forma lehetett, de az antiknál nem lehet tudni. Ölni mindenesetre már képes lett volna, feltéve, hogy az egész csak az akaraton múlna. Hidegfegyverek esetén azért ez nem mindig volt elég.

- Klamor! – mutatott a fiúra

Ha minden igaz így mondják a hangosat, mindesetre a római katonák hevesen bólogatni kezdtek, majd magyaráztak valamit amiből Herman azt vette ki, hogy most már megtörtént. Herman a házra mutatott, a rómaiak követték, most már nem futottak, vagy nyertek, akkor meg minek vagy nem, akkor meg minek. Az ajtóban két köpenyes alak jelent meg egy testtel a kezükben. Ledobták a földre, majd levágták a fejét, a rómaiak nem idétlenkedtek a pulzus ellenőrzésével. A határvadászok se, bár otthon fejbelőtték a gyanúsabb eseteket. Újabb katonák, vagy ugyanazok jöttek egy újabb testtel, ezt is hasonló ápolásban részesítették. A közelebbi épületben némi aprófát dobtak a parázsra, hogy legyen egy kis fény a takarításhoz és… Herman áldotta a szerencséjét, hogy csak némi gyomorsavat tudott felöklendezni. Sok harcteret látott már és a nemi erőszak a háború velejárója volt (bár a nemi erőszaknak meg a hadbíróság, de bizonyos körülmények között ettől eltekintettek) a házban viszont csak halott gallok voltak.

Valgus a távolabbi épületben rendezkedett valamit, vélhetően a főzéssel kapcsoltaban.

- Áh! Remek. – váltott magyarra, ahogy meglátta a germánt – éppen azon vagyok, hogy az egyik házat kitakarítjuk valamennyire, és itt töltjük az éjszaka hátralevő részét. Iuniust vissza is küldtem a többi emberért. Szerinted jó ötlet?

- Hát a fiú elég nagyot rikoltott. De este nem fognak támadni, vagy ha támadnak is, hoznak fáklyát. A helyedben őrszemeket küldenék ki és bármi gyanúsra lelépünk. Viszont a disznókat amúgyis idő megsütni.

- Én is így vélem.