A fegyverszobának helyet adó üreget a falu fölé magasodó sziklába vájták. Mikor beléptek, Balmirkárt kiküldte a benti őröket és utasította őket, hogy kívülről zárják rá az ajtót.

- Az utóbbi időben szinte semmit sem gyarapodott a készlet – mondta. - Csak egy sérült sörétes puskát szereztünk, azt reméltük, hogy meg tudjuk javítani, de nem sikerült.

- Hadd nézzem.

Balmirkárt kitárta előtte a belső ajtót, majd hátralépett. Hannibál türelmetlenül intett neki, hogy hagyja ezeket a formaságokat. A belső szobában hosszú fémrudakból kovácsolt rácsok mögött ómagyar tűzfegyverek pihentek faragott fabölcsőkben, első ránézésre sok, másodikra fájóan kevés. A már említett sörétes puska torzója egy vasalt ládából került elő.

- Íme – nyújtotta át Balmirkárt. - Az épen maradt részeket már kiszereltük belőle.

Hannibál kicsit forgatta a fegyvert a kezében, majd visszaadta. Vadászfegyver, egy balul sikerült vadászat eredményeképp kerülhetett anti kézre. A cső hátsó része csúnyán megrepedt, lehet, hogy eleve gyártási hibás volt. Kár érte. Végignézett a gondosan elzárt, féltve őrzött fegyvereken.

Az Írószövetségen belül működő SF szakosztály honlapjára április közepén felkerült egy kritika a blog első évadának nyomtatott változatáról.

(részlet:)

"A történet alapvonalai az első évad folyamán bontakoznak ki, amely, címéhez híven, az időugrás utáni két hónap eseményeit dolgozza föl. 2008. október 25-én éjszaka Komárom-Esztergom megye lakói különös viharra lesznek figyelmesek, amelyről hamarosan kiderül, hogy nem volt más, mint egy megmagyarázhatatlan időugrás kísérőjelensége, amelynek következtében a megye nagy része a Kr. e. 3. századba került vissza (ezek után némileg megtévesztőnek tűnhet a borító, amelyen Lázár deák 1528-as térképe látható). Az intő jelek közé tartozik a korábbi települések helyén elterülő őserdő, az infrastruktúra összeomlása és nem utolsósorban az átkerülteket mindenfelől körbevevő harcias kelta népesség, akik nem nézik jó szemmel a váratlanul közébük csöppent idegeneket.

A történet a megszokott, kényelmes életükből kiszakított lakók mindennapjait beszéli el hét középponti szereplő sorsán keresztül, a kezdeti döbbenettől és hitetlenkedéstől a lassú alkalmazkodásig. Az énformában íródott fejezetek mindegyikében eltérő szituációkkal, problémákkal, érdekcsoportokkal találkozhatunk, amelyek együttesen rajzolják ki az átkerült közösség nagyszabású tablóját. Itt mutatkozik meg Az átkerülés napjai legnagyobb erénye: a rendkívül pontos helyzetrajz, valósághű technikai és tudományos részletekkel, ami egy sci-fi esetében ha nem is elengedhetetlen, de nagyban hozzájárul a mű élvezetéhez. A szereplők szaktudása, ismeretei aktív szerepet játszanak a történetben, legyen szó mezőgazdasági szakemberről vagy angoltanárról, és a szerzők jól láthatóan ügyeltek arra, hogy ne merészkedjenek számukra teljesen ismeretlen területre. A fejezeteket bizonyos időközönként a történet világából kiragadott tudományos elemzések, közigazgatási közlemények, katonai jelentések, falragaszok szakítják meg, szokatlanul erős, életszerű atmoszférát teremtve. Az olvasó már-már hajlik arra, hogy egy valóságos időugrás esetén kézikönyvként használja a kötetet, fölkészülve minden eshetőségre."

Evellei Kata írása teljes hosszában az alábbi linken olvasható.

Már majdnem teljesen besötétedett, mire elérték az éjszakázásra kiválasztott postaállomást. Negyven lovas várta őket és két málhás elefánt, meg az állomásmester és családja. A mester zömök termetével és sűrű, erős szálú hajával érdekes ellentétet alkotott a két felesége, akik annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy valószínűleg testvérek voltak – testvérek, valahonnan a hegyeken túlról, ahol az emberek magasak, karcsúak és olyan színű a hajuk, mint a méz. A gyerekeik viszont az apjuk termetét örökölték, jobban is jártak így.

Hannibál fáradt volt, pedig az utazáson és a szemlélődésen kívül nem csinált aznap semmit. Az erődszerű állomás emeletét készítették elő a számára, valószínűleg az egész családot kiköltöztették miatta, de ezt valószínűleg nem bánták. A király kísérete soha nem volt szűkmarkú és még ennél is többet és az, hogy a postaállomás legendáriumába belekerül majd az, hogy a hegyen túli király itt töltött egy éjszakát. A birodalmi postaszolgálatot még Hamilkár alakította át, Hannibál idején még hatékonyabb lett, mikor kiépült a szárazföldi úthálózat első lépcsője. A legfontosabb utakat római módra lekövezték, de a kevésbé fontosakat is felmérték, szélesítették, egyenesítették. Egy ilyen földes-sziklás út mellett feküdt a mostani postamester állomása is. A tengeri kereskedelemből befolyó adó egy részét a postahálózat fenntartására fordították, ez a jelentéktelen kis hely is rendszeres jövedelmet húzott belőle, cserébe lovakat és öszvéreket kellett folyamatosan készenlétben tartania, ellátnia az állami pecsétet hordozó személyeket és gondját viselnie a rá bízott útszakasznak. Ezen kívül meg még abból éltek, amiből tudtak: utazókból, a hegyekben gyűjtött növényekből és valószínűleg volt valami közük a hegyi rablóbandákhoz is, ha mást nem, védelmi pénzt fizethettek nekik.

A pun módra felszerelt numidáknak bő negyed óra kellett ahhoz, hogy teljesen szétverjék a rabok szedett-vedett alakzatát. Ellenfeleik zömét lekaszabolták, többségüket lóról, de néhányat a klasszikus imazig módszerrel, ráugorva és közelharcban leszúrva. A közönség ezeket a mutatványokat fogadta a legnagyobb örömmel, így több Karthágó mellett élő numida harcos is kedvet kapott hozzá, miután szétmanőverezték a lándzsás védőalakzatot, majd a résekbe berontva egyetlen rohammal elsöpörték a maradék ellenállást is.

Hannibálnak semmi kedve nem volt végignézni az ezután következő kedélyes mészárlást, de érezte, hogy a folyóparton összegyűlt nemes és nemtelen sokaság erre vágyik. Hagyta, hadd küzdjenek az utolsó vérig. Két lovast veszített, az egyik a saját ostobaságának esett áldozatul, illetve három ló szenvedett olyan sérülést, ami alkalmatlanná tette őket a további hadi szolgálatra. Bosszantó és felesleges veszteségek.

Az imazig nemzetségfők és vezérek arcát fürkészte, de nehezen olvasott belőlük. Biztos volt benne, hogy nem tetszett nekik azt, amit látnak, nem tetszhetett nekik, hiszen cáfolta mindazt, amit gondoltak. A kengyel nem korlátozza a harcost, épp ellenkezőleg, nagyobb szabadságot ad neki. Ezt most láthatták a pun-numidák manővereiben, hirtelen fordulataiban, utolsó pillanatban leállított támadásaiban, sőt, abban az erőben is, amivel a nyeregből kicsit kiemelkedő, lábát a kengyelben megvető lovas lesújtott az ellenségére. Hiába mondják azt, hogy a lóról leugró, a másikat a földre rántva megkéselő harcmodor az igazán hősies és férfihez méltó, valójában azért csinálják így, mert nem tudnak egyszerre lovagolni és komolyan összeakaszkodni valakivel. De attól még, hogy valami igaz, nem biztos hogy el is fogadják annak.

Miközben a lovasok bemutatóit nézte, az ómagyarok jártak a fejében. Nem Hannibál lett volna az egyetlen uralkodó a Nagy Tenger partján, aki gazdag hálaáldozatot mutatott volna be az összes ismert istennek, ha az ómagyarok birodalma valahogy elemészti önmagát. Gyanította, hogy néhány jelentéktelen, de szilárd ómagyar szövetségesnek számító szomszédos bábkirályocskán kívül senki sem siratná meg őket, még a rómaiak sem. A punokat, mint hajós kereskedőket természetesen leginkább az ómagyar flotta zavarta, az igazából közömbös volt számukra, hogy ott messze, a szárazföldön vagy egy sehova sem vezető hosszú tengeröböl túlsó végénél mi történik. Az ómagyar jelenlétet és hatalmat a saját magukat hajtó hajóikon és a sok száz lépésről pusztítani képes lövegeiken keresztül érzékelték; hiába éltek papíron mindig is békében az átkerültekkel, az általuk pénzelt kalózok és csempészek elég sokszor megtapasztalták már, hogy mire képes az ómagyar tengeri hadigépezet. Egy nyílt összecsapáshoz legközelebb Hamilkár került, aki annak idején az összevont karthágói flottával majdnem elfogott egy ómagyar segédcirkálót Masszília ostrománál, de a felmentésre érkező átkerült flottát már ő sem akarta bevárni. Az ómagyarokat nem lehet megverni a tengeren, ez egyértelműnek tűnt minden józan elme számára. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy legyőzhetetlenek lennének. Hannibál kívülről és belülről is látott eleget ahhoz, hogy tudja, ezek a hajók se nem sebezhetetlenek, se nem legyőzhetetlenek. Ha pedig egymást lövik és üldözik... Ha nem jutnak időben kikötőhöz, javításhoz, ellátmányhoz...

A nap hevesen tűzött. Hannibál a szeme fölé emelte a tenyerét, hogy kicsit árnyékolja az arcát és jobban lásson. Meleg volt, de itt fent a palota teraszán kellemes szellő fújt, a tárgyalóteremben megrekedt forróság után szinte hűvösnek tűnt a kinti idő. Cirta furcsa, szűkös utcái, sziklaormokra felkúszó házai és a mindenfelé nyíló hasadékokat átívelő hídjai még mindig megragadták a fantáziáját. Ha a katonáit nem lakomával és ünnepléssel, hanem fegyverrel várnák, mennyi ideig tartana bevenni ezt a várost? Mit tennének a védők? Vajon ledöntenék a hidakat a támadó szakaszok előtt? Elvágnák a függőhidak háncsait, köteleit, szétvernék a fáradtságos munkával felépített kőhidak pilléreit? Védené a pun harcosokat a fejük fölé emelt pajzs a magasban futó utcákról rájuk hajított kövek és egyebek ellen? Vagy nem is rohammal, kézitusával vennék be a várost, hanem kiéheztetnék? Mekkora raktárakat rejtenek a sziklás hegyek, mennyi van, amiről még a Karthágót képviselő helyi hivatalnokok sem tudnak?

Mielőtt bevonultak a városba, egy folyóparti liget mellett letáboroztak, hogy a kissé lemaradt málhás csoportot bevárják és minden csapatrészt szépen elrendezzenek. Nem vonulhatnak be úgy a numida fővárosba, mintha valami koszos, leharcolt sivatagi horda lennének. Az elefántokat leszerszámozták és megfürdették, agyaraikra díszes szerelékeket raktak és a szíjaikat is átkefélték, hogy mély színben csillogjanak. A lovasok és gyalogosok is rendbe szedték magukat, ettek, ittak, felüdültek. A szállásmesterhez futárok érkeztek, akik jelentették, hogy a városban már minden készen áll, mind az előkelők, mind a közemberek szórakoztatására. Külön kiemelték azt a kis sátortábort, ahova a környék legelismertebb prostituáltjait gyűjtötték egybe egy Asera-papnő felügyelete alá. Hannibál azonnali és példás halálbüntetést ígért a katonáinak minden erőszakos cselekedetért, de a szállásmester is megtett a cél érdekében minden tőle telhetőt.

- Gondolja, hogy Szörémvár akkor sem mozdulna, ha a Száva-csoport elkezdené a nándorfehérvári erőd elfoglalását? - ráncolta a homlokát Zarányi.

Az eszéki parancsnokság füstszagú irodájában ültek, az ablakok zárva és a redőnyök becsukva. Már senki sem dohányzott, a füst mégis mintha megült volna köztük, a lámpák fénye is sápadtabbnak tűnt. Az asztalra kiterített térképen vékony pálcákkal tologatták ide-oda a színes korongokat, felvázolva egy-egy lehetőséget.

- Gondolom – felelte Jonatán. - De az sem jelentene semmit, ha mozdulnának. A folyófigyelő szolgálat mellett nem tudnak észrevétlenül elhaladni, a támadások is lassítanák őket. Amúgy is hegymenetben jönnének. Az erődöt nem tűzfegyverek ellen tervezték, a szörémvári egységek ki sem futnak, mi már el is foglaltuk a helyet. Onnantól kezdve pedig a folyón csak az közlekedik, akinek engedjük, ezt ők is tudják. Már most is ez a helyzet, csak az erőd bezavarhat.

Jonatán igyekezett minden fontos dolgot megjegyezni, fejben tartani, csak olyan jegyzeteket készített, amik mások számára használhatatlanok. Legalábbis remélte, hogy azok. Hiába voltak előzetes sejtései, Varsát hallgatva mégis meglepte, hogy délről milyen sok érzékeny pontját sikerült becserkészniük az északiaknak – már jóval azelőtt elkezdve ezt, hogy az apjával kapcsolatos botrány kirobbant. Azt pedig senki sem garantálta, hogy nem tették meg ugyanezt északról is, aki nem hülye, az már rég látta, hogy valami kellemetlen dolog készül a főváros és az egyre feljebb törekvő tengeri kikötőváros között. Csak az nem szivárog ki, ami itt van a fejemben, gondolta Jonatán. Vagy legalábbis arra kisebb az esély.

Egyeztetett még pár részletet Varsával, majd behívatott egy mérnököt, aki annak idején részt vett a fiumei vasútvonal építésében is. A kém diszkréten elvonult az iroda sötétzöld szövettel leválasztott sarkába, amíg Jonatán a mérnökkel tárgyalt. Nem terítette ki a lapjait, bár a bárgyú fedőtörténet túl sok hírszerzőt nem vezetett volna félre; így mégis jobbnak tűnt valahogy. Jonatán rámutatott arra, hogy a Dráva alatti vasútvonal az itt ragad mozdonyokkal és gördülőállománnyal mennyire fontos szerepet játszik a Dráva-csoport, közvetve a Duna-csoport ellátásában és kapott olyan füleseket több helyről is, hogy északi diverzáns csoportok ezt el akarják vágni, megrongálva a pályát, berendezéseket. Ennek a hogyanjáról (részletesen) és az ellene való védekezésről (felületesen) értekeztek, Varsa pedig megkapta a tippjeit. Mikor a mérnök elment, Jonatán meglehetősen idétlennek érezte magát. A konspiráció nem az én világom, gondolta. Ebben nem sikerült az apámra ütnöm. Ebben sem.

 Visszaakasztotta a tábori telefon ormótlan, súlyos kagylóját a helyére, maga alá húzta a kopott széket, leült és becsukta a szemét. Tünde hangja még ott csengett a fülében, de most sem tűnt kevésbé távolinak, mint amikor beszéltek. A nadrágja még mindig feszült, próbált kicsit igazítani rajta. Nem beszéltek semmiről, nem is beszélhetnek semmiről mert nem tudják garantálni a vonalak biztonságát, még a saját nevüket sem használhatták. Mindez csak arra volt jó, hogy még kellemetlenebb legyen az egész. Mostanában valahogy minden egyre kellemetlenebb lesz.

Végül összeszedte magát, hogy kiléphessen a tábori posta közös terébe. Elhúzta a fülkét takaró zöld függönyt. A tisztiszolgává avanzsált Para odalépett hozzá.

- Helyzet? - kérdezte Jonatán.

- Minden, ahogy volt.

- Most jön az összekötő?

Reggel áttanulmányozta a mai programját, de Tünde kicsit összezavarta a gondolatait. Tünde és az, hogy itt ülnek és igazából nem történik semmi. Itt nem. Ezért is lép le hamarosan. Addig viszont mindennek úgy kell mennie, ahogy szokott – ellenőrző séta a főtáborban és ha már itt van, egy telefon Fiumébe, hátha Tünde felveszi. A főhadiszállásán is volt saját vonala, természetesen, nyilván ugyanarra az interurbán vonalra kötve, de valahogy itt könnyebben ment a dolog. A fene se érti ezt.

- Már megérkezett – mondta Para. - Elég érdekes fazon.