- Gondolja, hogy Szörémvár akkor sem mozdulna, ha a Száva-csoport elkezdené a nándorfehérvári erőd elfoglalását? - ráncolta a homlokát Zarányi.

Az eszéki parancsnokság füstszagú irodájában ültek, az ablakok zárva és a redőnyök becsukva. Már senki sem dohányzott, a füst mégis mintha megült volna köztük, a lámpák fénye is sápadtabbnak tűnt. Az asztalra kiterített térképen vékony pálcákkal tologatták ide-oda a színes korongokat, felvázolva egy-egy lehetőséget.

- Gondolom – felelte Jonatán. - De az sem jelentene semmit, ha mozdulnának. A folyófigyelő szolgálat mellett nem tudnak észrevétlenül elhaladni, a támadások is lassítanák őket. Amúgy is hegymenetben jönnének. Az erődöt nem tűzfegyverek ellen tervezték, a szörémvári egységek ki sem futnak, mi már el is foglaltuk a helyet. Onnantól kezdve pedig a folyón csak az közlekedik, akinek engedjük, ezt ők is tudják. Már most is ez a helyzet, csak az erőd bezavarhat.

Zarányit nem győzte meg, látta a felettesén. Zarányi Árpád, akit az apósának szántak, kövérkés, ráncos, szigorú tekintetű katonaember, aki jelentős szerepet játszott a Száva környékének pacifikálásában és megszervezésében. Közben a vagyona gyarapításáról sem feledkezett meg, így a Hercegh családnak és a Zarányi családnak előbb-utóbb törvényszerűen kereszteznie kellett egymás útját. A barátság pedig kifizetődőbb, mint az ellenségeskedés. A megbeszélésre várva Jonatán felfedezte a Zarányi-lány fényképét a parancsnoki asztalon. Szép, barna hajú, nagy őzike szemű teremtés. Tizenhat éves, de gyerekképű. Nyaktól lefele ugyan nem látta, lehet, hogy mellben erős, de egy ilyen ártatlan gyerekképhez az csak rosszabb. Tünde nem sokkal idősebb nála, mégis, mintha egy másik generációba tartozna. És az öreg Zarányi is tud Tündéről, mostanra már mindenki tud Tündéről, még az is, akinek semmi köze az egész dologhoz.

- Erről a magabiztosságról azok az északi parancsnokok jutnak eszembe, akik menetből akarták elfoglalni a Dráva hídjait – közölte Zarányi Jonatánnal. - Papíron minden szépnek tűnt. De mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy rögtön az elején beragadjunk, mint ők.

- Nem ragadunk be – biztosította róla Jonatán. A Dráva-csoport parancsnokára nézett, a „Mi Albertünkre”, aki nemrégiben lett ezredes, elvégre ő sem maradhatott le a másik két csoport parancsnoka mögött rangban. Jonatán csak azon csodálkozott, hogy az öreg Zarányi megmaradt annak, ami volt, elvégre már lehetne tábornok is akár, miért ne. A „Mi Albertünk”, a fiumei báli körök hőse, Albert János valahol messze járt, hidegen hagyták a déli kérdések, a nándorfehérvári erőd és a Vaskapu mögött lapuló naszádok ágyúi. A Dráva-csoportnál minden csendes, mindenki szépen ül az állásaiban, a hídfőt a biztonság kedvéért aláaknázták, vonaton pedig csak egy ugrás Fiume. A „Mi Albertünk”, hiába rokona szegről-végről az átkerülés után országot szervező miniszter- és államelnöknek, végső soron Fiuméhez húzott. Gondolatban meg el innen, ki tudja hova.

- Nem? - nézett kihívóan Jonatánra Zarányi.

- Nem. Az északiak finomkodni akartak, azt hitték, az elég. Mi tudjuk, hogy nem. Az erőd védői megerősítették a falakat homokzsákokkal, de az aknavetők ellen nem tudnak mit tenni. Ha megfelelő tűzerőt alkalmazunk, egyszerűen nem tudnak mit szembeállítani vele. És a készleteik is végesek, a jelentések szerint már olyan kicsi a napi fejadagjuk, hogy gyakorlatilag éheznek. Ha méltányos megadási feltételeket kapnak, akár szabad elvonulást, ellátást, akármit, hozzá egy kis puskaport, hogy ne nevezzék őket gyávának...

- És ha kitartanak? - kötözködött Zarányi.

- Akkor kicsit több lőszerre lesz szükség és többet kell javítani utána. Ha az erőd a miénk, a Fiuméből leszállított hetvenötös löveget a helyére emeljünk és azzal lezárjuk a folyót, erre már kész tervek vannak. Ezt a löveget az ostromban nem akarjuk használni, most egy délebbi ponton van álcázva, ha esetleg felbukkannának a szörémváriak. De meglepni nem tudnának senkit.

- Vannak kémei a Vaskapun túl?

- Néhány fegyveres járőr jelentése, nem túl használható dolgok. Szörémvár egy külön világ, nem tudtunk bejuttatni senkit. Viszont van egy fülesünk, miszerint két korlátozott tengeri alkalmasságú egységet és kisebb fegyveres különítményeket elindítottak a Boszporusz vagy a Dardanellák felé. Ha ez igaz, akkor az Ó... az Esztergom rombolót akarják fedezni.

- Ez csak szóbeszéd – legyintett Zarányi. - Pletyka.

A pletyka említésére már a Mi Albertünk is felnézett. Majdnem egyidős volt Jonatánnal, de sokkal magasabb, szélesebb vállú, Jonatán valahogy kisfiúnak tűnt mellé állítva. Ismerték egymást, a szokásos társasági rendezvényeken össze-összefutottak, letudva az illő és elvárt köröket, ráadásul valahol Jonatán beosztottja is volt akkoriban, hiszen ő is a déli területen viselt magas katonai rangot – akkor még irányítani való katonák nélkül, inkább összekötőként szolgált a Dráván túli területek felé. Ebben jól kamatoztathatta a képességeit, gondolta epésen Jonatán. Egy kis bál Fiumében, egy kis bál Esztergomban.

- Bolyáki fut a tettei következményei elől – mormolta a Mi Albertünk. Látszott rajta a műfelháborodás. Jonatán is elolvasott és meghallgatott mindent az esettel kapcsolatban, mint mindenki. Látásból ismerte a magas, délceg, ősz hajú kapitányt és sehogy sem tudta összeegyeztetni ezt a képet azzal a magából kivetkőzött északival, akinek a fiumei hírforrások lefestették. A tények viszont igazolni látszottak ezeket az állításokat. Az összecsapás helyszínén nem csak az Adria Svadron szakértői vizsgálódtak, hanem a korinthoszi konzul emberei is, a diplomáciai kirendeltségek pedig lélekben inkább Esztergomhoz húztak, még ha jelen helyzetben ezt nem is nagyon fejezték ki a római nagykövetség kivételével. De a konzul maga is aláírta a jelentést. Az ÓmHH Esztergom megadást színlelt, majd miután felzárkózott az ÓmHH Kapitány Csaba mellé és az épp elindította a különítményt, hogy az hivatalosan is átvegye a hajót, a romboló váratlanul tüzet nyitott a naszádra két hetvenötösből. Miután elsüllyesztették, géppuskákkal és kézifegyverekkel lőtték a vízben evickélő túlélőket, csak ezután menekültek el. Jonatán olvasta az eredeti jelentést is, látta a csatolt fényképeket, helyszínrajzokat, az összecsapást a partról figyelő antik beszámolóinak fordítását is. El sem tudta képzelni, Bolyáki hogyan fordulhatott ki ennyire önmagából. Valahol a lelke mélyén megrémítette az a gondolat, hogy akár ő is ilyenné válhat.

- Ez most nem tartozik a tárgyhoz – zárta rövidre Zarányi. - Mindig a legrosszabb lehetőségből kell kiindulnunk, ez pedig az, hogy az al-Dunán ragadt egységek nem mentek délnek, hanem készek a Száva-csoport területét támadni.

Jonatán feleslegesnek érezte, hogy újra elmondja, mit tudnak ezzel szembe állítani, ha a felettese meg akarta érteni a helyzetet, akkor már abból is megtehette, amit eddig hallott, ha meg nem akarja, akkor nem szerzi meg neki azt az örömet, hogy feleslegesen tépje itt neki a száját.

Zarányi bámulta egy kicsit a másik két ezredest, majd sóhajtott egyet és témát váltott.

- Térjünk a lényegre – mondta. - Mielőtt összehívtam volna ezt az egyeztetést, megszületett az a döntés, ami... mondjuk így, zöld utat ad a katonai lépések megkezdésének. Erről jelenleg nagyon kevesen tudnak és egy kis ideig még így is fog maradni, ezt gondolom nem kell részleteznem.

Jonatán bólintott, kis késéssel a Mi Albertünk is. Az esztergomi parlament szócsatái, a különféle bizottságok és vizsgálótestületek felállításai, a rendőrségi és ügyészségi lépések, meg minden ami a besült északi „invázió” óta történt nem volt más, csak porhintés és egy helyben toporgás. Közben idelent délen egyre markánsabban formálódott az árnyékvezetés, ami egyelőre még nem lépett nyíltan színre, de már minden fontos helyre kinyújtotta a csápjait. Jonatán, eltemetve egy kicsit a délkeleti végekre annyira nem látta át ezeket a dolgokat, de úgy tűnt neki, hogy az új fontos emberek és a régi (még mindig kirakatban levő) fontos emberek, mint a képviselők, kormányzók és egyebek csak igen kicsi közös halmazt alkottak. Az apja is egyre súlytalanabbnak tűnt, hiába volt elvileg még mindig ő az, aki miatt az egész válság kirobbant. És az is teljesen egyértelmű volt, hogy ha nem tesznek semmit, akkor Esztergom szépen lassan megfojtja ezt az egész déli hóbelevancot, azokat, akik nagyot mertek álmodni csak nem mernek felébredni belőle.

- A főerők itt összpontosulnak – bökött Zarányi a Duna-Dráva háromszögre. - Az észaiak a Dunát és a Mecsek felé leágazó vasúti szárnyvonalat használják és gyakorlatilag folyamatosan küldik ide az új egységeket és a hadianyagot. Tisztán anti segédcsapataik is vannak, szkíták és germánok, ezeket az első vonalakba helyezték ki és többször összecsaptak már a járőreinkkel, illetve több eltűnést is nekik tulajdonítanak. A háború tehát már folyik, csak nem vettük még tudomásul. Ha lesz döntő csata, az valahol itt fog megtörténni.

A „döntő csata” csak egy mítosz, jutott eszébe Jonatánnak az egyik tanára az akadémiáról. Makacs mítosz, amiben hittek az átkerülés előtt és az átkerülés után is.

- Egyértelmű, hogy a jelenlegi felállásban mi vagyunk rosszabb helyzetben – tolt odébb néhány sárga korongot Zarányi. - Védelemben valószínűleg sokáig tudnánk tartani magunkat, de ha támadni akarunk... Az óvatosan fogalmazva is kétséges. Ezért erőket kell elvonnunk a középső csoportosításból. Azt kell kihasználni, hogy mi tudunk közvetlenül csapatokat mozgatni a csoportjaink között, míg az északiaknál az infrastruktúra sugárirányú, tehát a központ felé kell mozgatni a csapataikat, ha át akarják őket dobni. Innen – bökött Mohácsra – leggyorsabban errefelé tudnak eljutni ide.

A Gellérthegyi hídra, majd Szegedre mutatott.

- A haditerv szerint tehát a Dráva- és a Száva-csoport támadást indít, míg a Duna-csoport eleinte csak az állásait tartja. Olyan mértékű fenyegetést kell a szárnyakon támasztani, hogy az eredetileg ott állomásozó esztergomi erőket elégtelennek ítéljék és a Dunától vonjanak el egységeket. Utaztatják őket ide, majd ide – a hosszú útvonal pedig lehetőséget ad diverzánsakciókra, amikkel lassíthatjuk a csapatmozgatást, esetleg hosszabb-rövidebb időre el is vághatunk egymástól csapattesteket. Ha a kiépített útvonalak helyett a közvetlen, alacsonyabb áteresztőképességű utakat választják, szintén időt vesztenek. Így lokális erőfölényt tudunk kialakítani és megszállunk stratégiai helyeket, illetve olyan mértékű veszteséget okozunk, ami talán alkalmas lehet az egész konfliktus gyors lezárására is.

Jonatánnak az érthetetlenül álnok és makacs Bolyáki jutott eszébe. Tényleg elég ennyi?

- Száva-csoport – nézett a fiatal ezredesére Zarányi. - Első lépésben felszámolja a nándorfehérvári erőd jelentette ellenállást. Ez nem vehet sok időt igénybe. Közben az ehhez szükségtelen egységek megkezdik a csapásmérést a Tisza-torkolat irányába, a minimum cél, amit el kell térni, a Duna és a Tisza elvágása egymástól, hogy ezt a vízi utat ne tudják használni semmire, legfőképpen ne csapatok szállítására. Ezt nyilván nem hagyják annyiban, így számítani kell a folyami erők ellentámadására vagy Szörémvár aktivizálódására, olyan állásokat kell kiépíteni, amik szembe tudnak szállni ezekkel a fenyegetésekkel. A maximális cél pedig az, hogy a Tisza mentén annyira előrenyomuljanak, hogy közvetve Szegedet is fenyegessék.

- Miért nem lehet a maximális cél Szeged elfoglalása? - kérdezte Jonatán. A törzsével ezt a forgatókönyvet – pusztán elméletben, a politikai háttérfejleményekről még semmit sem tudva – már többször végigvitték, az esetek nagy részében sikerrel.

Zarányi a homlokát ráncolva a Mi Albertünkre nézett, majd annak lekezelő, fölényes mosolyától megerősítve fordult Jonatán felé.

- Ne legyen nevetséges!

Jonatán dacosan összeszorította a száját.