Tisztelt hallgatóink! Megszakítjuk adásunkat. A Megyei Védelmi Bizottság Elnökének, Albert István dandártábornoknak a közleményét olvasom be. "Tájékoztatjuk az Átkerült Területek lakosságát, hogy Brennus kelta király csapatai a mai napon megtámadták országunkat..."

Ha akad olyan kedves olvasónk, aki kíváncsi arra, hogy milyen írások kerülnek ki Ghery billentyűzetéből, amikor épp nem keltul, akkor látogasson el az rpg.hu oldalára, ahol a fenti címet viselő novella már alig várja. Ezúton is gratulálunk a megjelenéshez.

(Lesz ma még poszt ezen kívül, méghozzá formabontó.)

Másnap gőzerővel láttunk munkához. Egy raj folyamatosan kint volt a terepen és járőrözött a köztünk és az erdő közötti részen, éjszaka kivitték az egyik hőkamerát is, egy négyfős team lovaskocsival járta a gyepű mögöttünk elterülő részét. Egy raj mindig őrszolgálatban volt, egy raj felelt az ellátásért és a higiéniáért, a többiek gyakorlatoztak vagy az erődöt építették vagy esetleg pihenhettek.
Járai mindenféle ötletekkel előállt, hogy tegyük bevehetetlenné Fort Sparta-t (sok 300 rajongó van a szakaszban...). Leástunk egy sor punji-karót a falaktól 30 és 40 méterre (előttük botlódróttal), a kapu elé a lehajtóra homokzsákokból és vashulladékból torlaszt emeltünk az útra. Ha valaki kocsival akart behajtani, annak le kellett lassítania, és oldalról bekanyarodni. Ez hivatott megelőzni, nehogy faltörő kos gyanánt nekitoljanak egy szekeret a kapunak.

Lassan letelt a szabadság, mi pedig felcuccoltunk, hogy elinduljunk a Gyepüre. Elbúcsúztunk a lányoktól, és megigértük, hogy vigyázunk magunkra meg egymásra. Az eligazításkor mondták nekünk, hogy  két-három hetente elszabadulhatunk majd, de ezt annyira nem hittük. Az egész hadsereg zsongott, alakulatok jöttek-mentek, felszereltek, átszereltek, jöttek a hírek a kelták mozgolódásáról is. A puskaporszag ott volt a levegőben, szóval a romantikázást egy időre el lehetett felejteni...
A szolgálati helyünk legalább nem volt messze. Ahogy nézegettük a térképet, az átkerülés előtti Kocs környékére lettünk kihelyezve. A gyepüt az átkerült területeken alakították ki, minket a régi E60-as végéhez vezényeltek, ahol egy kibelezett Mol-kútból barkácsolt „kiserődöt” kell védenünk. Végig a határ mentén ilyen őrposztok épültek, benne egy vagy két szakasszal, lovasjárőrrel, rádiókapcsolattal, szóval tisztára olyan volt, mint Az utolsó mohikán.

A karrieremnek finoman szólva is jót tett az Átkerülés. Ha „odaát” maradunk, még legalább tíz évet kellett volna várom míg osztályvezető leszek, még ötöt, míg főosztályvezető helyettes… Szóval nem futottam volna be olyan ballisztikus ívű pályát, mint most. Jó-jó, azért most sokkal nagyobb a tét, meg persze a munkaidő is… Csilla nagy örömére, persze.
Soha nem gondoltam volna, hogy harminc éves – na jó, negyven – korom előtt államtitkári magasságokba emelkedem. És még politikusba sem kellett átmennem. Azt ugyanis nagyon nem komálom.
Ez az elit egy új elit. Nem az ismertség, nem a rokonok, nem a mutyizás számít, hanem a tudás és a teljesítmény. Albert ezt elég világossá tette, az unokaöccsét is zokszó nélkül kivágta.
Egy dolog azonban mégsem változott: a hülye feladatok!

Most épp egy bírósági tárgyalásra kell mennem, amolyan népi ülnökszerűségnek. Csodás feladat, 4-5 óra unalom, a végén meg akasztás.

Ómagyar Arcképcsarnok

Ki kicsoda az Átkerülés történelmében? /szemelvények/ 

Név: Vinitor Miklós 

Á.e. 1973, október 6.-án született Csehszlovákiában (egy Átkerülés előtti állam), Kassán. Agrármérnöki egyetemi diplomával rendelkezett, így az Átkerülés után fontos szerep jutott neki a konszolidáció során. 

Az Átkerülés idején egy kis lélekszámú falu lakója volt, Csentőfáé. Még ottani lakosként szerepet vállalt a korabeli politikában, az Albert István vezette Magyar Egység Pártjának volt teljes szavazati jogú tagja, az akkoriban létrehozott Agrár Koordinációs Bizottság Dorogi térségének alelnöke, majd Á.u. 4.-től a Bizottság elnöke két teljes cikluson keresztül. 

Kicsit szabdaljuk a blogot, ezért időnként furcsa jelenségeket lehet majd tapasztalni az éjszaka folyamán. Az okozott esztétikai károkért előre is elnézést kérünk. Reméljük szebbek leszünk, ha nem, akkor legalább megújultunk. :)

Addig is két kis hír:

Elindult a Goldenblog 2009 verseny, amiről itt lehet olvasni. Feltett szándékunk indulni rajta, de ha esetleg akad olvasó, aki szintén úgy látja, hogy van ott keresnivalónk, akkor a jobb felső sarokban, a "Nevezés" részben ejthet pár linket az érdekünkben - már csak azért is, mert így bekerülhet akár az egyik zsűribe is, az meg ha nem is egy dandártábornoki rang, de azért királyság. (Úgy tűnik, a "Kulturális blogok" lesz a nekünk való kategória.)

A másik pedig egy kis előzetes a megcsúnyult megújult blogból: az első évad olvasási sorrendbe rakva. Ehhez lesz majd rendes link a főoldalról is meg minden, csak addig, ha valakinek van észrevétele, azt örömmel fogadjuk, mint a kommenteket általában.

Most pedig heggesztünk.

(A hová lett T1gris-visszatekintő postsorozat második része)

Éjszakai szállásunk az esztergomi rkap mellett volt. Szerintem itt vendégeskedtem decemberben is, de ebben nem voltam biztos, mindenesetre a régi idők emlékére szívesen összefutottam volna „véletlenül” Sztipán honvéddel, hogy lássam belé fagyni a szart. De végül el sem jutottunk a szállásunkra, mert útban a Kiss János altábornagy út felé, a körforgalom előtt megismerkedtünk Petrával és Mariannal.

(A hová lett T1gris-visszatekintő postsorozat első része)

Nem szokásom adósa maradni senkinek, úgyhogy írok egy részletes beszámolót az elmúlt időszakról. Chips, esetleg kávé-cigi van elég a gép mellé bekészítve? Merthogy hosszú lesz.

Valahol ott váltunk el, hogy volt ez a jaó hángulátú klubdélután a kelta faluban. Ahhoz képest, hogy mi egy kedélyes bebaszásra készültünk, az este végére kaptam a nyakamba jó sok dzsíájdzsót nagy puskákkal, meg egy fancsali képű Szomodit, aki teljesen meglepődött azon, hogy nem fakadok sírva Csentőfa emlegetésétől.

Április 21. A második nagy nap.

A nagy nap hajnala az öreg Conner szebb napokat is látott kunyhójában ért. A többiek persze a hosszúházban akartak tudni, de hajthatatlan voltam. Egy ideig ez a kis szellemfalu és ez a kunyhó volt az otthon fogalmához legközelebb álló hely. Ébredés után még egy ideig lustálkodtam. Biztos a tudat miatt, épp egyszemélyes békekövetként és körözött terroristaként akarok eljutni a gyepűig. Ha közben meg nem gondolom magam. Ha ki nem nyírnak a kelták. Ha le nem lőnek a magyarok. Ha, ha, ha… Úgy döntöttem nincsenek feltételek. Elhatároztam valamit és véghez is fogom vinni. Pont. Kimásztam a takaró alól. A derekam még nem az igazi. Kiléptem a kunyhóból. A tegnap este kért dézsa már ide volt készítve. Remek idő volt, főleg nekem, aki ha tehetné, egész évben húsz fokon élne, kivéve télen. Télen hideget és havat akarok. Azért egy szál alsógatyában egy kissé hűvösebb volt a kelleténél. Nem érdekelt. Hidegvizet locsoltam az arcomba, majd egy egész tisztességesnek mondható mosakodást csaptam. A fogkendőmmel meg fogat is mostam, már amennyire ez egy foszladozó vászondarabbal megoldható.