A karrieremnek finoman szólva is jót tett az Átkerülés. Ha „odaát” maradunk, még legalább tíz évet kellett volna várom míg osztályvezető leszek, még ötöt, míg főosztályvezető helyettes… Szóval nem futottam volna be olyan ballisztikus ívű pályát, mint most. Jó-jó, azért most sokkal nagyobb a tét, meg persze a munkaidő is… Csilla nagy örömére, persze.
Soha nem gondoltam volna, hogy harminc éves – na jó, negyven – korom előtt államtitkári magasságokba emelkedem. És még politikusba sem kellett átmennem. Azt ugyanis nagyon nem komálom.
Ez az elit egy új elit. Nem az ismertség, nem a rokonok, nem a mutyizás számít, hanem a tudás és a teljesítmény. Albert ezt elég világossá tette, az unokaöccsét is zokszó nélkül kivágta.
Egy dolog azonban mégsem változott: a hülye feladatok!

Most épp egy bírósági tárgyalásra kell mennem, amolyan népi ülnökszerűségnek. Csodás feladat, 4-5 óra unalom, a végén meg akasztás. Mivel azonban az egészségügyet érinti, az meg az én területem, így ott kell lennem. Szerencsére nem sok tárgyalásra kell elmennem, ez lesz talán eddig ötödik vagy hatodik. Eddig mindig akasztottunk utána. A készletlopást, a drogozást most nem nézzük jó szemmel, a Kendermag Egyesületnek most minimum gumibot járna… Az aktivisták szerencséje, hogy egy sem került át közülük… legalábbis nem tudunk róluk.

Az ügy bírója szert akasztgatni, a Morvai-féle puccs után a halálos ítéletek legnagyobb részét ő hozta meg. Alacsony, kopasz ember, szemüveggel és jó adag rosszindulattal. Túlságosan nagy karrier rá sem várt volna…
Nem szerettem a bíróság épületét. Ellenszenves bírók, dromedár biztonságiak, akikkel az ember nem szívesen találkozna sötétedés után. Néhányhoz már volt szerencsém a másik oldalról, nem egy kellemes dolog.

A srác, akinek az ügyét tárgyaltuk aznap, alaposan meg lett dolgozva. A dromedárok működtek, de elég ügyetlenül, általában nem látszik nagyon, ha valakit megdolgoznak. Nos, Zolin – mert később kiderült, hogy ez a vádlottunk neve – igencsak látszott, gondolom elkövette azt a hibát, hogy visszaütött.
Általában két őr fogja közre a tárgyaláson az elítéltet, most is csinálták. Zoli igencsak elveszett a maga 60-70 kilójával a két, legalább 120 kilós hústömeg között. Az áldozatoktól eltérő módon ő nem sunyított, lapított két őre között, büszkén, dacosan, már amennyire sebei ezt lehetővé tették, állt, majd ült közöttük.
A kezdésre egy harmadik őr is megjelent, az ő fején is volt egy-két seb, kezdtem kapizsgálni, hogy mi is történt…
A srác nem hagyta magát, sőt visszaütött! Bátor, kimondottan bátor! Kár, hogy az ítélet nagyjából már meg is van.

Az ügy nagyon egyszerű volt. A vád szerint Kiss Zoltán, hogy barátja hamarabb kapjon orvosi ellátást, azt kezdte el híresztelni, hogy keltál jelentek meg az épület előtt, amitől aztán a sebészet várójában igencsak nagy riadalom támadt. A betegek, várakozók megrémültek, sikoltozás, zűrzavar támadt, ami közben a vádlott a barátját, Nagy Balázst, aki favágás közben megvágta magát, be tudta juttatni az orvoshoz.
Az ügyész sorolta az érveket, hogy ez micsoda galád tett, milyen nagy riadalmat jelentett, hogy mennyire megrémültek az állampolgárok, katonákat kellett küldeni a megnyugtatásukra, és különben is, tűrhetetlen, hogy egyesek csak úgy, önkényesen intézkedjenek, és vegyék igénybe az orvosi ellátást!
Erre ugye azért volt szüksége a vádlottnak – és ez már csak az én kérdésemre derült ki – hogy mivel nincs már se recepciós, se nővér, a betegek érkezési sorrendbe mennek be az egy szem orvoshoz, a kedves páciensek pedig, akiknek valójában kutya baja sem volt, egyszerűen nem akarták őket beengedni. Még annak ellenére sem, hogy a vádlott társának három ujját vágta le a fűrész.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezért idecitáltak! Mi az, hogy nem engedték be soron kívül a súlyosan sokkos sérült férfit – ekkor már üvölteni kezdtem a nénivel, aki egy másik társával, meg persze az ügyésszel bőszen bizonygatták, mennyire aljas dolgot tett az a Zoltán gyerek. A néniknek csak az volt a baja, hogy elestek, és felhorzsolták a térdüket – az egyik kicsit jobban, ott 10 forintos nagyságú volt a seb, a másiknál még akkora sem.
A bibi csak az volt, hogy a két néni elég harciasnak bizonyult, tekintettel arra, hogy a fiacskájuk az ügyészségen, illetve a rendőrségen dolgozott. A katonaság – egy teljes század – is azért lett kivezényelve, mert a kedves kolléga adott a mamának egy EDR-t, aki azon riasztotta a fiát, a fia meg intézkedett.
Most én kezdtem el intézkedni: mi a fene folyik itt, hogy a meglévő pár készülék egyikét csak úgy egy civilnek adja oda valaki?! Mi az, hogy nincs nővér és recepciós, aki az ilyen eseteket elsimítaná?! Ennyire ráérünk, ennyi erőforrásunk van, hogy csak úgy kivezényelünk egy századot – gépkocsival – a két öreglányért, mindenféle felsőbb engedély nélkül?!? A vádlott pedig mi a fenéért van összeverve?
A kedves vérbíró úrnak nagyon nem tetszett, hogy ennyire átvettem az irányítást az ő tárgyalása felett – általában csak asszisztálni szokott mindenki az ítéletei felett. Tudtam, hogy vele vigyázni kell, egy aljas és mocskos ember, aki nem kíméli magát és a kiterjedt kapcsolatait, ha az ellenségei ellen tör, ezért igyekeztem alberti kapcsolataimra, meg az ő jó hírnevére apellálni, hogy a kedve ügyész úr hogy meri a drága bíró urat ilyen ügyekkel, ennyi sok hibával zavarni!
Erre aztán ráharapott ő is – gyanítom, nem kedvelték egymást az ügyésszel – és szépen rápirított, kilátásba helyezve egy vizsgálatot. Mind később megtudtam, az ellentétük oka egy Morvai-ellenes perben gyökerezett, ahol egymást akarták túllicitálni a halálos ítéletek meghozatalában… Ezt megtudva sikerült elérnem Albertnél, hogy mindkettőt helyezzék nyugállományba. A tábornok is örült ennek, kezdtek kicsit kényelmetlenné válni ezek az urak, pláne, hogy el is szemtelenedtek.

Zoliról az is kiderült, hogy bár nagyon sok mindenhez ért, kezdve az autószerelésen át a kertészkedésig, kiváló szervező és jó szívű, valahogy mégsem kellett se védelmi bizottságoknak, se a seregnek. Talán, mert túl őszinte… de ez csak később derült ki számomra, miután a sofőröm, illetve a személyi titkárom lett.
Rögtön a tárgyalás után – ott helyben ejtettük a vádat, mondván hogy kap figyelmeztetést, amit a fogvatartása alatt nyomatékosítottak is… - felvettem a sofőrömnek. A megvert őr nem volt túl boldog ezen fejleményektől, de valahogy ez nem zavart. Meg Zolit sem.

A sofőr már nagyon kellett, a Sacco óta nem volt sofőröm. Reméltem, hogy Zolinak jobb sors adatik, meg persze én sem szerettem volna hasonló élményeket újra átélni. A pozíciómhoz járt egy – átalakított – Suzuki, ami kétüzemű, azaz lóvontatású és „hagyományos” benzines. Elég viccesen néz ki, hisz a motorháztető kapott egy felépítményt, az lett a bak, meg egy leszerelhető rudat, és mindent,a mi kellett, hogy egy, vagy két lovasra alakítható legyen az eredetileg 50 pacis szerkezet.
Csilla mindig nagy élvezettel ült bele, különösen, hogy most már ő is kezdett a lovakkal megbarátkozni. Zoli a lovakkal is jól bánt, az én lovaglótudásom is továbbfejlődött általa.

A hülyeség-folyam azonban csak nem akart véget érni. A választással kapcsolatosan is ömlött rám e remek anyag, most meg elfogtak egy srácot a határon  aki állítólag megölte Brennust. A dolog úgy kezdődött, hogy az egyik határőr elfogott egy toprongyos alakot, aki magyarul beszélt. A srác szerencséje volt, hogy a határőr egy nyugodt valaki volt, mert általában az ilyen alakokat rövid úton elföldelik, miután az ólommérgezéstől kiszenvednek. Persze a jó alapos verést nem úszta meg a srác. Valami Fülöp Gergő, ha lehet neki hinni. A pk. azt gondolta, hogy egy dobbantott kiskatona gondolta meg magát, hogy annyira mégsem jó a kelták között, de a szokásos pofonsor után sem mondott mást. Kapott hát egy darab papírt, hogy akkor várják a sztoriját, hol és hogyan töltötte az elmúlt néhány hónapot, amiből aztán szép kis történetfolyam keletkezett.
A sztori nagyon színes volt, és igazán hosszú – amivel a WC-papír készleteket is fenyegette, ám annál izgalmasabb.
A srácra odafent egy tucatnyi angyal vigyázhatott, mert a pk. látván a sztorit meg a sérüléseit, nem verette tovább, hanem szépen továbbküldte az egészet Egomnak. Egy újabb angyali közbeavatkozásnak köszönhetően – meg persze a teljes valójában újjá nem éledő bürokrácia miatt – a beszámolók első fele eljutott a hírszerzőkhöz is, akik elég sok mindent igazoltak a sztoriból, így aztán Egomot is kezdte érdekelni a dolog. A srác ekkor már egy kiürített „tiszta-házban” volt, ahogy a hírszerzők fogalmaztak, azaz egy régi tanyán, ahol egyenlőre a sztoriját íratták vele tovább, rákérdezve egy-egy dologra, ami nem volt tiszta.
A megjelenése SZT-tény volt, azaz senki nem tudhatott róla semmit. Nagyon úgy néz ki, a meséből sok minden igaz, ráadásul a fickónak jó volt a mesélőkéje is, így aztán nem lett volna bölcs dolog, ha a pleps, vagy az egyre szabadabb szájú újságírók tudomást szereznek róla. De valamit kellett vele kezdeni, szóval megint kaptam egy csodás feladatot, irány a tiszta ház, vegyek részt a srác igazolásán, illetve akasztásán, helyzettől függően.