Ma reggel erőgyűjtés céljából kizsilipeltem az Adalbertből. (Kettős őrség, egy, hogy kiengedjen, egy másik, hogy felengedjen a várba, de mivel a papírjaimra egy katolikus pecsétet is kaptam, simán vettem mindkét akadályt. Sőt, még a cuccaimat is visszaadták a kilépéskor.) Muszáj volt egy kis friss levegőt szívnom meg kiszakadnom a benti szerencsétlenkedésből.

Tegnap sikerült egy rövidet telefonálnom apósomékhoz. Mindenki jól van, anyósomat is hazaengedték pár napra a szükségkórházból, már kellett is neki, mert elég csúnya dolgokat látott és azért annyira nincs hozzászokva az ilyesmihez. Próbáltam Zsombornak is beszélni valamit a telefonba, állítólag felcsillant a szeme. Hiányoznak, a születése óta nem volt még olyan nap, hogy ne láttam volna. Hát most van. Viszont a tegnapi fejadagomba valahogy belekeveredett egy üveg mogyoróvaj, egy darabig csak néztem, hogy ilyen is van. Azelőtt is ritkán lehetett kifogni, most meg a kezembe nyomják - úgy vettük észre, hogy ilyen "luxuscikkekel" is próbálják honorálni, hogy szenvedünk a keltákkal. A hét végére pl. fogkrémet ígértek.

A Duna felőli várfalhoz sétáltam és nézelődtem egy kicsit. Furcsa volt, hogy a túloldalon Párkány és a szépen felszántott, megművelt földek helyett összefüggő erdőség húzódott, bár pár napja kissé tarkították a képet egy sündisznóállásszerű hídfővel a félbemállott híddal szemben. A Sacco óta már nem csak ideát figyelik a korábban jó védvonalnak tartott Dunát, hanem odaát is folyamatosan járőröznek. De nem csak ezért vannak ott a katonák és a keményebb polgárőrök, hanem Egom faellátását is a Dunán keresztül próbálják megoldani. Komoly fegyveres biztosítás mellett döntik a brigádok a túlparti fákat kissé fentebb, majd hevenyészett tutajokká összekapcsolva őket úsztatják át a sodrással és pár kishajó segítségével az Egomi oldalra, ott helyben össze is vágják őket, majd kisebb adagokban, kézikocsikkal és egyéb benzinkímélő módokkal terítik a városban. És még csak egy "tutajos" veszett csak a hideg vízbe, ami állítólag egész jó arány.

Az órámra néztem és elindultam visszafelé. Horgaytól nagy nehezen sikerült időpontot kapnom egy "kihallgatásra", tegnap annyira tele lett a hócipőm, hogy úgy döntöttem, megmondom neki a frankót, akkor is, ha rögtön statáriális bíróság elé állít pofázásért. Bár, amennyire észrevettem, annyira nem biztos a pozíciója, talán ezt próbálja kompenzálni, ráadásul eredményeket várnak tőle, azok meg így nem lesznek. Elköszöntem a kissé odébb őrködő aknavetősöktől, majd az Adalberthez levezető lépcső felé vettem az irányt.

Az a helyzet, hogy Horgay begyűjtött pár ellenállóbbnak gondolt nyelvtanárt (mint kiderült, engem a kispapok javasoltak neki, de már mondtam nekik, hogy ezen tettüket ne felejtsék el mihamarabb meggyónni), beosztotta őket egy-egy elfogott szerencsétlen kelta mellé, hogy egy héten belül állítsuk össze az alapvető kommunikációhoz szükséges szókincset. Egy főiskolai tanár volt a csoportunk vezetője, ő se tűnt a leggyakorlatibb embernek. Képfelismeréses módszer - ez volt a kreálmánya. Tárgyakat, képeket mutogatunk a keltánknak, feljegyezzük, mp3 lejátszóval rögzítjük, mit mond rá, majd utána ezt rendszerezzük és kész is. A kezdet nehéz, de utána beindul a "kommunikációs lavina", egyre több szóra még több ragad, és királyok is vagyunk. Itt most mondhatnék egy csúnyát.

Már az elején sem kételkedtem abban, hogy gond lesz, de mikor leereszkedtünk az Adalbert föld alatti szintjeire, már biztos voltam benne. Egyszer jártam már errefelé, amikor valami konferencia miatt kipaterolták a kispapokat a fenti termekből. Vadiúj, csillogó liftek, mágneskártyás kapuk, mintha az U.S.S. Enterprise fedélzetén járna az ember. Már ha égnek a lámpák. Vészlépcsőn, teszkós tekerős lámpával a kézben, hasonlóan pazar világítással odalent már egész más hatást kelt. Komolyan, a Bazilika altemploma vidámpark ehhez a sötétbe vesző négyszögletes hangulathoz képest - ráadásul nem értettem, miért kell itt "tartani" őket. Rá is kérdeztem, aztán valahogy kibírtam röhögés nélkül a "biztonsági okból" jellegű választ. Szerencsére azokban a termekben már nem spóroltak a világítással, durva lett volna, ha a pár percenként feltekerésre szoruló lámpával kellett volna keresgélni a páciensünket a sötétben. (Szerváltak pár napelemet a tetőre, pár rendszert ellátott, de nem túl üzembiztosan.) Az ajtó előtt két fegyveres őr, az egyik karabéllyal, a másik tomfával és sokkolóval, ő jön majd be velem. Illetve velünk, mert a kísérő kispap is ott lesz a háttérben, őt ismeri a legjobban a keltánk. Belépés előtt fertőtlenítő kézmosás, lábzsák, büdöspermet, arcmaszk. Már így is több fogoly meghalt valami banális betegségben és az egészségügyiek is mintha szabotálták volna a gyógyszerek adását, ha keltákról volt szó. Ahogy végignéztem magunkon, valami béna ufós film jutott eszembe, ahol elrabolt embereket vizsgálgatnak. Üdv a másik oldalon...

A szerencsétlen fiúról, tizenöt, ha lehetett, már nem is beszélve. Több világ és annyi év választott el minket, amit igazából még én sem tudok felfogni, hogy ő meg hogy bírta ki eddig ezt ép ésszel, azt nem tudom. Meg azt se, hogy én gutaütés nélkül. Az őr első kérdése amúgy az volt, hogy igénylem-e a lábbilincset.

- Kösz, megvagyok nélküle - feleltem értetlenül.

- Mármint a barbáron - intett az ajtó felé. Mert, mint kiderült, van pár kolléga, aki szinte mozdulatlanra bilincselve ömleszti kifelé a szavakat a keltájából, biztos-ami-biztos alapon. Én kis veszekedés után a standardnak számító karperecet is leszedettem a gyerekről, bár az őr morgott, hogy ennek nem lesz jó vége. Frászt. Persze sokra így sem jutottunk, mire is jutottunk volna. Az őrt látható rettegéssel figyelte, engem tartózkodó kíváncsisággal, a sarokban meghúzódó kispapot, akitől ruhát, az ételt és pár érthetetlen, de talán érezhető jó szót kapott, már-már szinte közömbösen.

- Kivigyem a lavórt? - kérdezte az őr. - Úgy érzem, beleszart.

Szóval bejelentkeztem Horgaynál és felkészültem arra, hogy Fejenagyhoz hasonlóan lehet, egyszer számomra is eljön az az év, amikor negyvenedikszer élem meg a krumplikapálást. De ha a karrier ezt jelenti, akkor inkább a krumpli. Meg a favágás.

Aztán, legnagyobb megjelenésemre, egyikünk sem emelte fel a hangját.

- Ez egyre inkább nyilvánvaló - intett fásultan az előtte fekvő beszámolókra és röhejes szótárkísérletekre a százados, amikor kifejtettem neki, hogy mekkora rakás micsoda az, amit épp csinálunk. Majd, ha már belejöttem, felvázoltam neki azt, hogy ha gyorsan és hatékonyan akarnak nyelvet tanultatni, akkor az arra fogékony embert, szakembert anyanyelvi környezetbe kell helyezni (ez jelenleg elég necces). Amit meg mit csinálunk, az ennek pontosan a fordítottja. Meg talán kínzás is, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ez valahol az utolsó szempontok között van.

- Ezt írja le nekem - tolt elém egy A4-est a százados.

- Mit?

- Amit most mondott. Ezt az anyanyelvi akármit. Ez lesz a maga beszámolója. Esetleg szüksége van hozzá valamire?

- Felhozathatná azokat a szerencsétlenek a napfényre - javasoltam.

- Annak semmi köze ehhez - bökött az üres lapra, majd egy olcsó tollat is elém rakott. - És különben is őket védjük vele.

Úgyhogy a keménykedésből végül egy telefirkált lap lett, majd egy nagy beszélgetés este a keltámat gondozó kispappal az Adalbert folyosóján álló fotelekben ülve és épp csak cukrozott teát kortyolgatva. Kérdeztem, hol vannak a többiek, azután elcsodálkoztam, hogy a katolikusok mennyire feltalálták magukat az új helyzetben. Egyrészt az Adalbert átadása, ahol talán a jövőt illető legfontosabb dolgok forrják ki magukat éppen, úgy, hogy végső soron az egyház üzemelteti az intézményt (áram a konnektorban, hol van még ilyen?), másrészt az egyházszervezetre építve komoly ellátó- és segítőhálózatot építettek ki, együttműködve a VB-kel, felajánlva ingatlanokat, embereket, koordinálva az elosztást, gyűjtéseket rendezve, pár helyen a VB-k egyenesen átadtak egy csomó dolgot, annyira hatékonyan csinálták. A többi kispap is kint van valahol vidéken, helyi plébániákra rendelték őket. Eszembe jutott, hogy a csentőfai templom is gyűjtött ruhákat és egyéb tartós dolgokat, egy szatyornyit mi is küldtünk. Akkor az nem egyedi akció volt. Na meg volt valami, amit meg akartam kérdezni, csak nem tudtam hogy körülírni. Így inkább megkérdeztem úgy, ahogy esett:

- A kelták meg vannak már keresztelve?

- Ö... - Egy pillanatra zavartan másfelé nézett, majd halványan elmosolyodott, elvégre ismertük egymást. - Hivatalosan nem.

Azzal kortyolt egy nagyot a teájából.