Az esetek döntő többségében az emberi tényező miatt buknak el a tervek és elgondolások. Kapacitástervünk is az emberi tényező áldozatává vált. Fél kilenckor érte a szünetmentesek töltöttsége azt az állapotot, amikor nekiállhattunk kísérletezi. Nekikezdtünk az éles tesztnek. Direkt passzív hűtésre kapcsoltuk a klímát, majd bekapcsoltuk egyesével a kapcsolószekrényeket. Lépésről lépésre haladva életre keltettük az alközpontokat, majd egy behívógéppel végigtárcsáztunk minden számot, ami adott alközponthoz kapcsolódik. Pár alközponton egyáltalán nem válaszolt semmi, többen pedig csak a töredéke annak a mennyiségnek, aminek kellett volna. Először vonalszakadásra gyanakodtunk, aztán eszünkbe jutottak a vezeték nélküli szobatelefonok. Ha a báziskészülék nem kap áramot, akkor nem is fog kicsöngeni. Miután Gézánk hasraütésszerűen meghatározta a küszöbértéket, lekapcsoltuk a feleslegessé vált táblákat. Néhány utcán kívül egy-két Esztergomra kapcsolt falu is áldozatául esett a küszöbszintnek, így előkerült egy kockásfüzet, hogy jegyzetelhessük a szükséges átkötéseket. Gyorsan átállítottuk a kapcsolási paramétereket, nehogy pár fecsegő kedvű felhasználó lefoglalja a kevés rendelkezésre álló vonalat. A 112-nek persze prioritást adtunk, a hivatalokkal, rendőrőrsökkel és tűzoltókkal együtt. A többiek élvezhetik a vonalhiányt, meg a szükség esetén megszakadó hívásokat. A rendszer végül felállt, bár elég instabil lett a mű. Jól jellemzi a helyzetet, hogy még ilyen tré eredmények ellenére is pezsgőt bontottunk volna.

Gézánk is nagyon örült, majd közölte, hogy akkor nekikezdhetünk a forró drótos kapcsolatok kialakításához, amihez már meg is van a szükséges felszerelés. Alig szartuk össze magunkat, amikor fél órával később befutott egy lovaskocsi, rajta egy ősrégi, automata kapcsolású központtal és gépkarabélyos őrökkel. Hozott még több tucatnyi tárcsás készüléket is, meg rengeteg, valószínűleg kukázott telefonkábelt és erősítőt. Józsi bá’ szeme felcsillant a nyugdíjazott berendezés láttán, hisz ő még dolgozott ilyen gépekkel. Nem csoda, hisz Józsink már akkor távközléssel foglalkozott, amikor a technika még csak füstjelek eregetéséből állt. Én inkább azon gondolkodtam, hogy ezek a kukázott kábelek vajon elég erősek-e ahhoz, hogy felakaszthassuk válságmenedzserünk. A többiek tekintetéből ítélve nem voltam egyedül a gondolattal. Józsi akcióba lépett, és megtisztogatta a cuccot. Az ódon elektromágnesekkel tömött gép olyan öreg volt, hogy már szinte lekoptak az oldalára vésett barlangrajzok. Józsinknak hála alig pár óra alatt megvoltunk a telepítéssel. A kábelezés persze okádék volt, hiszen szabálytalan légkábeleket tudtunk csak kihúzni, a vonalminőség pedig egyenesen fos, de legalább működött. A hivatalok és az őrs egyetlen extra vonalat kaptak, amire – ügyelve a feelingre – egy piros, tárcsás készüléket raktunk. Egyből rá is ragadt az elnöki telefon elnevezés. Gyakorlatilag ennyi is volt az értelme. Ha leül a központ (amire egyre nagyobb esélyt láttunk), legalább a közigazgatás tudjon kommunikálni. A kikukázott, régi központok működtetésére pedig pár dinamós szobabicikli is elengedő lehet.

A következő héten településről településre jártunk az alaposan megpakolt, céges lovaskocsival, hogy különböző ősrégi eszközökkel forró drótozzunk, és felügyeljük, hogy tényleg csak a lényeges állomások működjenek az instabil áramellátású helyi központokból. A piros, tárcsás készülékekből kifogytunk időközben, így feketéket, és vajszínűvé koszolódott fehéreket telepítettünk. Az emberek mindig örültek, ahogy megláttak, bár mindig lelohadt a hangulat, amikor kiderült, hogy nem ételt, gyógyszert, alkoholt, benzint vagy világbékét hoztunk, hanem csak a vonalakat jöttünk javítani.

Érdekes volt a túra, hiszen időközben kiszivárgott valami kusza elmélet az Átkerülésről, ami legalább olyan baromságnak hangzott, mint az összes többi spekuláció, amit mi gyártottunk. A városokban káosz uralkodott. A kisutcákban és eldugottabb helyeken tombolt a csencselés a kapualjakban, a kajáért űzött prostitúció, és a beszerzési kényszer. Minket is többen megtaláltak, a lovaskocsinktól kezdve pár méter kábelig bármi érdekelte a helyi orgazdákat. A legtöbben nem bíztak a pénzben, így kétkézzel szórták, és inkább a cserekereskedelem és alkudozás felé kezdett tolódni a helyi gazdaság. A lovaskocsinkért konkrétan három milliót ajánlottak, kápéban. Nem hajlottunk az alkura, pedig az orgazda még 20kg konzervet és egy kanna benzint is ajánlott mellé, még az őrök sem zavarták. A falvakban, nem meglepő módon, egész korrekt kommunák alakultak. Persze mindig maradtak kívülállók, de a nagytöbbség erős szerveződést mutatott. Közösen oldották meg az olyan problémákat, mint például a fűtés vagy a kaja.

A kisebb központokban örömmel vettük tudomásul, hogy nekik még kevesebb áram jutott, így még kevesebb vonaluk van, amik még többször szakadnak meg, mint nálunk. Teljesítettük a minimál tervet, vagyis a kisebb településeken is sikerült legalább egy városi vonalat életre keltenünk. Józsi bá’ is megfiatalodott, amikor Tatán kiképezhetett két villanyszerelőt a kézi kapcsolású központok rejtelmeire. Az egyik kapcsolótáblát egy múzeumból szerezték, a másikért pedig egy disznóólt kellett szétbombázni.

Mire 5-én, kedden, visszaértünk az egyhetes turnéról, már várt a jó hír. A műszerészek folytathatták a stabilitás javítását, nekem viszont más feladatot szántak. Pár tapasztalatlan egyetemistát a hónom alá kapva népesség-nyilvántartó rendszert kell csinálnom. Tegnapra.