Közömbösen álltam a morajló tömegben pár helyi tisztviselő társaságában. A csentőfai nagyfejűek sem különböztek a többitől: hangosan csacsogtak mondvacsinált érdemeikről, amint hallgatóságuk akadt, miközben láthatólag fogalmuk se volt, hogyan tovább. Alig öt perce álltam Madarász mellett, de szó szerint kényszerítenem kellett magam, hogy ne rántsam elő a kabátom zsebében lapuló pisztolyt. Harsányan magyarázta a logisztika rejtelmeit pár didergő egomi közgazdásznak, miközben ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy több százan éheznek alkalmatlansága miatt. Túl akartam már lenni rajta, de a műsor még nem kezdődött el. Az egyre jobban széthulló távközlési hálózat karbantartása, Horowitz parancsainak végrehajtása, az MVB seggnyalói közötti lavírozás és keresztlányom együttes terhelése teljesen felőrölt, még gondolkodni sem maradt időm, nemhogy önelemzésre. Ez a pár perc várakozás tökéletes alkalomnak tűnt egy gyors reality checkre.

A távközlési hálózat összeomolni látszott az erőforráshiány miatt. Tatabányán már csak a közigazgatási vonalak éltek, a kisebb falvak pedig szerencsésnek mondhatták magukat, ha legalább egy hivatali vonaluk maradt. A mechanikus-digitális összekapcsolások rengeteg álmatlan éjszakát okoztak a technikusoknak, a folytonos átkötésekről már nem is beszélve. Egyre kevesebb áramot kaptunk a terhelés viszont nőtt. Rengeteg naftánk volt még a generátorokhoz, de olyan feltételekhez kötötték ezek működtetését, amelyek mellett egy atomháború is eltörpült. Szigorítani kellett a lakossági küszöbértékeket, így lassan valóssággá váltak a távközlés hőskorának régi meséi a 30 éves várólistákról. Több MVB-s kapcsolatnál is bepróbálkoztam Revicky kis fekete füzetéből, de csak ígéreteket kaptam. Persze fogalmam sem volt, hányadán álljak ezekkel a kapcsolatokkal, így ügyelnem kellett agresszív menedzser álcámra. A hangrögzítést nevetségesen egyszerűen sikerült megoldani. Mivel a népesség-nyilvántartó rendszert sikerült átpaterolni a szentfazekak hipermodern vallatópincéjébe, bőven elég kapacitás maradt a hangrögzítő szervernek. Persze papíron még mindig prioritásos erőforrás-igényként könyveltem el a szerver fogyasztását, amit az MVB “szakértői” teketória nélkül benyeltek. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy kilométerekkel arrébb van a fogyasztó, mint az áramfelvételi pont.

A nyilvántartás átszállításának Horowitz egyáltalán nem örült. Konkrétabban őrjöngött, és még az sem nyugtatta, hogy így legalább tudok kapacitást szerezni a hangrögzítéshez. A püspök erődjében tett látogatásom után sikerült csak lenyugtatnom. A hely tényleg úgy festett, mint egy erőd: katonák állomásoztak a környékén, és engedély nélkül még fingani sem lehetett. Adatvédelmi szempontokból viszont abszolút balkáni viszonyok köszöntek rám. A nyilvántartásba vett információk hitelességét semmi sem szavatolta. Bölcsészpalánták pötyögték és szortírozták a nyilvántartó lapokat egész nap, váltásban. Nem kérték, hogy a rendszer rögzítse a módosítások rögzítőjének kilétét, így nem kellett saját magam ellen dolgoznom, amikor a végső simításokat végeztem a rendszeren. A seregnek csak az volt fontos, hogy leválogathassák a sorozható fiatalokat, a szentfazekak pedig vallási hovatartozás és szaktudás alapú leválogatásokat akartak. Személyesen is módomban állt tesztelni a rögzítés hatékonyságát. Gyorsan összeírtam egy kamu adatlapot a WC-n (amilyen állapotú rögzítőlapokat láttam halmokban, akár WC papírra is írhattam volna), majd a kavarodásban becsúsztattam az egyik feldolgozásra váró halomba. Két nappal később már ott virított a nyilvántartásban idősebb Cock Dick, a foglalkozását tekintve csőszerelő, amúgy meg átutazó amerikai állampolgár, aki egy fiktív táti utcában lakott. A püspökség technikusai csak a fogyasztás miatt aggódtak, biztonsági szempontok nem foglalkoztatták őket. Még ahhoz is hozzájárultak, hogy bekössek egy modemet a szerverbe, távoli karbantartás esetére. Egyedül egy egyenruhás csávó zavart, aki egyfolytában a környéken lebzselt, és láthatóan túlságosan is érdekelte, mit csinálunk. A névtábláján a Szomodi név állt. Horowitzet egyáltalán nem érdekelte az információ, csak örült a ténynek, hogy mostantól bármikor rátárcsázhatok a nyilvántartóra, hogy hamis bejegyzéseket generáljak.

Az MVB baromságai egyre jobban idegesítettek. Vezetőként naponta jelenthettem nekik, ami nem lett volna gond, ha lett volna értelme annak, amiről jelentést kérnek. A rögzítés révén megtudtam, hogy nem csak én szívok a jelentésekkel. A nagyobb depókból naponta faxolták a nyilvántartási változásokat egy központi számra, ahonnan éjszakánként küldték ki a másnapi szállítási terveket, és direktívákat. Általában reggelente indult a telefonálgatás, mikoris ideges depóvezetők hívogattak három MVB számot, és üvöltözve reklamáltak a szerintük abszurd mennyiségek miatt.

Komolyan meglepődtem mikor kiderült, hogy Kallos Horowitz beépített embere. Mindig a hajnali őrségváltással érkezett, hogy elvigye az előző napi rögzítéseket tartalmazó DAT kazettát, és visszahozza az azelőttit. Alig indult be a rendszer, máris záporozni kezdtek Horowitz parancsai. Faxokat kellett elfognom és hamisítanom, hamis bejegyzéseket kellett pakolnom a népesség-nyilvántartóba, de a módosítások is gyakoriak voltak. Egyértelművé vált, hogy az MVB ellen dolgozunk, az viszont korántsem volt tiszta, hogy a sereg oldalán, vagy egy elégedetlenkedő belső kör megbízásából. Revicky fekete füzetéből sem lettem okosabb. Akár megjátszották, akár nem, kapcsolataim teljesen eltérő politikai bázisokhoz húztak. Kallos mutatott be egy este Miroszlávnak, Horowitz jéghideg végrehajtójának. Nem nagyon beszélt magyarul, de amúgy sem tűnt szószátyár típusnak. Egy külvárosi, „konspirációs célú” lakásban lakott, amely a későbbiekben a főhadiszállásunkká vált. Itt találkoztam időnként Horowitzal is, hogy jelentsek neki, és megkapja újabb megbízatásaimat.

Mikorra letudtam a nappali munkát, a faxhamisításokat és a spontán éjszakai találkozókat, foglalkozhattam a hétköznapi drámával, vagyis a korántsem hálás feladattal, hogy beadagoljam valahogy keresztlányomnak szülei halálát. Az elején még tudtam húzni a dolgot, de idővel egyre nehezebb lett újabb és újabb meséket kitalálni. Nem akartam lesokkolni, mivel csak miatta maradt létakaratom. Mikorra múlthéten eljuthattam volna a pontra, hogy beadagoljam neki, már tudta. A körülményekhez képest egész jól viselte, és megesketett, hogy sosem hagyom magára. Utálok ígérgetni, főleg olyan dolgokat, amiket nem tudok biztosan betartani.

* * *

Kallos rekedtes hangja recsegett rejtett headsetemben.

- Megjött a célpont.

Miroszláv egy halk okéval jelezte csak, hogy készen áll. Egy alig száz méternyire levő padláson ásta be magát, ahonnan jó szögben lőhette be a rögtönzött pódiumot. Kibiztosítottam zsebembe dugott pisztolyom, majd rámarkoltam a mellé dugott ködgyertyára, és beakasztottam az ujjam a gyújtózsinór végén levő gyűrűbe. A hivatalnokok elcsendesültek, ahogy megérezték felettesük közeledtét. A tömeg morajlása is abbamaradt, ahogy katonák lépdeltek a pódium mellé. A terv egyszerű volt: Miroszláv jelére berántunk egy-egy ködgyertyát Kallossal, és lehetőleg feltűnésmentesen lepottyantjuk a tömegbe. Három-négy másodperc múlva, mire beégnek a ködgyertyák, és kaparó füstöt kezdenek okádni, Miroszláv lelövi a szónokot. A kialakuló tömeghisztéria leple alatt könnyen leszedhetem Madarászt egy hangtompított pisztollyal. Utána már csak sikítozva kell rohangálnom egy kicsit, a tömegben pedig senkinek sem fog feltűnni egy eldobott fegyver. Persze később megpróbálják majd azonosítani, de kesztyű lesz rajtam, mint szinte mindenkin, a ködgyertya kaparó füstje pedig könnyedén elnyomja a lőporszagot. Jó terv volt, a részleteket én találtam ki. Eredetileg Kallossal akartam lelövetni Madarászt, de a hivatalnokokat körülvevő katonák miatt nem kerülhetett volna a közelébe. Egyből lehervadt az arcomról a mosoly, amikor meglátta a pódiumra sétáló fickót.

- Ez nem Albert! – morogtam a walkie-talkieba dugott headsetbe. Madarász is felvonta a szemöldökét mikor meglátta a fickót. – Ki ez? – kérdeztem a mellettem álló nőtől, de az csak megvonta a vállát

- Rám álltak – morogta Kallos hangja a fülembe. – Civil csaj, szarul rejtett pisztollyal. Megpróbálom lekoptatni. Mi legyen?

- Szívódj fel! – suttogtam.

- Örömmel – válaszolta Kallos, jól hallható megkönnyebbüléssel.

- Én? – recsegte Miroszláv a headsetemből.

- Maradj, hátha megjön az emberünk.

Óvatosan fesztelenítettem a pisztolyom, miközben a szónokot hallgattam. Erős szavakkal dobálózott, de látszott rajta, hogy távolról sem profi. A tömegnek minden esetre bejött, az aktakukacok pedig hivatalból tapsikoltak mielőtt elénekeltük volna a Himnuszt.

* * *

Egyedül Kallos várt a lakásban. Nyugodtan sörözgetett egy viseltes kanapén, Miroszláv falnak támasztott puskája mellett.

- Beszéltünk a főnökkel. Nincs gáz. Le akarta fújni a műsort, csak már nem tudott elérni minket.

- Mi van a pisztolyos macával?

- Majdnem elkapott, de úgy látszik, ismerek egy-két trükköt, amit ő nem. Kopó lehetett.

- Merre csövezik kedvenc háborús bűnösünk?

- Horowitz hozott neki egy kurva nagy puskát, aztán leléptek. Szerintem Gepárd volt, deszant változat.

- Fasza. Kellünk még?

- Ja, utánuk kell mennünk a Nivával. Állítólag megpróbálnak befűzni valakit, szóval csak biztosítunk.

- Megyünk golyófogónak?

- Pontosan.

Miroszláv hangtompított puskájára tévedt a tekintetem. Kis kaliberű volt, talán 22-es.

- Nagyon pontosan kell lőni ezzel a szarral, hogy halálos sebet ejtsen.

- Nem is akartuk megölni.

- Mi?

- Neked nem mondta a főnök? Csak ki akartuk csicsázni egy kicsit szeretett tábornokunk arcát...