Júlia azon az estén is úgy várt a kis házunkban, ahogy a beköltözésünk óta eltelt napokban tette. Ült a megterített kecskelábú asztalnál, előtte kis cserépedényekben gőzölgött a frissen főzött köleskása, kis pohárkákban pedig a jó zsíros tej. Szerettem hazatérni a házba. Mindig is szerettem a régi dolgokat, a paraszti építészetet és a népi hagyományokat. Most alkalmam volt  egy ilyen parasztházban kelta módra és római asszonnyal kipróbálni a gyakorlatban az úgymond hétköznapi életet. Talán csak a püspöki palota volt ennél kényelmesebb, de otthonosabb ennél semmi sem lehetett volna. Meleg volt, a kemence döntötte magából a hőt, a kis mécsesek és gyertyák sárgás lángja elmosódott árnyakat hintáztatott a durván elsimított, fehérre meszelt falakon. Miután kifertőtlenítettük az egész házat, kiirtottuk a bolhákat és a tetveket, egész kényelmesen lehetett lakni benne. Júlia agyagból ügyetlen kis szobrocskákat készített és az egyik falmélyedésbe két gyertya közé állította őket.  

- Lares et Penates - nézett rám komolyan, amikor megkérdeztem, hogy mi is ez tulajdonképpen. - Megvéd én és te is, ők az én ősök.  

Azaz valami kis házi oltár volt a dolog, ami nem zavart, ez is bőven belefért ebbe a megkavart világba, ahol kelta emberáldozók jártak keresztény misékre.  

A falakra Júlia báránybőröket tett fel, az ablakok elé pedig szabályos kis függönyöket aggatott. Nem tudom, honnan szerezte ezeket a dolgokat, gondolom bent az uradalomban kapta. Eleinte pedig rettegett attól, hogy a kelták közé kell jönnie, az sem nagyon vigasztalta, hogy ezek nem azok a barbárok, akik megkínozták. Neki – akárcsak nekem – ezek a kelták csak kelták voltak. De a napok elteltével lassan megnyugodott és  jókedvű, fiatal lány lett belőle. Csak az alvással voltak gondok, pontosabban azzal, hogy ki alszik az ágyban és ki a kemencepadkán. Megrögzötten ragaszkodott a kemencepadkához, nem tudtam rábeszélni, hogy ő aludjon az ágyban, nekem meg jó lesz a padka. Az ágyra szalmatörekkel töltött  nagy daróczsákokat pakoltak, amiket valami állatszőrrel – színe alapján talán farkas lehetett néhai gazdájuk – takartak le. Erre jött egy durva pokróc lepedőnek, majd egy összevarrt és selymes prémszőnyeg takarónak. A prémek szagát nehezen tudtam megszokni, de az ágy kétségtelenül kényelmes volt.  

Vacsora után megmosakodtam a meleg vizes lavórszerű edényben, fogat mostam, majd odaléptem Júliához, hogy éjszakai búcsúcsókot adjak neki, mint mindig, mióta együtt éltünk. Utána elléptem volna tőle, de átkarolt és a szemembe nézett. A gyertyák lángja mint a vágy narancsvörös kis lángjai fickándoztak fekete szembogara tükrében, arca kipirult, ajkai kicsit elnyíltak, éreztem kapkodó, forró leheletét, kis melleinek hegyes bimbói szinte karcoltak a vékony pólómon keresztül. Ez most nem az a lelketlen felajánlkozás volt. Elöntött a tesztoszteron, a forróság és a vágy. Felkaptam a nyakamba kapaszkodó lányt, bevittem a szobába és ledőltünk az ágyra. Remélem, hogy elég vastagok voltak a falak, mert a nélkülözés hosszú hetei után nem tartóztattam meg magam és Júlia tehetsége és odaadása is felülmúlta minden korábbi elképzelésemet. Nem tudom, mennyi lehetett az idő, amikor félőrült szeretkezésünk után ájultan elaludtunk egymás ölelésében, de késő lehetett, mert a faggyúgyertyák csonkig égtek és teljes sötétség volt a házban. 

Hangos dörömbölésre riadtam fel, valaki ököllel verte a bejárati ajtót és közben kiabált. A házban félhomály volt, lassan virradt. 

- Nándi, Nándi! - felismertem Csikós hangját. - Gyere gyorsan! 

Felugrottam az ágyból, Júlia magára rántotta a takarót és ijedten, egyenes derékkal ült az ágyon.  

- Nincs baj, nincs baj - nyugtatgattam, miközben fél lábon ugrálva próbáltam magamra rángatni a gyakorló nadrágot. Eltoltam a reteszt és kinyitottam az ajtót. 

Valóban Csikós állt a küszöbön, fején csálén állt a rohamsisak, mellkasán ott lógott keresztben a gépkarabély. A háta mögött láttam, hogy a közösségi épület előtt pár katona és kelta ácsorog, az ajtó nyitva és bent ég a villany. 

- Mi a franc van? - mordultam rá, miközben a pólómmal bajlódtam. Jó hideg volt kint, az  ágyból kiestem a mínusz akárhány fokba, éreztem, hogy az arcbőrömet meghúzza a fagyos levegő. 

- Jobb, ha megnézed, mit vagyis kit találtak a kelták, főnök – sürgető volt a hangja. Beleugrottam a surranóba, visszanéztem Júliára, aki az ágytakaró prémbe burkolózva már ott állt mögöttem.  

- Maradj a házban – mondtam neki, bár nem tudom mitől féltettem. Rossz előérzetem volt. Csikós elkapta a lányról a szemét, ahogy ránéztem. Magamra kaptam a kabátot és a vállamra vetettem az AMD-t. Csikós nyomában a közösségi házhoz siettem, ahol két emberem állt őrt az ajtóban.  

- Biztos, ami biztos – intett feléjük Csikós. Bólintottam, jól tette, hogy őröket állított ide. 

Bent a házban Péter atya hajolt egy földön fekvő alak fölé, kezében véres kendőt láttam. Két kelta férfi térdelt még mellette. Odaértem és lemerevedtem. Egy sérült honvéd feküdt a földön.

Egyenruhája szakadt és koszos volt, mellkasán fekete folt éktelenkedett és láttam, hogy a teste alatt a fapadlót lassan átitatja lassan szivárgó vére. Fiatal fiú volt, nem lehetett több 20 évesnél. Rövid, fekete haja volt, sápadt arcbőrére sáros vércsíkok ragadtak, szája sarkából vérrel kevert, habos nyálcsík szivárgott. Csupasz felkarján egy „Ö” betű közepén egy vicsorgó kutyafejet ábrázoló friss tetoválást láttam. Önkéntes volt a srác, náluk volt a legújabb divat ez a megkülönböztető tetoválás. Egy-két öregebb katona vagy volt terrorelhárítós vezetésével ezek a srácok alkották Albert seregének az egyik legfanatikusabb rétegét, valóban önként vállalták a katonaéletet, a legkeményebb kiképzést és a legmocskosabb szolgálati feladatokat is. Általában a déli határvidékről származtak, ahol szinte állandóak voltak a kisebb-nagyobb összecsapások. Hallottunk róluk eleget még a hegyen, ahova ők kísérték a hivatalos állami küldöttséget. Magukat „Szürke Farkasoknak” hívták és pár hét alatt valóban félelmetes hírnévre tettek szert. Ez a srác azonban most szánalmasan kisfiúsan nézett ki és nyilvánvalóan a halálán volt. Nehezen, sípolva lélegzett, szeme meg-megrebbent és beszélni akart. Péter felnézett rám és alig észrevehetően megingatta a fejét. 

- Hátba...támadtak...minket... - görcsösen formálta a szavakat, amik vérhabos köhögésbe fulladtak. Az atya letörölte a vért a szájáról. - Mindenkit...lelőttek... 

Már mellette térdeltem én is és lélegzet visszafojtva hallgattam, noha a szívem a torkomban dobogott. Nem a kelták támadták meg őket. 

- Katonák voltak... Magyarok... - rebegte szinte hangtalanul. – Azt hitték én is meghaltam... röhögtek felettünk...és a tábornokot szidták... 

- A püspök... a püspök halott... - suttogott tovább, de ezek a szavak üvöltésként visszhangzottak a fejemben. Péter alig hallhatóan felsikkantott és elrántotta kezét a sebesült arcától. - Azt mondták... hogy felrepítették az égbe a főnökéhez... és a tábornok megy utána...

A fiatal katona hangja embertelen szörcsögésbe és bugyogásba fúlt, teste ívben megfeszült, karjai és lábai rándultak párat, majd elernyedt és mély sóhajjal kiszállt belőle az utolsó lélegzete.  

- Hol és mikor találták meg? - kérdeztem halkan a falfehér Pétertől, aki már fordult is a két keltához és tolmácsolta a kérdésemet, amire az öregebbik kelta válaszolt. 

- Tegnap estefelé a Duna menti szekérút mellett, a hegytől délre az egyik itatóhelyen feküdt - fordította Péter a választ. - Innen félnapi lovaglásra. Egy összetákolt saroglyafélén húzták el idáig.  

A kelták jó lovasok voltak, pedig a nyerget, a kengyelt és a patkolást sem ismerték. Nagy hátasaikon kényelmes tempóban akár 10 kilométert is megtettek óránként. Ha a lova után kötve húzták ezt a szerencsétlent, akkor legfeljebb ennek a felét tehették meg óránként. Fél nap náluk a nappali órák felét jelentette, azaz maximum öt órát lovagoltak. Öt óra, huszonöt kilométer. A hegy a szekérúton nem volt sokkal messzebb. A halott katona a hegyi őrszakaszhoz tartozhatott. Magyar reguláris haderő támadta meg a magyar reguláris haderőt. Polgárháború van.  

- Csikós! - néztem a szakaszvezetőre. - Rendelj el riadót, indítsátok be a kocsikat. A rádiós induljon fel a hegytetőre, és próbáljon fogni valamilyen adást, de ő ne adjon. Az őrség kivételével mindenki jöjjön ide.  

- Péter, mondd meg nekik - intettem a kelták felé -, hogy hívják a főnöküket ide azonnal. 

Két hónapja a barbár kelták perzselték fel Esztergomot. Akkor ellenük harcolva estem át a tűzkeresztségen. A Csentőfa nevű elátkozott helyen a saját fajtám bűnözői öltek meg majdnem. Most pedig a velem egy gúnyát hordó akárkik törnek az életemre. Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. A püspök és a tábornok katonája voltam, nyilvánvaló volt, hogy ellenségük vagyok. Az emberi faj legmocskosabb démonai folyamatosan járták körülöttem undorító haláltáncukat és úgy tűnt, hogy nincs menekvés előlük. Lehetek bárhol, tehetek bármit, mindig a nyomomra akadnak és előbb-utóbb elveszejtenek. Dacosan, de önkéntelenül a fegyveremre csaptam. Amíg harcolni tudok, harcolni fogok. Nem adom fel. Nekem nincs vesztenivalóm. Gondolatban itt tartottam, amikor eszembe jutott Júlia. Mégis csak van vesztenivalóm.