A fagyott rögök tompán dobbantak, ahogy a kétméteres zuhanás után ráestek a durva, gyalulatlan lécekből összetákolt koporsóra. Némán álltuk körbe a telepünk sarkában ásott sírgödröt, amely sötét sebként ásított a frissen hullott hóban. Négy emberem lapátolta monoton mozdulatokkal a földet, miután Péter atya elmondta a szertartás utolsó sorait. Nem ismertem a katonát – a huszonegy éves környei Stark Andrást –, akinek kivérzett testét sietősen elföldeltük, de őszinte gyászt éreztem. Fiatal volt a halálhoz, olyan fiatal, mint mi.

A hullarabló szerepét én játszottam, kiforgattam a halott zsebeit, megtaláltam a katonakönyvét, amibe bele volt hajtogatva az Albert által aláírt esküokmánya, rajta iskolás kézírással a „Mindhalálig!” felirat és alatta gondolom a közvetlen bajtársai aláírása. A papírja szerint a Központi Ezred 1. Őrszázadába volt beosztva, személybiztosító-lövész beosztásban. Állomáshelyeinek Tata, Esztergom és végül Buda volt megjelölve. Volt nála egy szakadt fénykép is, fiatal lány arcképével, akit már soha nem lát viszont, meg egy rongyosra olvasott, nagyon gyenge minőségű papírra nyomtatott fényképes újságcikk „Hőseink” címmel. A képen négy katona pózolt kézifegyverekkel, az egyikük fölé kis ikszet rajzoltak. Ő volt a halottunk. Lassan elkészült a hant, Csikós rám nézett, bólintottam. Odalépett a halom egyik végéhez és egy fakeresztet szúrt a rögök közé, majd hátrébb lépett.

- Tölts! – mondta Csikós, mire a gépkarabélyok zárkerete fémesen súrlódva hátra siklott, majd csattanva vágódott előre, ahogy a négy lövész szinte egyszerre vett töltőfogást.

- Tűz! – A sortűz éleset dörrent, hangja az erdőben tompán visszhangzott. – Tűz!

Ismét lövés dördült, majd még egy vezényszó és újra lövés. A mellettem álló Cadifor az első lövésnél még megrezzent, de a többit mozdulatlanul fogadta. Előzetesen elmondtam neki, mire számíthat, ezért nem ijedt meg. Láttam, hogy kíváncsian szaglászik, még soha nem érezte a lőpor kesernyés szagát. Okos férfi volt, aki képes összetartani egy viszonylag nagy közösséget és jelenleg ő a szakaszom és a papok túlélésének egyetlen záloga.

A halott honvéd felett rögtönzött „válságértekezlet” során elmondtam neki nagy vonalakban, hogy mi történhetett és szerintem mi várható. Péter csendesen tolmácsolt, de láttam rajta, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Cadifor csak a végén kérdezett.

- Adunk fegyvereket? – kérdezte egyből és én ettől a kérdéstől tartottam a legjobban. Tudtam, alig várja, hogy kézbe vehessen egy „durranó ágat”. A kitelepülés előtti eligazításunk első pontja volt, hogy a bennszülötteknek nem adhatunk semmiféle fegyverzeti anyagot. Erre a helyzetre azonban nem készítettek fel. Kevesen voltunk, a húsz katona a megfelelő váltásokkal sem képes hatékonyan ellátni az őrséget és mellette még felderíteni is. A kelták pedig saját fegyvereikkel minden képességük és bátorságuk ellenére sem ellenfelei a modern seregnek. Ha megtámadnak minket, akkor végünk van. Volt egy garnitúra lezsírozott tartalékfegyverzetünk. Húsz AMD, négy PK géppuska, kézigránátok, egy láda lőszer. Haboztam a válasszal és közben Cadifort méregettem, aki engem fixírozott keményen. Nem ismertem olyan régen, hogy megbízhattam volna benne.

- Minek? – kérdeztem időhúzó jelleggel. Cadifor felhorkant, ahogy Péter fordította a kérdésemet és gúnyosan válaszolt.

- Megölni az ellenséget.

Ki a te ellenséged, Cadifor? A szkordiszkok, Brennus népei vagy talán mi? Nem láttam a fejébe, nem ismertem sem őt, sem a világát.

- Ki az ellenséged? – tettem fel végül a kérdést.

- Aki a te ellenséged. Mutasd meg, ki az és mi megöljük. – Cadifor elszántnak tűnt. Nem lettem volna az ellensége.

- Miért avatkoznál bele ebbe a harcba? - furcsa volt az elszántsága, nem értettem.

Megvonta a vállát és válaszolt valamit, amiből egy magyar szót érteni véltem. Krumpli.

- Szeretem a sült krumplit és a borotokat – fordította Péter, és nem tudtam, hogy Cadifor ezt most komolyan mondja, vagy csak viccel.

Tény, hogy a krumplit az egész falu két pofára zabálta volna, ha eleget tudtunk volna adni belőle. Péter egyik papja megígérte nekik, hogy tavasszal hatalmas területen vetnek majd krumplit, mire szó szerint örömtáncot jártak. A bort meg Csikós egyik embere kóstoltatta meg velük, akinek Sóskút mellett volt szőlője és a futárral titokban leboltolta az utánpótlást. Krumpliért és borért az uradalomban mindent megszerezhettünk volna. A papok azonban nem üzleteltek, a katonáknak meg tilos volt, bár nem voltam biztos benne, hogy hány szem krumpliért mosolygott bátorítóan egy-két emberemre néhány fiatal kelta lány és hány deci borért cserélt gazdát egy szép kelta tőr…

- Krumplijuk nekik is van. – intettem észak felé.

- Lehet, de ők nem adják oda. – bólintott Cadifor. – És a fiam Skostokosnál van. A szövetségesed vagyok.

Kitárta erős karjait, csuklóin széles, ezüst armilla csillogott, vászoningére húzott bőrzekéje és bőrnadrágja fényes volt a viselettől, vastag övértől széles kard hüvelye lógott, amelyből díszes markolat látszott ki. A vállára vetett farkasprém feje ijesztően vicsorgott sisakjának tetejéről. Harci öltözéket viselt, ebben még soha nem láttuk. Kék szemével kitartóan nézett rám. Nem úgy nézett ki, mint aki megijed a saját árnyékától.

- Válaszd ki 30 legjobb emberedet – messziről hallottam a saját hangomat és láttam Csikós értetlenségét. – Gyere velük a táborunkhoz.

Cadifor a vállamra tette a kezét. Megmarkolta a vállamat, a szemembe nézett és biccentett, majd kisietett a házból.

- Főnök – Csikós halkan szólt. – Főnök, nem lenne szabad…

- Gyilkolni sem szabad és nézd meg, mi történik körülöttünk – szakította félbe ingerülten Péter. – Úgy nem lehet már élni, ahogy korábban éltünk, János. Dönteni kell. Te döntöttél már?

Meglepett Péter komorsága és indulata. Nem láttam még ilyennek, nyoma sem volt a jó kedélyű, kövérkés fiatal papnak, aki általános derűvel és türelemmel szemlélte a világot. A kelta gyerekek imádták, amikor mosolyogva, gitárjával a kezében megjelent közöttük. Azelőtt soha nem láttak még ekkora termetű embert és az újfajta hangszer hangja, meg az idegen nyelvű ének teljesen elvarázsolta őket. Meg az asszonyokat is, akik leplezetlen kacérsággal nézték a papot. Talán ő volt az, akit a kelta falu az első pillanatok után teljesen befogadott. A katonák jóformán nem jártak be a településre, a határszélen álló körletüket csak járőrözés miatt hagyták el, de Péter és a többi pap sokat járt a faluban.

- Hogyan akarsz élni? – folytatta Péter Csikóshoz fordulva. – Úgy, ahogy azelőtt éltünk? Folytatni akarod azt az életet, aminek eredményét abban a sírgödörben látod? Vagy meg akarod próbálni másképp? Érted, János?

Csikós szótlanul állt, én se szóltam egy szót sem, nem tudtam, mire akar kilyukadni Péter.

- Nem kell ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyekről a történelemkönyvekben olvashattál. Nincs a jövő elrendelve. Mi tudjuk, milyen bűnökre képes az emberiség 2000 év alatt. Ők nem. – mutatott a kelta házak felé. – Ők ilyen tekintetben ártatlanok, mi pedig kaptunk egy esélyt, hogy egy jobb világot teremtsünk velük, mint amilyen a miénk volt. De van, aki azt a rosszat akarja folytatni és én ezt nem nézhetem szótlanul. A püspök sem nézné…

- Védd meg őket! – ezt szinte utasításként mondta már nekem Péter. – Ne hagyd elveszni a reményt.