2009-es időszámítás szerint január 23-án, kevéssel este nyolc előtt nyílt ki a cellám ajtaja, hogy bedugja rajta lavórnyi fejét az általam csak Lusta Dicknek keresztelt Sztipán honvéd, és közölje, hogy szedelőzködjek, átvisznek. Át, de hová, tettem fel magamnak a fájóan nyilvánvaló kérdést. Sztipán honvéd alacsony, túlsúlyos és halmozottan kalácsképű egyed volt, ha kézitusában meg akartam volna ölni, semmi mást nem csináltam volna, mint tíz percen keresztül elugráltam volna az ütései elől, majd végignéztem volna, ahogy a keringése összeomlik. Valószínűleg ő volt az egység csicskája is, az alapján, amennyi a katonák beszélgetéseiből beszűrődött a cellába. De Sztipán honvédet azzal az áldásként is felfogható attitűddel vértezte fel a Teremtő, hogy minden feléje irányuló figyelem-morzsától hálás kölyökkutyaként gurulta körbe magát, még ha az ordas szívatás is volt valójában. Mondom, áldás, és egyben a túlélés egyedüli záloga ez a gyermeki szemléletmód abban az esetben, ha az ember történetesen nem áll másból, mint 50 százaléknyi vízből, 49 százaléknyi hájból és 1 százaléknyi katonai uniformisból, ráadásul húszas évei derekára még gyaníthatóan szűz.

Daliás őrzőm a megbilincselésemkor kiegészült még Tábori zászlóssal, aki magas volt és szikár, teljessé téve ezzel a Stan és Pan víziót, valamint Szilárd hadnaggyal, aki megbabonázó jellegtelenségével tökéletes konferanszié lett volna, ha amazok ketten a hadsereg helyett a varieté műfaját választják. Ha az ember hosszan nézte Szilárd hadnagyot, amint az beszélt, egy idő után azt vette észre, hogy nem látja – az isten is narrátornak teremtette.

Ezt az egymáshoz nem illő formákból hevenyészetten összedobált fura csoportot egészítette ki negyedikként az én alakom, amint keresztülcsoszogtunk a kétemeletes épület udvarán. A fejem 196 centiméteres magasságban körülbelül Tábori zászlóséval volt egy szintben, a súlyom pedig közelebb állt Sztipán honvédéhez, mint a másik két katonáéhoz összeadva, csak éppen élettanilag és esztétikailag jóval szerencsésebb elosztásban. Bakancsot, sötétszürke terepszínű katonai nadrágot és egy fekete, testhez simuló, hosszú ujjú thermofelsőt viseltem, amely bűzlött az elmúlt két hétben beléivódott izzadságtól és alvadt vértől. A sokzsebes katonai mellényemet, amit az elfogásomkor e fölött viseltem, nem adták vissza, de enélkül sem éreztem hidegnek a januári éjszakát. A jobb lábszáramon szakadt volt a nadrág, ahol a Búbánatvölgyben szerzett lőtt seb elsősegélyezése közben feltépte az anyagot az egyik katona. Az arcom bal oldalát borító hematóma apadni kezdett a törött állkapocs felett, és liláról lassan feketére váltott a színe a sűrű borosta takarásában, emellett csupán néhány véres horzsolás árulta el cinkosan az avatott szemnek, hogy az elmúlt napokban nem Seherezádé kolléganői gondoztak.

Mind a csuklómon, mind a bokámon bilincs volt, a karomon levőhöz pedig két hosszú vezetőlánc kapcsolódott, amelynek egyik vége az előttem szuszogó Lusta Dick, a másik a mögém zárkózó Tábori zászlós kezében pihent. Lusta Dicknek nyilvánvalóan a vasmacska szerepét szánták ebben a leosztásban – ha nekiiramodnék, az ő hulláját biztosan nem tudnám túl messzire vontatni. A látványelemek sorából én nagyon hiányoltam még egy Hannibal Lecter-féle hokimaszkot, de nyilván az átkerült készletek ebből hiányt mutattak.

Nyomorék kis különítményünk mérsékelt bénázás árán begyömöszölte magát egy Lada Nivába, amelyik mellett egy másik is állt az udvaron, három fegyveressel, majd a konvoj lassan elindult a sötét, alvó városon keresztül.

Némá’, akkor itt mégse kivégzés lesz, gondoltam. Vagy legalábbis nem itt vagy nem most. Amikor decemberben Szentendrén kihirdették szegény Egyszeri Balek felkoncolását, abból a hírek szerint igazi népünnepélyt csináltak, sör-virslivel meg felvonulók kértékkel. Én meg mégiscsak valamiféle public enemy lennék itt, hát csak nem végeznének ki fű alatt, éjnek évadján, nem? Bazmeg, legyek már esemény, ennyit igazán megérdemlek.

– Hová lesz a séta, uraim? – érdeklődtem alkalmi útitársaimtól.
– A Nagyfőnök látni akar – válaszolta azonnal szolgai módon Lusta Dick.
– Sztipán, maga befogja a pofáját – tette hozzá Szilárd hadnagy.
– Igenis, főnök!
– Jé, én azt hittem, maga a nagyfőnök, Szilárd tábornok – vigyorogtam az anyósülésen utazó láthatatlan emberre, aki erre köhécseléssel felelt.
– És milyen messzire megyünk? – próbáltam még több infóhoz jutni.
– Majd minden kiderül, ha odaértünk – válaszolta lassan, nyomatékkal a rangidős.
– Jól van, de remélem, azért a Barátok köztre hazaérünk – zártam le én is a beszélgetést, de az agyam tovább kattogott.

A terepjáró lassan hajtott keresztül a néptelen utcákon. Már nem voltam hozzáláncolva egyetlen emberhez sem. A mellettem elterülő Lusta Dick nem jelentene ellenfelet, ha a csuklóbilincsemet átvetve Tábori fején fojtani kezdeném, a hadnagy kétesélyes, az ütközést pedig ennél a sebességnél mondjuk 80 százalék eséllyel túlélném. A másik kocsiban utazó három fegyveres viszont leküzdhetetlen, ha az összebilincselt végtagokat is számba veszem. Ez nem az az idő, még mindig nem az az idő...

– Tényleg, azt tudtátok, fiúk, hogy ha valami módon mégis kiszabadulok, akkor módszeresen kinyírok mindenkit, aki odabent hozzám nyúlt? – tettem fel a kérdést, csak hogy oldjam a feszültséget.
Szilárd hadnagy megfordult ültében, karját az üléstámlára tette, úgy nézett a szemembe.
– Na ezért nem fogsz kiszabadulni soha, te mocsok.

Megdöbbentő; ha Szilárd hadnagy ideges kezd lenni, akkor legalább a körvonalai láthatóvá válnak. Hasznos felfedezés a színházi pályafutás szempontjából.

– Szilárd hadnagy, elárulja a keresztnevét? Csak azt ne mondja, hogy Leó. Vagy, hogy Szilárd – nevetgéltem.
– A keresztnevem Hadnagy.
– Naggggggyon katonás... – bólogattam. Az Ómagyar Lexikonban a karót nyelt fasz szócikknél csak Szilárd hadnagy képe áll majd. Kész szerencse, hogy nem lesz rajta látható semmi, csak a háttér. – Tábori, tudsz valami zenét csinálni?
– Nem tud – válaszolt helyette a hadnagy, – és ha még egyszer megszólalsz, én magam lőlek le.
– Azt hittem, parancsot teljesít ezzel a fuvarral, Szilárd hadnagy.
– Majd azt mondom, szökni próbáltál.
– Ccc... Ha én szökni próbálnék, te már halott lennél, mire felfognád... főnök.

Ez, a körülményeket figyelembe véve nem feltétlenül volt igaz, de macsósan hangzott. És a macsóság fontos az én szakmámban.

Rögtönzött szájboxunknak Tábori sofőr vetett véget azzal, hogy a sokadik ellenőrzőponton áthaladva, a Bazilika melletti utcában leállította az autót. A kikászálódás és újrabilincselés procedúrája, plusz némi séta után egy oldalajtón keresztül léptünk be az épületbe. Odakint pimasz, aprószemű eső szitált, ami horrorfilmes csillogást kölcsönzött a fekete aszfaltnak.

Egy szűk lépcsőházban legalább három emeletnyi mélységbe hatoltunk, mígnem egy tömör acélajtóhoz érkeztünk. A három ismeretlen fegyveres egyike beleszólt egy adóvevőbe, mire az ajtón kisvártatva elfordult a hajókormányra emlékeztető impresszív zárszerkezet. A méltóságteljesen növekvő ajtórésen át éles fény ömlött a lépcsőházba, majd teljes pompájában feltárult a kivilágított folyosó, melynek két oldaláról újabb acélajtókkal zárt helyiségek nyíltak, a végében pedig számítógépes konzolok villogtak.

– Baaazmeg, tiszta Star Trek! – vigyorogtam Lusta Dickre, aki egyenes arányban Szilárd hadnagy fejének lilulásával, egyre kevesebbszer mert rám nézni.

A folyósó jobb oldalán nyíló utolsó ajtóhoz vezettek, Sztipán honvéd és Tábori lecsatolták a láncokat, csak a csukló- és bokabilincsek maradtak. Az ajtót egy fehér kereszttel díszített egyenruhájú tiszt nyitotta ki, beengedett a helyiségbe, majd maga után kívülről becsukta az ajtót. Egyedül maradtam az ablaktalan szobában egy körülbelül negyvenes, hideg kék szemekkel ékített, sólyompillantású fickóval, aki a bázison lebzselő katonák egyenruhája helyett katonai gyakorlót viselt. Helló, Nagyfőnök.

A férfi felállt a papírokkal telepakolt, valószínűtlenül széles tölgyfaasztaltól, és a vele szemben álló székre mutatott.
– Kérem, foglaljon helyet.
Odapingvineztem magam a felkínált ülőalkalmatossághoz, és esetlen mozdulattal rázuhantam – sajnos összebilincselt lábbal és átlőtt vádlival még nem ment méltóságteljesen a leülés. Vendéglátóm kihúzott egy fiókot, majd hozzám lépett egy apró kulccsal, és leoldotta a karperecemet. Egy másodpercig nem akartam hinni a szememnek. Ez teljesen hülye.

– Ön egy bátor ember – mondtam.
– Maga meg nyilván nem öngyilkos – bicentett fejével az ajtó felé a sólyomszemű.
– Az lehet, de én a maga pozíciójában nem tenném fel az életemet egy feltételezésre.
– Miért, mi az én pozícióm?
– Nagyfőnök, ha hitelt érdemlőek az értesüléseim.
A katona egy pillanatra elmélázott, mintha még egy mosoly árnyékát is láttam volna megjelenni a szája sarkában, aztán az asztallapon heverő ujjait kezdte nézni.
– Igen, fogjuk rá. Albert István dandártábornok vagyok, a Megyei Védelmi Bizottság és Ómagyarország fegyveres erőinek parancsnoka.
Biccentettem. Hülyén hangzott volna azt válaszolni, hogy Tigris vagyok.

– Csaba, magát holnap délután 3 órakor kivégzik.
Jól csinálja a fickó. Azt hittem, meg tudom mondani, mi lesz a következő mondata, de ezt kurvára nem találtam el.
– Tábornok úr, nem akarok tiszteletlen lenni, de... ne kívánja tőlem, hogy elhiggyem, hogy azért fuvaroztatott ide a halálom előtti estén, hogy még ebben az életben alkalmam legyen megismerni varázslatos személyiségét – hatásszünet, az mindig kell egy ilyen nyitóbeszédbe. Ez volt az. – Engem jobban érdekelne az az ajánlat, amivel ezt a kivégzést elkerülhetem, és amit érzésem szerint épp megosztani készül velem. Hátha tök hülyeség az egész, és akkor kevesebb időmet rabolná el vele holnap háromig. Vegyük úgy, hogy a „mit veszíthetek, ha nemet mondok” részen már túl vagyunk.
– Ahogy akarja – bólintott. – De mielőtt belekezdek, tudnom kell egy-két dolgot.
– Kérdezzen.
– Mi volt a tervük a Csentőfán zsákmányolt készletekkel?
– Azt terveztük, hogy dél felé indulunk, és meglátjuk, hová jutunk. Ha beleütközünk egy kelta törzsbe, megpróbáljuk őket a befolyásunk alá hajtani, akár fegyverrel, akár ajándékokkal, akár úgy, hogy a csillagokból leszállt isteneknek hisznek bennünket. És megpróbálunk új életet kezdeni.
– Miért nem Ómagyarországon akart új életet? A közigazgatás gyakorlatilag teljes megszűnésével semmi sem egyszerűbb, mint ez. Csak „elveszíti” a személyi igazolványát, és kész.
– Tábornok úr, nem hiszem, hogy az erre adott válaszomat maga valaha is megértené. Gondolom, mindig betartotta a szabályokat, és sosem zavarta, hogy azokat mások hozzák, igaz?
– A saját szabályaiba az is belefér, hogy ártatlanokat öl?
– Mit akar? Hogy sajnáljam? Nem sajnálom.
– Szerintem még fogja.

– Ha meglennének a készletei, újra nekivágna?
– Megvannak a készleteim. A szabadságom nincs meg.
– Ha meglennének a készletei  és  a szabadsága, újra nekivágna?
– Igen.

Hosszú percek teltek el csendben. Albert tábornok nem nézelődött, nem dobolt az ujjaival, nem túrt a hajába, csak engem nézett. Én meg őt néztem.

– Feltételezem, hogy a külvilág híreiből nem sok jutott el mostanában önhöz – szólalt meg végül.
– Tudja, a szállodában, ahol elszállásoltak, nem jött be a CNN, csak a Cartoon Network. Tudta, hogy Scooby-Doo valójában nem kutya, hanem erszényes mókus?
– Nos, akkor tőlem hallja először, hogy Ómagyarország igen súlyos válságot élt meg az elmúlt napokban. – (Viccelsz, bazmeg, gondoltam magamban, egész Ómagyarország egy telibevert válság...) – A Honvédség néhány felelőtlen vezetője katonai hatalomátvételt kísérelt meg. A puccs megbukott, de több helyütt igen súlyos veszteségeket szenvedtünk el.

Nem tudom, miért állt meg; azon kívül, hogy „na és?” semmi mást nem tudtam hozzáfűzni.

– A zendülés vezetője, Morvai tábornok továbbra is szökésben van, és még mindig jelentős a hozzá lojális erők létszáma. Egyes elszigetelt csoportok megadták ugyan magukat, de sokan a felelősségre vonástól tartva inkább a zendülőkkel maradnak. Morvai tábornok törvény elé állítása természetesen kívánatos volna, de egy nyílt katonai akció a polgárháború szélére sodorhatná az országot – ha nevezhetem így ezt a pár települést. Nem küldhetek magyar katonákat magyar katonák és az egyik tábornokuk ellen, olyan csatába, ahol családok veszítenék el a fiaikat a szomszédok fiainak keze által. Sokan talán bajtársak voltak a kiképzésük alatt. Egy ilyen akció kimenetelét nem lehetne kiszámítani. És itt jön maga a képbe.
– Le kellene vágni a hidra fejét...
– Szemléletes példa. Ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy a hidra minden egyes levágott fejének helyére kettő nőtt. Esetünkben ezt inkább kerülni kéne.
– Ööö, igen, önnél a pont.
– Egy gyors, kis létszámú, határozott és sebészi pontosságú akcióra van szükségem. Hogy ne kelljen katonákat küldenem oda. A maximális cél Morvai tábornok elfogása lenne, a minimális cél a kiiktatása.

Bírom a határozott katonai vezetőket. Pár perce már tudtam, hogy ez a mondat el fog hangozni, és direkt kíváncsi voltam, megakad-e mondat közben, vagy körülírja-e valahogy, hogy egy kollégája megölésére kér. De ahogy a jégszerű szemekből már sejtettem, sem megakadás, sem a legszemernyibb tónusváltás nem volt a hangsúlyában. Csak színjózan eltökéltség. István, István... akkor mitől is különbözünk mi ketten annyira egymástól? Azért, mert ti katonák olyan kifejezések mögé bújtatjátok a halált, mint „kiiktatás” vagy „fenyegetés elhárítása”, illetve, ha a mi oldalunkon történik, akkor egyszerűen „veszteség”, attól az még halál. Mit jössz akkor ártatlan csentőfaiakkal, miközben, ha a te akciód sült volna el ott balul, a te szótáradban ők kapásból „előre be nem tervezett, járulékos civil oldali veszteségként” szerepelnének? Tökmindegy, ki ez a Morvai. Ez sem más, mint előre kitervelt gyilkosság. Persze ezt nem akartam Albert tábornok képébe vágni.

– Ez sem más, mint előre kitervelt gyilkosság – vágtam Albert tábornok képébe.
– Morvai tábornok egy hazaáruló háborús bűnös. Maga a törvény eszköze lenne.
– Maga pedig, tábornok... az ügyész, az ügyvéd, a bíró, a jegyző és az ülnökök egy személyben. Segítsen ki, mi most Ómagyarország államformája?
– Nem gondolom, hogy meg kéne önnek indokolnom a döntéseimet, nem ezért hívtam ide. Ha a börtönben időközben új morális alapokra helyezte az életét, felőlem meghalhat holnap délután jó keresztényként is. Morvai tábornok életét ez nem befolyásolja. Azért kínálok magának egy esélyt, mert pillanatnyilag nincs olyan emberem, akire ilyen feladatot bízhatnék. Ha pusztán a katona szemével kellene a csentőfai rajtaütést megítélnem, akkor azt mondanám, maga jó szervező, körültekintő stratéga, gyors döntéseket hoz, nem hezitál és nem vállal fel minimális kockázatot sem. Ezekre a képességekre most mind szüksége is lenne.
– Tegyük fel, hogy elvállalom. Mit ajánl cserébe? Életben hagy? És utána?
– Csaba, maga egy lelketlen bűnöző, köztörvényes gyilkos. Én pedig nem akarom, hogy Ómagyarországon ilyenek szabadon sétáljanak. De... az eredeti tervét megvalósíthatónak látom. Tőlem megkaphat mindent, ami a sikerhez kell. Ott folytathatná az életét, ahol Csentőfán belesült, ha vállalja, hogy elhagyja az országot, és előtte elvégzi ezt a... szívességet. Utána egy tiszt felügyeletével egy felderítő/tisztogató egységet vezetne a külső területeken. Azon túl, hogy a Vezérkar jelölné ki a területet, teljes autonómiát kapna.
– Látok némi esélyt arra, hogy miután ezt a Mogorvait, aki szemlátomást komoly kavics most a cipőjében, kivettem a képből, már nem tartaná olyan jó ötletnek ezt a szabadon bocsátósdit...
– Akkor magát ugyanúgy kivégeznék, mint most. Tehát nem sokat kockáztat az akcióval, ellenben kap vele egy szinte akadálytalan szökési lehetőséget. Ez meg az én kockázatom. De bízom benne, hogy okosan fogja felhasználni ezt a lehetőséget. És úgy tudom, a maga köreiben az adott szó többet ér, mint az írott szerződés.
– Olyan személy esetében, akivel még nem üzleteltem, az adott szónál is többet ér a biztosíték.
– Olyat nem tudok adni. Magának kell döntenie, a jelenlegi információk alapján. Az életének pillanatnyilag vége, elfogadhatja ezt a tényt, vagy az én ajánlatomat.

Mégis hányféleképpen lehet dönteni ilyen helyzetben? Vágó úr, legyen az A, jelöljük meg a méreginjekciót... Vagy inkább felezzenek el.
Tehát, a döntés megszületett, már csak az alkupozíciómat kellett javítani. Ha volt még a helyzetemben egyáltalán tartalék.

– Tábornok úr, két dolgot javasolnék tisztelettel. Már egy ideje szemezek ezzel a bárpulttal itt balra, kínáljon meg egy whiskyvel. Aztán beszélgessünk el a Morvai-akció részleteiről.