Azon az éjszakán, amikor Cadifor „megkeresztelése” miatt otthagytam a tűz fényét, és Júliával hazasiettem, felkeresett Péter. Nem jött későn, nem aludtam még, ültem az asztalnál, tenyerembe támasztottam az állam és bámultam bele a gyertya lángjába. Előttem az asztalon zsíros túró volt egy tálban, mellette a kelták sötét és kemény köleslepénye és egy kis kancsóban a sóskúti csempészett borból egy kevés. Júlia aludt már, vagy legalábbis csendben feküdt az ágyban, csak az egyenletes lélegzését hallottam az ágy elé akasztott nagy lepedő mögül. Nem szerettem az egyhelyiséges házat, ezért így választottam el a „konyhát” a „szobától”. Az asztalon ott volt az EDR-rádió, meg a kis műsorvevő rádió is, de azt lekapcsoltam már. Semmi újat nem tudhattam meg belőle, mert most már csak a közleményt ismételték folyamatosan. A fiatal nő délutáni jegyzetét is kurtán-furcsán szakították meg, mintha véletlenül került volna adásba. Péter kopogása riasztott fel céltalan, révült merengésemből.

- Haragszol rám – mondta a pap, és közben óvatosan eresztette le nagy testét a tákolmánynak látszó székre, ami panaszosan megnyekkent ülepének súlya alatt.

Nem válaszoltam azonnal, egy kis bort töltöttem Péternek és ránéztem.

- Miért tetted? – kérdeztem csendesen. Nem haragudtam rá, már nem. Csak nem értettem, hogy mi szüksége volt erre a cirkuszra. Cadifor e nélkül is teljesen a hatalmunkban volt. A tenyerünkből evett, az emberei lényegében az én katonáim voltak. Magyar vezényszavakra teljesítették a parancsainkat.

- Isten nagyobb dicsőségére – válaszolta és nem tudtam elhinni, hogy ezt komolyan gondolja. – Valójában ő maga akarta.

Ezt végképp nem tudtam elhinni. Miért akart volna egy kelta megkeresztelkedni, amikor azt sem tudta, hogy mi ez az egész? Péter látta rajtam a hitetlenséget.

- Cadifor nem ostoba, aki egy ilyen közösséget képes évekig vezetni és összetartani, az nem ostoba – folytatta zavartalanul egy korty bor után. – Úgy gondolta, hogy a papok is részei annak, hogy a fegyvereid ilyen hatásosak az ellenséggel szemben. Látta, hogy a katonák a templomba járnak és ott mindenféle titokzatos dolgot cselekednek és utána legyőzik az ellenséget.

Nem válaszoltam neki, nem mondott semmi újat. A kereszteseknél még Esztergomba szokássá és előírássá vált a vasárnapi istentiszteleten való részvétel. Amikor ide kerültük a vadonba, az embereim többsége felszólítás nélkül járt a közösségi házban tartott istentiszteletekre, akár minden nap. Én is gyakrabban mentem, megnyugtatott a szertartások monotonitása és valahogy emlékeztetett a régmúlt életemre is, kimozdított a valóság szürkeségéből.

- Megkérdezte tőlem, hogy milyen isteneink vannak, hogy ilyen tudást kapunk tőlük – Péter kezdett belelkesedni. – Amikor elmondtam neki, hogy csak egy istenünk van és minden tudást tőle kapunk, ő is részesedni akart belőle. Nem mondtam neki ellent. A szabad döntése volt.

- Péter, szerinted Albert tábornok mit fog szólni a felfegyverzett keltákhoz, akik a te templomodba járnak? – tettem fel neki a kérdést, ami miatt nekem a gyomrom egyfolytában remegett. – Odahaza Albert az úr, a püspök játszmán kívül van, a kancellár halott. Te vagy a rangsorban következő…

Péter a kancellár titkára volt Esztergomban, lényegében a harmadik ember a klérusban, noha sok idősebb papnak ez nem tetszett korábban sem. Csak az eszének és a szorgalmának köszönhette a pozícióját. Árva gyerek volt, akit a kancellár nővére vett magához még egészen kisgyermek korában. A kancellár gyakori vendég volt náluk, sokat beszélgetett a fiúval, aki már serdülőkorba érve elhatározta, hogy az egyházhoz köti az életét. Tehetsége és kitartása páratlan szellemi kapacitással párosult – éltanuló volt minden iskolában, nyelvzseni és nem mellékesen nagyon jól szót értett bárkivel.

- A tábornok a tettek embere – Péter kicsit kortyolt a borból. – Mi a hit, vagy, ha úgy jobban tetszik, a szellem emberei vagyunk. Nincs dolgunk egymással.

- Elfeledkeztél a keresztes századról, atyám – horkantam fel indulatosan és kicsit gúnyosan. – Velük mi lesz szerinted? Albert meghagyja őket az egyháznak?

- Nem hiszem, hogy Albert annyira ostoba lenne – keskeny mosolyt láttam elsuhanni az arcán. – Azt meg végképp nem, hogy annyira okos…

- El fogja venni tőlünk a századot. És valami alkut fog ajánlani cserébe ezért a mondjuk úgy, „veszteségért” – Péter ezt szívből jövő meggyőződéssel és teljesen magabiztosan mondta. – Nem lennék meglepve, ha ez személyes ajánlat lenne…

- És ezzel mit érsz el, Péter? – nem tudtam követni a logikáját. – A püspök valami újat akart, egyházat építeni és segíteni. Te is új kezdetről beszéltél nekem. A biztonsági kockázat megköveteli a saját véderőt…

- A lázadásnak vége – szakított félbe Péter. – A kelta fenyegetés valós ugyan, de korántsem olyan vészes, mint az elején. Ez a törzs itt behódolt, a többi meg fél tőlünk és irigykedik rájuk. Otthon éhezés van, hideg van és reménytelenül hosszú ez a tél. A tavasz pedig véres-verejtékes munkát hoz magával. Valakinek vigaszt is kell majd nyújtania. Albert nem fog, neki új ellenségeket kell keresnie azért, hogy igazolhassa az uralma szükségességét. Neki háború kell majd.

- És ezekkel a vadakkal mi lesz? – kérdeztem. – Hogyan lesz ebből új kezdet?

- Veled, Nándi, veled – mosolygott Péter rám. – Többet tanultak tőled, mint bárkitől eddig. Cadifor azért jött hozzám megkeresztelkedni, mert olyan törzsfőnök akar lenni, mint te. Te vagy a példaképe, Nándi.

- Ez marhaság… - dühös voltam a papra, úgy gondoltam játszik velem. – Én egy római nővel háló rendőr vagyok, akivel katonásdit játszatnak olyan papok, akiknek már én sem hiszek. Nem vagyok példakép. Csak egy félholt püspöknek tett ígéret tart vissza attól, hogy nekiinduljak az erdőnek toronyiránt.

- Éppen emiatt a „csak” miatt választottak ki téged, Nándi – bólintott a pap. – Neked vannak elveid és erkölcsi tartásod. Ezért jelentetted a történteket Esztergomba is.

Az EDR-rádióra nézett, majd lassan felállt a székről. Én ülve maradtam, nem volt mit mondanom.

- Ez így van jól, Salvator – soha nem szólított még így. – A hitünk szerint kell cselekedni, csak az számít.

Biccentett felém és kilépett az ajtón. A gyertya már csak ujjnyi magasságú csonk volt az asztalon álló kis falapon, felemeltem, félrehajtottam a függönyt és az ágyhoz léptem. A halvány derengésben Júlia vékonyka teste árnyékszerűen domborodott a takarók alatt, fekete haja zabolátlanul terült szét. Nyugodtan aludt, egyenletesen és mélyen lélegzett. Annyit talán elértem, hogy ez a lány életben maradt. Semmi többet.

***

Esztergomból nem egyedül jöttünk vissza. Albert utasítására velünk jött egy civil, akit a kormányzat jelölt ki a kelta polgári misszió irányítására. Lényegében kormányzó volt, a polgári kormányzat látszata, egy ötven körüli, súlytalannak tűnő és magának való, szemüveges férfi. Az egész úton rám se nézett, csak ült a kocsiban és nézett maga elé mereven – szerintem egyszerűen egy lassított halálos ítéletnek gondolta az utat. Felpakoltak még egy teherkocsira négy néprajzos csajt, akik visítva örültek annak, hogy elmenekülhetnek a városból, és négy idősebb férfit, akik viszont komoran hajították fel batyujukat a platóra és alig szóltak hozzánk pár szót az úton. Őket a jövendő mezőgazdálkodás és ipari termelés fellendítése érdekében küldték a kelták közé, gyakorlott gazdálkodók és ezermesterek voltak, a maguk gyakorlatias módján. A kormányzat nagyon gyorsan be akarta vonni ezt a területet és népességet is a mezőgazdasági termelésbe. Komoly néprajzi és mezőgazdasági irodalmat pakoltunk fel a kocsira, bár nem tudom, mennyi hasznát fogjuk venni a gőzhajtású cséplőgépek leírásának – ilyeneket láttam az egyik könyvben, ami ránézésre is volt majdnem száz éves.

És jött még velünk egy félszakasznyi katona is, az albertiánus Szürke Farkasok közül. Tíz, jóformán még gyermek sihedert bíztak egy idősebb főtörzsőrmesterre, aki Holz Tibor néven mutatkozott be nekem, mielőtt elindultunk. Azt mondta, hogy a feladatuk az uradalom védelmének megerősítése, ezt talán komolyan is gondolta, mert nem láttam semmi mást az arcán, csak egy született katona merevségét. Nekem azonban nagyon úgy tűnt, hogy ők lesznek az őrzőink, nehogy valami ostobaság jusson az eszünkbe. A parancsom szerint nem voltak alám rendelve, a főtörzsőrmestertől én csak kérhettem, igaz ezzel ő is így volt az irányomban. A papok üresen maradt szállását foglalták el, és ide gyűjtötték be az összes fegyverzeti anyagot is. A kiképzések során a kelták részére a fegyvereket csak ők adhatták ki.

A körzet a polgári kormányzó jelenléte ellenére továbbra is katonai irányítás alatt állt, északon a két volt keresztes szakasz állomásozott, itt délen pedig Cadifor általunk kiképzett klánjai. A terület közvetlenül az esztergomi Főparancsnokság irányítása alatt állt, a kormány csak névlegesen irányította. A savanyú arcú kormányzónak minden reggel elmondtam a tényeket és a terveket, ő ellenvetés nélkül végighallgatott, majd a szignóját odakanyarította az iratokra – ez volt a civil kontroll. Alberttől egyértelmű utasításokat kaptam Esztergomban: kiképzés, járőrözés, felderítés, határvédelem. A támadó jellegű műveleteket határozottan megtiltotta. A kiképzésbe bőven belefért a kelta uradalom civilizálása, az utak és az épületek megépítése és átalakítása. A papok helyett két tanár próbált a gyerekekkel foglalkozni, a közösségi ház átalakult iskolává. A gazdák felmértél a kelták agrárszokásait és nem voltak elájulva a teljesítményüktől. Egy csomó dolgot felírtak nekem, amelyeket be kellett szereztetnem, legalább egy mintadarabot, amiről majd az itteniek másolni fognak. Szügyhám – mi a fene lehet ez? –, fordítóeke, boronatárcsa, és hasonló, számomra teljesen idegen dolgok. A helyi kovácsmesterek részére hozattunk mintakollekciót, hogy másolni kezdjék az eszközöket. Ezzel még jól is jártak, mert hagyományos fegyvereket, mióta a keltáknak puskát nyomtunk a kezükbe, nem kellett készíteniük.

A kardokat és pajzsokat a harcosok jó esetben szögre akasztották, de legtöbbször eladták a kovácsnak, aki az anyagból patkót, kapát, kaszát, ásót kovácsolt ki. Sajnos Cadiforon kívül kevesen értették meg, hogy nem kellene lemondaniuk a hagyományos fegyvereikről. Elbűvölte őket a lőfegyverek hatékonysága, amit a saját hibámnak tudtam be.

Cadifor nem értette, hogy a papokat miért rendelték haza tőlünk, bár próbáltam elmagyarázni neki a helyzetet. Ennek ellenére nem értette a dolgot, náluk a druidák teljesen szabadon mozoghattak a klánok és a törzsek között, még háború idején is – nem volt hatalma felettük senkinek. Úgy érezte, hogy hazudtunk neki a vallással kapcsolatban és nem is az isten a legnagyobb hatalmú erő, hanem a király – erre valami kelta szót használt –, aki akár isten szolgáival is azt teheti, amit akar. Erre nem tudtam mit mondani neki, csak annyit tehettem, hogy az egyik emberemmel, aki keresztes kora előtt diakónus, vagy mifene volt, folytattattam az istentiszteleteket a közösségi házban. Holzon láttam, hogy ez nem tetszik neki, de egyelőre nem szólt semmit. Igaz, keltákat a szertartásainkra továbbra sem engedtünk be, csak nézhették a műsort.

Holz emberei rászolgáltak hírükre, még egymással szemben is kíméletlenek és vadak voltak, durva szavakat használtak és nem voltak tekintettel a keltákra sem, akiket nem vettek emberszámba. Ugyanakkor Holz nem tűrt meg semmi kilengést, a legkisebb vétség miatt is büntette az embereit, akik ennek ellenére istenként néztek fel a főnökükre. De a neveletlenségük számomra rettentő visszataszító volt. Ők voltak a múlt nélküli első generációs átkerültek prototípusai, akik nem abban a sosemlesz világban nőttek fel, nem hoztak magukkal mintákat, hanem ebben a kicsavart világban lettek egyik napról a másikra azok, amik – martalócok. Jobb szó nem jutott eszembe, ha végignéztem rajtuk. Elborzadva gondoltam arra, hogy a következő, már tényleg ide születő generáció milyen viselkedést fog ezektől megtanulni…

***

Az egyik körülöttünk élő és minket is szolgáló uradalmi szolgacsaládból eltűnt egy fiatal, talán 12 éves lány. Pár napig nem keresték, mert úgy gondolták csak elcsavargott valamerre – a keltáknál nem volt ritka az ilyen – és majd csak hazatalál. Azonban az egyik reggel a lány kutyája, egy szürkésfehér farkaskutyaféle a lány egyik sarujával a szájában ért haza valahonnan. A kutya aztán a felizgatott családot nyílegyenesen bevezette az erdőbe, ahol rövid csatangolás után megtalálták a lány holttestét, illetve azt, ami maradt belőle a rókák és a borzok pusztítása után. Annyi azért látszott, hogy a lányt nem medve, vagy farkas ölte meg, azok ritkán használnak kést. Az arcát kikezdték a vadállatok, véres és csontszilánkos maszk volt csak a helyén, emberi arcra nem emlékeztetett, körülötte égővörös haja kibontva, csomókba ragadva feküdt a sáros földön. Karján és lábán is harapásnyomok éktelenkedtek, de a sebek kifordult húsa nem vöröses volt, hanem sápadt, márványos fényben játszott. A test már azelőtt kivérzett, mielőtt a vadállatok rájártak volna. Ruháját széttépték és szétnyitották, lábai terpeszben feküdtek, szeméremszőrzete vörösen fénylett halottsápadt és perverz módon kitárulkozó ágyéka előtt. Mellkasán öt szúrás nyoma látszott, és amikor megfordították a testét a hátán felfedezték a szúrt sebek kimeneti nyílásait is, amelyek körül a bőr alatt az alvadt vér lilásfekete, szederjes hullafoltokat rajzolt ki. A lányt megerőszakolták és megölték, ez nyilvánvaló volt.

Az eset felbolygatta a keltákat, minden férfi az elkövetők nyomát kereste az erdőben, bár nyomokat nem találtunk mi sem. A következő napon eltemették a lányt. Alkonyatkor sokan sétáltak ki az uradalom szomszédságában emelkedő kopár, sziklás dombhátra, ahol a kelták temetője feküdt. A napkorong égőnarancs színű felső pereme is eltűnt már a nyugati hegyek fekete hullámai mögött és csak visszfénye világította meg a földet. Nyugaton égővörös volt az ég, a fejünk felett még sötéten kéklett, de keleten már emelkedett az este szürkesége. Gyenge, de hideg szél fújt, a gyászolók fázósan húzták össze magukon a ruhát és behúzott nyakkal igyekeztek a fejük felé tartott fáklyák rebegő fényében a temető felé. Júlia is fázósan bújt hozzám, amikor megálltam a dombot körülvevő sekély árok szélén felállított kőoszlopok előtt. Nem akartam a keskeny töltésúton felmenni a temetőbe, az már nem az én dolgom, de Júlia kíváncsi volt és nógatott. Lemondóan sóhajtottam, legyűrtem viszolygásomat és továbbmentünk.

A dolomitsziklás altalajból kiásott és kivésett téglalap alakú sírgödör éjsötéten ásított, mint egy a túlvilágra nyíló sötét ajtó. Körülötte állt a lány családja, a sír lábánál a férfiak, a fejrésznél a nők, akik valami monoton dallamot ismételtek újra és újra. A sír egyik oldalán, egy saroglyán feküdt a halott lány, a létező legfehérebb szövetruhába öltöztetve. Derekára bronz övet kötöttek, a ruha vállát két nagy fekete – talán vas – fibula fogta össze, hasán összefűzött karjain vékonyka bronzkarika látszott. A haját kifésülték, ami a növekvő homályban is döbbenetesen vöröslött, olyan színe volt, mint a nyugati égnek. Szétmarcangolt arcát egy festett cserépmaszkkal takarták el. Mellette guggolt a druida, kezében kis agyagkorsót tartott és valami sűrű folyadékot locsolt vékony sugárban a testre, amit utána óvatos mozdulatokkal elsimított. Avas olajnak a szagát éreztem, amibe mintha fűszert – talán levendulát és oregánót – kevertek volna. A druida halkan mormogott, miközben kente a lányt az olajjal, majd letette a kancsót, elvette egy felé nyújtott rongyot és megtörölte a kezét. A háta mögött álló segéd újabb agyagkorsót nyújtott neki, amiből hosszú fürtös nádszálakat húzott elő és befűzte azokat a halott összekulcsolt kezei közé. Először nem tudtam, mi lehetett az, de aztán rájöttem, hogy egy kis kéve köles volt. 

A következő felé nyújtott hosszúnyakú kancsót a druida a cserépmaszk elnagyolt szájához emelte, megdöntötte, mire a benne levő folyadék vékony, sötét érként futott le a máztalan cserépről és tűnt el a vörös hajcsomók alatt. Felkészítették a lányt az útra. Két fiatal fiú lépett elő a druida mögül, megfogták a saroglyát és a sírgödör fölé emelték, amibe már másik kettő fiú állt. Átadták nekik a saroglyát, ők pedig óvatosan leeresztették azt a gödör aljára. A sírgödör túloldalán álló asszony ekkor hangosan felzokogott és térdre esett, az eddig rezzenéstelenül mellette álló férfi leguggolt mellé és átkarolta – csak a szülők lehettek. A druida odalépett hozzájuk, az apának a boros, az anyának a köleses korsót adta oda. A szülők térdelve hajoltak a sír fölé, teljesen meggörnyedtek és úgy nyújtották a korsókat a gödörben álló segédek felé, akik letették a korsókat a lány mellé, majd a feléjük nyújtott segítő kezeket megragadva, kiugrottak a gödörből. Az apa ekkor előrántotta az övén lógó kis tőrt – a szegények kard helyett csak ezt engedhették meg maguknak – és feltartotta az ég felé, majd kiáltott valamit. A következő pillanatban mellkasához szorított bal karjának külső részét könyöktől csuklóig egyetlen mozdulattal felhasította és a sírgödör fölé lökte. A hosszú sebből felpatakzó vér a sűrűsödő homályban sűrű, fekete cseppekben hullott a sírgödörbe – az apa bosszút fogadott. Az asszonykórus hangos éneklésbe és jajgatásba váltott, ahogy a négy segéd elkezdte széles lapátokkal visszahantolni a sírt, de erre már végképp nem voltam kíváncsi. Erővel rántottam el Júliát a látványtól és nem törődve halk duzzogásával, elindultam hazafelé és azon merengtem, hogy a halál végképp életem részévé vált.

***

A temetés után a hangulat az uradalomban még rosszabb lett. Eltelt három nap és az egyik reggelen, amikor mentem a kormányzóhoz a papírokkal, Holz állt meg előttem az úton.

- Parancsnok – sosem szólított a nevemen, a tegeződést is csak sokadjára tudtam vele elérni. – Van egy kis gondunk. Kérlek, gyere a szállásunkra.

- Mi történt, Tibor? – kérdeztem menet közben, de Holz nem válaszolt.

- Erre, parancsnok – mutatott a házban az egyik ajtóra és ki is nyitotta azt.

A szobában félhomály volt és dögletes bűz. A gyomrom az első pillanatban felfordult és majdnem elhánytam magam. Az orrom elé kaptam a kezem.

- Elfelejtettem mondani a szagot… - Holz az orra elé húzott sálja mögül szólt hozzám halkan, és az egyik ágyhoz lépett, amin az egyik katonája feküdt. A honvédet enyhe görcs rázta, a padlón a feje mellett egy vödör állt, ami félig volt hányadékkal. Az arca verejtékben úszott, szempillái verdestek, lélegzése felületes és kapkodó volt. Ágyékánál a nadrágja át volt ázva, nem volt, aki levette volna róla az összevizelt ruhát és kacsát adjon neki. Bár szerintem nem volt eszméleténél. Két másik katona is volt a szobában, ők is hasonló állapotban fetrengtek az ágyaikban.

Szó nélkül kifordultam a szobából, Holz a nyomomban volt. A folyosón nagy lélegzetet vettem és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Mikor betegedtek meg? – keményen próbáltam Holz szemébe nézni és észrevettem rajta a hezitálást. Még soha nem éreztem rajta a kétség legkisebb jelét sem. Gerincemen a jeges rémület kígyója kúszott fel a tarkómig, megborzongtam.

- Jelentem, tegnap éjszakások voltak mindhárman, a külső járőrútvonalon – teljesen megfeledkezett róla, hogy nekem nem kell jelentenie. – Reggel kezdtek hányni, de a körletben alvó másik három csak ma hajnalban jelentette nekem, hogy ezekkel mi van.

- Orvos látta őket? – kérdeztem halkan.

- Jelentem, nem – Holz nehezen tudta palástolni a félelmét, amitől az én pánikom is kezdte a plafont verni. – Úgy gondoltam, a parancsnoknak kell először megtudnia…

- Mit kell nekem megtudni?! Én nem tudok rajtuk segíteni! – indulatosan fortyantam fel, a torkomat a feltoluló gyomorsav kegyetlenül mardosta. – Miért nem szóltál az orvosnak?

- Jelentem… - Holz hangja elcsuklott. – Jelentem, neked kell most segíteni rajtunk. Ezt az egyik katona kezéből vettem ki. 

A zsebébe nyúlt és előhúzott onnan egy kis színes rongydarabot. A rongyot kisimította, ami egy tenyérnyi vászontarisznya volt, és tartalmát óvatosan a tenyerébe rázta. Egy kék szalaggal átkötött égővörös hajtincs, két kis fibula és egy ezüstpénz gurult a tenyerébe. Ilyen kis tarisznyákat hordtak a ruhájuk alatt, a nyakukba akasztva a már nem gyerek, de még nem felnőtt kelta lányok, és az életüknél is jobban vigyáztak rá. A meggyalázott kelta lányon nem találták meg a tarisznyát. Nem találhatták meg, mert a gyilkosa, aki itt fetrengett görcsökben a szomszéd szobában levágta a nyakáról és trófeaként eltette. Nem tudom mi ütött belém, elsötétedett előttem a világ, a kezem ökölbe szorult és egy hatalmas horgot vittem be Holz állára, aki hangtalanul csuklott össze és terült el a padlón. Az ujjaimba égő fájdalom hasított, amitől kicsit kijózanodtam. A tarisznyát elvettem az eszméletlen Holz kezéből és a zsebembe tettem. Leakasztottam az övemről az EDR-t és Csikóst hívtam.

- Ne kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok – mondtam, ahogy bejelentkezett. – Riadóztasd a szakaszt. Gyere négy emberrel a barakkhoz, a többiek szereljék le a Farkasokat. Ne lőjetek, lehetőleg ne lőjetek. És hozd magaddal Cadifort is.

A legjobb lesz, ha nem kertelek előtte, így talán elérem, hogy nem azonnal tör ki közöttünk a háború és fel tudunk készülni. Eszembe jutott Júlia, akit otthon hagytam reggel.

- Még valami, Csikós – mondtam gyorsan. - Júliát is hozzátok be a körletbe, lehetőleg feltűnés nélkül.

A többi magyart nem tudtam volna azonnal biztonságba helyezni, szétszórva tették a dolgukat az uradalom területén.

- Értettem, parancsnok – mondta Csikós és még tőle sem hallottam soha ezt a megszólítást. Gondolhatta, hogy baj van, mert nem kérdezett vissza, hanem egyből bontotta a vonalat. Holz elkezdett nyöszörögni a padlón, meg akartam kímélni a kellemetlen valóságtól, ezért mellé guggoltam és keményen tarkón vágtam az EDR-rádió aljával. A teste újra elernyedt és nyugodt mozdulatlanságban lélegzett tovább. A nyugalmáért nagyon irigyeltem.