Munkába menet azon gondolkodtam, amiről tegnap este a vacsoránál beszélgettem Csillával. Okos lány, és az érvei elgondolkodtattak. Megemlítettem neki, hogy ma lesz egy megbeszélésem, az Egom környéki protestáns gyülekezetek összefogtak, és szeretnének egy szeretetmissziót indítani a keltáknál. Térítés, tanítás és oktatás. Ehhez kérnék a mi, mármint az MVB Titkárság engedélyét és támogatását.

Mondtam neki, hogy nagy valószínűséggel el lesz utasítva a kérelem, sőt, talán még tilalmat is kapnak. Merthogy a pápistáknak elsőbbségük van… sajnos. A püspökké avatás óta legalábbis nagyon. Be kellett vallanom magamnak, hogy ez nagyon nem volt ínyemre. Meg aztán nekünk sincs sok erőforrásunk…

Ahogy azt vártam tőle, rögtön hevesen reagált, hogy igenis keresztyéni kötelességünk segíteni, őket, mármint a keltákat, pedig meg kell őket téríteni. Csilla teljesen elfogadta azt a nézetet, hogy egy időhurokban vagyunk, ami miatt a krisztusi megváltás már megtörtént! És nekünk igenis ezt kell tennünk. Értetlenségem, ellenkezésem miatt felháborodva, sorolta újra és újra az érveit, hogy igenis ezt kell tenni!

A gyertya fénye csillogott a szemében. Most még szebbnek láttam. Megöleltem, mert tudtam, azzal egy időre le tudom szerelni a hevességét. Az este folyamán még kétszer szóba hozta a dolgot, hogy de-de, mégsem tudtam rá megharagudni. Szerettem, hogy ilyen szenvedélyesen áll ki az elvei mellett. Ma erre nagy szükség van. Persze azt is megfogadtam, munkáról többet nem beszélek vele…

A volt rendőrkapitányság mellett kerekeztem el. Megálltam, hogy bekössem a cipőfűzöm – és hogy megnézzem, micsoda pusztítást vitt végbe a puccs. Az épületet egy T-72-es lőtte szét, tucatnyi Albert-hű rendőr és katona halt ebbe bele. A romokat még nem volt időnk eltakarítani, majd tavasszal. Azért egy palánkkal elkerítették, hogy mégse legyen annyira szörnyű mementó. Az emberi ostobaság határtalan.

Bent a szokásos nyüzsi fogadott. Az irodisták, készletgazdák rohangásztak, vagy épp a helyükön ülve intézték az ügyes bajos ügyeiket, Ómagyarország sorsát. Szervezték a tavaszi munkákat, a mezőgazdaság és az ipar beindítását, a kiképzést, az új oktatást. Tavasszal tán választások is lesznek, szóval munka az van bőven.

E munkát szakította meg egy roppant kínos jelent. Albert unokaöccse magából kikelve rohant át a rezidencián, hogy milyen méltatlan elbánásban van része, hát őt aztán ne váltsák le, ő Albert unkaöccse! Berontott Alberthez, félig nyitva hagyva az ajtót, minden kihallatszott, elég hangosan beszéltek mindketten. Az unokaöcsi azt kifogásolta, hogy miért váltotta le valami nyikhaj ezredes őt tatai VB éléről.

Nos, mindenki tudta, hogy igencsak rosszul mentek a dolgok Tatán, a város elnéptelenedett, a készleteket elherdálták, az állomány pedig majdnem fellázadt a tehetetlen vezetéssel szemben. Csakhogy a vezetést épp Albert öcsije jelentette… Eddig.

Kellő hangerővel és indulattal adta Albert dandi mindenki tudtára, hogy az, aki nem jól végzi a dolgát, le lesz váltva, függetlenül attól, ki fia. Nem számít a rokonság, a párttagság az ismeretség, a szívesség, csak a tudás és a képesség. Vagy megfelelsz, vagy nem. Ha nem, leváltunk.

Az öcsi megszégyenülve oldalgott el, az eset híre pedig futótűzként terjedt el. Valahogy mindenki keményebben, elszántabban dolgozott, mint eddig. Tényleg egy új, jobb hazát, világot építünk...

A protestáns felekezetek képviselőivel délután volt a megbeszélés. Úgy látszik, ők is érzékelték, hogy a katolikusok helyzeti előnyre tettek szert az elmúlt időszakban, és lépniük kell. Igaz, ők az eddigi időt részben a helyzet feldolgozásra fordították – azaz nagyon gyorsan összekalapáltak egy teológiai magyarázat-félét, hogy akkor hogy is van Krisztus, ha még elvileg meg sem született. Ezzel a megmaradt híveiket felvértezték egy biztos krisztustudattal, hogy ők bizony meg vannak váltva, és a Biblia is igaz, úgy, ahogy olvasták, csak éppen egy másik idősíkon. És most is ugyanúgy lehet az életükre alkalmazni, mint eddig. Csillával mi is meg voltunk erről győződve. Szerintem is Isten ajándéka ez az egész átkerülősdi, amivel reménység szerint jól fogunk élni. Vagy nem.

Azonban az egyházak az elmúlt, illetve az Átkerülés előtti időszakban hozzászoktak ahhoz, hogy bizonyos szimbiózisban élnek az állammal, segítik, támogatják legitimálják azt, cserébe egy kis apanázsért és a működési lehetőségért.

A katolikusok előbb ébredtek ebből a szempontból, az előző püspök terve az Új Róma lehetett, ezért volt saját seregük. Aztán a puccs neki személyesen is betett, Péter püspök meg már Alberttől kapta az invesztitúráját. Ez talán azt jelenti, hogy protestánsoknak is teremhet babér.

A másik ok, ami miatt a tárgyalóba kellett vonulnunk az volt, hogy szilárdan hittek abban, hogy ezt a kelta embertömeget meg kell téríteni, mert ez keresztényi kötelességünk.

Nos, Albert határozott elképzelései miatt keserűen csalódtak. Semmiféle missziós tevékenység nem engedélyezett a jelenlegi határokon túl. Egyszerűen nincs erőforrásunk másokra, nincs elég katona biztosítani a magyar térítőket, nincs elég élelmiszer, hogy azzal támogassuk az ilyen missziókat. A behódolt törzs pedig még – ezt a méget nagyon megnyomta - nem alkalmas az emancipációra, a beolvasztásra, illetve mi magunk nem rendelkezünk még emancipációs képességekkel. Aki kimegy, téríteni, azt erőszakkal hozzuk vissza. Nem engedhetjük meg, hogy bármilyen az ellenség felhasználhassa őket ellenünk.

Ám Albert zsenije – szerintem legalábbis - csak most villant meg: néhány éven belül azonban az emancipációnak meg kell kezdődnie. És természetesen ekkor már számítunk mindenki segítségére. Készüljenek addig is teológiailag, lelkileg és emberileg, hogy micsoda feladat vár majd ránk. Iskolákat építünk a keltáknak, ahol magyarrá neveljük őket. Ezekbe az iskolába kellenek tanárok, lelkészek. De nem csak ezekbe az iskolákba, hanem a többibe is.

A népnek vigasztalásra, támogatásra van szüksége, arra, hogy tudja, van Megváltója, van Krisztusa. Szükséges elmagyarázni a népnek, hogy az átkerülés miért van. Miért nehezebb az élet, és hogy miért nincs egész nap víz és villany. Szükséges elmondani, hogy van remény, hogy minél több gyereket kell vállalni. Imádkozzanak hát mindezért!

A papok nagyon belelkesedtek, mi tagadás, én is. Láttam az új iskolákat, az új utakat, a kórházakat, a rendet és tisztaságot. És láttam a templomba jár tömegeket is. Az Ómagyarországot! Meg a rengeteg munkát, ami addig elvezet.

Csak mindezt még Csillával is meg kell láttatnom…