A halogén kézireflektor ellentmondást nem tűrő, éles kék fénye egy pillanatra elvakított, pedig készülhettem volna rá. De olyan ideges voltam, hogy elfelejtettem még erre is rákészülni. A fülem égett, a combomban két izomszalag kényszeresen remegett, a folyamatosan visszanyeldekelt gyomorsav égette a nyelőcsövemet. Igyekeztem halkan mélyeket lélegezni, hogy nem érezze ez az állat az indulatomat, de igyekezetem hiábavaló volt. A hideg, kora márciusi éjszakában leheletem párafelhői gyors lélegzésem miatt – amit én lihegésnek éreztem – szinte folyamatos ködbe burkolta a fejemet, ahogy pár pillanatig vakon álltam az ajtóban. Szűcs is ledermedt, egy lépéssel előttem állt mozdulatlanul, bár kezei gyanúsan közel voltak az övére akasztott fegyvertáskához.

- Ne mozdulj! – élesen és meglehetősen idegesen csattant fel Csikós hangja. Sőt, vidéki akcentusát is tisztán hallottam. Csakúgy, mint a házban a hátam mögött Júlia halk sírását. Érzékeim a halálfélelemtől túlvezéreltté váltak. Szűcs teljesen mozdulatlanul állt előttem, a lámpa fényét hatalmas alakja most eltakarta, csak testének körvonalai rajzolódtak ki fekete sziluettként előttem. Megborzongtam, kiléptem mögüle, Csikós mellé siettem és szembefordultam vele. Négy géppisztoly csöve meredt rá, arca mégis nyugodt maradt, szeme nyugodtan állt Csikóson, majd rám szegeződött, ádámcsutkája nem járt fel és alá és nem izzadt – csak állt. Nem vártam már más reakciót tőle, azt hiszem, ismertem már valamennyire és meg tudtam becsülni képességeit. Ugyanakkor ez a természetellenes nyugalom ismét a rémület jeges kis karmait mélyesztette gerincem mellett a hátamba. Nem tudtam, mire számíthatok ettől az állattól.

- A fegyvert lassan vedd ki a tokból és dobd le a földre! – Csikós instruálta Szűcsöt. – Ne próbálkozz semmivel.

Szűcs alig láthatóan elhúzta a szája sarkát, de keze lassan a fegyveréért nyúlt és végül engedelmeskedett a parancsnak.

- Téglás? – kérdezte csendesen. Tíz perce még részeg volt, de most színjózannak láttam.

- Életben van – bólintottam. – Alszik. Reggelig aludni fog.

- Egy nő miatt? – kérdezte Szűcs és kis híján körbeintett, de mozdulata a születése pillanatában elhalt. A négy puskacső még őt is kordában tartotta.

A huszonkét halott miatt, te rohadék. Meg a helyetted felakasztott szerencsétlen miatt. És az én lelkiismeret furdalásom és bűntudatom miatt. Ezek miatt kellene most meghalnod. Júlia csak hab volt a tortán, és bár nem akartam bevallani magamnak, de legjobban mégis az ő félelme és kiszolgáltatottsága fájt a legjobban. Meg az én tehetetlenségem, hogy nincs meg bennem az az állat, aki benned lapul és nem tudok érzelemmentesen pontot tenni a történeted végére. Nem volt kétségem, hogy ellenkező leosztás esetén nekem már semmi sem fájna. A haragom nem párolgott el, de az idegességem enyhült.

- Csentőfa – halkan beszéltem. – Csentőfa miatt.

Felszaladt a szemöldöke, láttam rajta, hogy hirtelen nem tudja, miről beszélek. Aztán két pillanat múlva azt is észrevettem, hogy megvilágosodtak gondolatai, és mintha meglepődött volna.

- Találkoztunk már – nem kérdezett, hanem megállapította a tényt és közben mintha még jól is szórakozott volna magában. – És most mit kezdesz velem?

Ezen gondolkodtam idáig, hogy rohadj meg, te állat. Ezen járt az agyam, amióta Cadifor lehányt ruhában, de röhögve kiszállt a Szűcs által vezetett terepjáróból, ami előzőleg döngve állt bele orral egy kunyhó oldalába, mert elvétett egy kézifékes fordulót. A mutatványt pár keltával és Téglással együtt egész közelről néztük, aki az ütközést látva fél- vagy talán teljesen részegen, röhögésbe fúlóan mondott pár összefüggéstelen szót. Az agyamban a szavai szikrát csiholtak, az elektromos impulzusok izzó sorozata cikázott keresztül-kasul a fejemben, majd a pillanat tört része alatt összeállt az emlékképek kirakósjátéka. A Touareg helyett a keresztesek Nissanját láttam magam előtt, úgy éreztem, hogy megint az első ülésén ülök, a napsütésben szikrázik a havas szántóföld és bekanyarodunk a falu főutcájába. A szélvédő berobban és Somosi a fejlövéstől azonnal meghal. És ekkor balról belénk száll egy fekete terepjáró, mire a Nissan felemelkedik és a hátsó tengelye körül félig megpördülve, beleáll az út menti ház falába. A másik kocsit egy nagydarab fickó vezette, aki az ütközéstől majdnem kibucskázott a szélvédő helyén tátongó nyíláson. Behunytam a szememet és a másik kocsi vezetőjének arcát tisztán láttam magam előtt. Szűcs arcát láttam. Aztán felnéztem. Szűcs röhögve paskolgatta a kocsi mellett álló Cadifor vállát, aki szintén nagyon jó kedvében volt és élénken magyarázott három nőnek, hogy takarítsák ki az összehányt kocsit. Láttam, hogy Júlia is ott van velük, így legalább szemmel tarthattam őt is.

Nem tudom igazán leírni azt az érzelmi katyvaszt, ami ekkor kavargott bennem. Féktelen bosszúvágy, feneketlen félelem, emésztő düh, pokoli rettegés – ezek az érzelmek egyszerre, de egymástól mégis élesen elkülönülve járták vitustáncukat elmémben. És felettük ott lebegett a racionális értelmem, amire valami különös kegy – vagy éppen átok – miatt az ilyen sokkos helyzetekben eddig mindig számíthattam. Aztán gondolataim lassan egy irányba fókuszálódtak. Tudtam, hogy nem tudok kitérni a döntés elől, ami meg is fogalmazódott bennem. Legyen, aminek lennie kell. Amíg ezek a gondolatok lefoglaltak, Szűcs visszaült az asztalhoz, a már eléggé elázott tolmácslány mellé. Bár minden érzékem tiltakozott ellene, de visszamentem az asztalhoz én is, közben Téglás is előkeveredett a házak mögül. Leültem Szűccsel szemben, de nem tudtam megszólalni. Szerencsére Téglás elkezdte fűzögetni a lányt, velem már nem törődött. Szűcs kérdezett valamit, de nem hallottam a hangját, csak azt láttam, hogy a szája mozog. Várakozva nézett rám, de én csak bámultam magam elé.

- Hé, Szomodi – a hallásom visszatért, és meghallottam Szűcsöt. Úgy beszélt, mintha vatta lenne a szájában. A részeg emberek tipikus, vontatott és bizonytalan hangján szólt hozzám. – Figyelsz, haver? A keltád faszán összeokádta a kocsit, baszod. Még jó, hogy a nők itt is nők.

A kocsira mutatott, amit az asszonyok takarítgattak a félhomályban. A tüzek fénye csak a közvetlen környezetünket világította meg, a kocsin túl már a sötét éjszaka volt az úr.

- Ja, az asszonyok, azok asszonyok – válaszoltam szórakozottan. – Azok nem változnak.

- Valami baj van, haver? – kérdezte Szűcs egy erős lehelet után, miután bevert még egy pálinkát.

- Mi? Baj? – kérdeztem vissza kis fáziskéséssel, mert gondolatban már nem itt voltam. – Nincs baj. Hé, ti hárman!

Három katonám ült az asztal végénél és éppen a sokadik felest akarták magukba dönteni, amikor rájuk kiáltottam.

- Elég volt! Jelentkezzetek Csikósnál! Azonnal! – valakin ki kellett töltenem a dühöm felesleges részét. – Megmondtam, hogy nincs több pia! Indulás!

Júlia ekkor vonult el mellettem, de nem szólt hozzánk. Nem úgy volt nevelve, hogy a férfiak társalgásába kérés nélkül beleszóljon.

- Ha megbocsátasz, haver… - Szűcs bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott és enyhén rugózó és kilengő léptekkel elindult, nyilvánvalóan Júlia után. Beleremegett a gyomrom a gondolattól, hogy ez a féreg hozzáérhet Júliához. Nem így gondoltam azt, hogy lerázom valahogy magamról, de most már nem tudtam mit tenni. Csak reméltem, hogy gyorsabbak leszünk, mint ő és Júlia képes lesz húzni az időt. Alig bírtam kivárni, amíg eltűnik a tűz fényköréből és én is felálltam. Nem foglalkoztam Téglással, aki a nőt fűzte keményen, elrohantam a telep fényei felé. Szerencsére Csikósnak nem kellett kétszer elmagyaráznom a helyzetet. Két embert küldött Téglásra, aki ilyen állapotban már nem lesz ellenfél. És négyet hozott magával a mi házunkhoz, ahova nekem előttük kellett bemennem és kiterelnem onnan Szűcsöt a fegyvercsövek elé. Nem telt el öt perc és már a kis ház előtt lihegtem, nem akartam kifulladva belépni, a spontán megjelenés látszatát akartam kelteni. Csend volt a háznál, reméltem, hogy nem azért van csend. Kopogás nélkül léptem be az ajtón. A kemence falához vetett háttal állt Júlia, előtte Szűcs hanyag eleganciával fél kézzel támasztotta a kemence oldalát és másik kezével szórakozottan játszott a lány hosszú hajával.

- Nandi, Nandi! – Júlia zokogásba fulladó kiáltással nyugtázta érkezésemet, Szűcs pedig kelletlenül fordult az ajtó felé.

- A francba, haver – horkant fel Szűcs. – Te mit keresel itt?

- Ez az én házam – mondtam nyugodt hangon, valójában majdnem szétrobbantam az indulatoktól. Utáltam magam, hogy Júliát csalinak használtam, rettegtem Szűcs erejétől és kiszámíthatatlanságától és kétségeim voltak az akciónk hatásosságával kapcsolatban. – És Júlia az én… az én… élettársam.

- Aztakurva… - Szűcs teljesen őszintének tűnő döbbentettel próbált valami értelmeset kipréselni magából. – Sajnálom… Nem tudtam, hogy… Óh, a picsába, ember! Azt hiszem a legjobb lesz, ha most lelépek.

Zavartan a kézbe temetett arccal halkan síró Júliára, majd rám nézett.

- Tényleg sajnálom, haver. Ha tudom, akkor eszembe se jut.

Nem tudtam megszólalni, a torkom teljesen kiszáradt, a gyomrom gyűszűnyire zsugorodott. Szűcs az ajtóhoz lépett, kitárta és kilépett a sötét éjszakába. Egyet léphetett, amikor az éles fény arcon csapta. Ideje sem volt megmozdulni, mert felcsattant Csikós figyelmezetése.

Most itt állt előttem ez a vadállat, aki egyáltalán nem tűnt kiszolgáltatottnak, noha négy gépkarabély csövével nézett farkasszemet. Tudtam, hogy a kitörési pontot keresi, a hibát, a lehetőséget, hogy visszavágjon, meneküljön, öljön. Mint a ketrece sarkába szorított tigris, amit egyszer az állatkertben láttam. Az nézett így, amikor az állatorvos állt előtte a kábítólövedékes puskával. Nyoma sem volt rajta a részegségnek, stabilan állt, és várt. Jó volt a kérdése. Nem tudtam, hogy mi legyen most, erre nem volt tervem.

- Beszélgetnünk kellene – mondtam végül. – Van pár tisztázni való dolog kettőnk között.

- Jó társalgás lesz – bólintott lassan. – Kellemes társaság, meghitt hangulat.

- Ki vagy valójában? – nem mentem bele a játékába. – Mi a neved?

- Mit számít az neked? Megölni nem akarsz, mert már megtetted volna. Mit akarsz tenni?

- Válaszolj! Mi a neved?

- Csaba. Kapitány Csaba. Most ezzel az infóval előrébb vagy? – a kérdés gúnyos volt és – bár nem akartam elhinni –, de láttam rajta, hogy szinte élvezi a helyzetet. Ez teljesen beteg, beteg egy állat.

- Mit kerestetek erre? Honnan van a felszerelésetek?

- Jól van – bólintott beleegyezően. – Az EDR-en hívd fel a 08-555-3455-4321 számon Hunyadi századost. Majd ő felvilágosít.

Csikósra néztem, aki leakasztotta az övéről a rádiót és felém nyújtotta. Én meg Szűcs, azaz Kapitány elé dobtam a földre, pont a bakancsa előtt landolt.

- Hívd! – utasítottam, mire ő kimért lassúsággal lehajolt a rádióért, maga elé emelte a készüléket, majd beütötte a hívószámot.

A készülékből feszes, katonásan pattogó hang szólalt meg.

- Különleges Szolgálatok Parancsnoksága, Hunyadi százados. Hallgatom.

- Itt Kapitány, százados. Régen hallottam a hangját.

- Ááá! Milyen számról hív maga?

- Kölcsönkészülék a keresztesektől, százados – szinte fesztelenül beszélgetett a századosával. – A sajátom jelenleg nem elérhető.

- A tábornok nagyon elégedett volt a hírek hallatán, Csaba – a hang tulajdonosa boldogan fecsegett Kapitánnyal. – És utánanéztem a maga kereszteseinek. Annyit megtudtam, hogy a vezetőjük a nagyfőnök közvetlen embere, szóval maguk ketten tulajdonképpen egy csapatban játszanak. Ez a Szomodi rendőr volt az átkerülés előtt és elég elszánt arcnak mondják.

Kapitány dühösen horkantott és hirtelen felkapta a fejét az utolsó mondatra, szikrázó szemekkel meredt rám. Jól tippeltem, mikor először megláttam. Előttem egy bűnöző állt, abból a fajtából, akit sérthetetlensége és saját tehetetlenségének tudata miatt minden rendőr a legjobban gyűlöl. És jól láttam, hogy ez az érzés kölcsönös.

- Remélem, jól együtt tudnak működni, Kapitány – a rádióban a hang kellemesen nyugodt volt. – Pontosabban Albert dandártábornok úr reméli. És ha ő remél valamit, annak úgy is kell lennie, ugye Csaba?

Boldog kuncogásba fúlt a mondata vége, remekül érezhette magát a százados a vonal túlsó végén. Nálunk más volt a helyzet. Szerintem mindketten lázasan kerestük azt a megoldást, aminek segítségével életben maradhatnánk. Együttműködni ezzel a tetűvel, csak azért, mert Albert ezt akarja… Albert, akit most talán jobban gyűlöltem, mint ezt a mocskot itt előttem.

- Ezt ezzel a rendőrrel kellene megbeszélnie, százados – Kapitány rideg gyűlölettel nézett rám a mondata közben. – Nehéz együttműködni, ha közben négyen is fegyvert fognak rám. Korlátozza a helyes gondolkodást… Átadom neki a rádiót.

Csuklóból felém hajította a készüléket.

- Mi a franc… Szomodi! – keményen csattant a nevem, a hang előző negédessége sehol sem volt már. – Szomodi! Jelentést kérek! Azonnal!