Mikor Radnai, illetve Gábor megkért („Figyelj, szerintem kellemesebb lenne, ha tegeződnénk, és hát azt hiszem, én vagyok az idősebb, szóval szervusz, Gábor vagyok.”), hogy lovagoljunk ki, bevallom, meglepődtem. A fene se nézte volna ki belőle, hogy megüli a lovat, mégpedig nem is rosszul. Szerencsére én is meglepetést tudtak okozni neki (és magamnak is), amilyen szentimentálisra vettem a figurát, de hát új barátok közt már csak így megy. Néha elröppen egy-egy meglepi. A másik lovamat, a Rókát (esküszöm, ez a neve, szerintem van egy enyhe vöröses árnyalata a színének, nekem pedig az elnevezése után enyhe lilás árnyalatom szokott lenni, mire megszoktam a kedves lovas cimborák élcelődését) pár napja „visszakaptam”, azaz pihenőre volt állítva egy-két hétig. Nem mintha kellett volna neki, kicsattant az egészségtől és az erőtől, de így mondták azt, hogy a tavasz érezhető közeledtével már nem kell folyamatosan szállítani a tüzelőt Dorogra.
Nem bántam, így nem kellett reggel, csipás szemmel komoly agymunkát végeznem, hogy vajon elém vagy mögém ültessem ezt a Gábort. Oké, természetesen lehetett volna még egy lovat keríteni, de így szerencsére nem kellett. Állítása szerint még gyerekkorában tanult meg lovagolni, ezt el tudtam képzelni, mert látszott rajta a kínos precizitás, nem volt meg a mozgásában az a hanyagság, amit a gyakorlott lovasokon észre lehet venni, mikor már teljesen biztosan ülnek. Sztorizgattunk a régi dolgokról, meg a jövőről is. Egy kis farm, kertecske, lovacska. Szépen hangzik, csak aztán nehogy időközben bekukkantson pár keltácska.
Szóval sikeresen eldiskuráltunk, megemlítette, hogy „odafent” jó véleménnyel vannak rólam, ahogy megoldottuk az álatok elhelyezését, meg, hogy már hetente, kéthetente tudunk Dorogra húst szállítani, ami azért nagy szó. Jól esett a dicséret, ettől függetlenül megjegyeztem, hogy a nyilvántartást folyamatosan vezetjük, szóval ne isteni áldásként fogják fel a dolgot, hanem csereüzletként.
– Hát pont ez az. Az Átkerülés még ezt is felborította. Ha nem lennének ezek a kis falvak, ha nem lenne például Csentőfa, akkor a városi lakosság most hatalmasat szívna. Bevallom, én is a teszkóba szoktam járni bevásárolni, mint sokan mások. Ezeknek az időknek vége, de talán nem is baj.
– Na igen. A kenyér a teszkóból van, de a búzát nem ott termelik meg. Azelőtt hihetetlen függőségben éltek az emberek. Még most is élnek, akarom mondani. Az ott maradtak – egy percre elhallgattunk, hiába telt el több hónap, mindannyiunk gondolataiban megfordul, vajon mi lehet most odaát? Megköszörültem a torkom, és folytattam. –Én odaát sem akartam sokat az élettől. Nyugalmat, biztonságot, hogy meg tudjak élni, boldoguljak, jusson mindenre, amire szükségem van. – Talán ez volt az a perc, ahol a gondolataim fura fordulatot vettek, de egyelőre nem tűnt fel. Gábor felcsillanó szemekkel kezdett bele a mondandójába.
– Voltak hiányosságok az akkori vezetésben. Az embereknek nem kell sok, hogy boldoguljanak, a boldogsághoz sem kell sok. De ez a nem sok is elérhetetlennek tűnik, ha a lehetőség sem adott hozzá. Márpedig jó vezetés nélkül nincs lehetőség. Albert talán jobb vezető. – Áhhá, innen fúj a szél. Sejtettem előre, de azért így nyílt lapokkal egészen más a dolog. Vagyis nem. Lószart más.
- Albert még nem bizonyított eleget. Ha jövő ilyenkor is ilyen körülmények között tudunk itt lovagolni, akkor már elismerem, hogy jó vezető. Félre ne érts, nem tartom rosszra. De jóra sem, mert eddig még nem sokat láttunk tőle. Illetve az alapján, amit eddig láttunk, ő is olyan, mint a többi politikus, meg akarja mondani másoknak, mit csinálhatnak és mit nem. – A kocka el volt vetve, kimondtam. Ha ez a fickó itt tényleg valami belső ember, akkor még a bokámat is megüthetem, de ettől a véleményem nem változik.
– Albert nem politikus, ez nagy különbség. Katonaként kezdte, aztán rendőr lett belőle, szóval én azt mondanám, szakember. Egy politikus ahhoz ért, hogy keverje a trágyát, arra meg most éppen nincs szükségünk! Egy politikus csak túlélni akarja a szükséghelyzetet, Albert pedig megoldani! Kell az irányítás, meg kell mondani az embereknek, mit csináljanak és mit ne. – Alábbhagyott a nagy kezdeti lendület, de nyilván nem ezekre a szavakra számított tőlem. Meglepi.
– Félre ne érts, nem vagyok anarchista, és a másik végletet, a puccsot sem támogattam. Az ide kivezényelt katonák sem. Kell a rend. Viszont az Átkerülés előtti rend inkább káosz volt. Albert pedig ehhez a rendszerhez akar visszatérni, ami már bebizonyította a történelem során, hogy nem működik. Szerintem ez nem járható út. A nagy demokrácia átment valami elképesztő vadkapitalizmusba, ahol a pénz és a hatalom uralkodtak. Ezt akarják visszahozni? Számomra nincs gyűlöletesebb dolog, mint amikor egyes emberek önkényesen irányítani akarnak másokat, uralkodni akarnak rajtuk. – Ez van. Mindig is idealista voltam.
- Albert nem hülye! - folytatta. - Akkor már nem lenne itt, és én sem támogatnám. És nem is egy zsarnok, hogy diktatúrát építsen. Azt akarja, amit szerintem te is, és én is, hogy ez a sokat szenvedett nép végre olyan vezetőkkel bírjon, akik érte akarnak dolgozni, és nem ellene! Ehhez persze kell a demokrácia, azt már lassan kezdték az emberek megszokni, még akkor is, ha az nem valódi demokrácia volt. A demokrácia az a biztosíték, hogy ne alakulhasson ki véres és esztelen diktatúra. Kell a demokrácia.
- Nem is azt mondtam, hogy diktatúra kell. De nem szabad visszatérni az azelőtti rendszerhez. A magyarok egyszerűen nem elég érettek a demokráciára. Inkább gyermekek, mint felnőttek. Az Átkerülés ezen semmit sem változtatott. Csak már szabad igazi puskákkal játszani, igazi célpontok ellen. – A mondat végére felrémlett egyetemi éveim alatti számos borozgatás, ahol a barátokkal oda és vissza is tucatnyiszor végigtárgyaltuk ezt a témát (nem az Átkerülést, hanem a demokráciát), persze a végükre már mind csúnya állapotba kerültünk, így nem emlékszem, hogyan is döntöttünk, kinek legyen igaza. Az én meglátásom mindenesetre ez volt.
- Értelek.– Ekkor már egy jó ideje egy fa alatt ücsörögtünk, és a magunkkal hozott kulacs tartalmát, jófajta vörösbort, pusztítottuk. – Azt hiszem, az Átkerülés előtt az volt a gond, hogy a politkusok – ezt a szót nagyon megnyomta – a saját hasznukat nézték, és szépen átverték a népet! A demokráciát meg úgy alakították, hogy az nekik legyen jó! De most itt a lehetőség, hogy más legyen! – Nagyon belelkesült. – Olyan emberek kellenek, akiknek nem az a fontos, hogy a bukszájukat tömjék, hanem az, hogy a közösségnek jó legyen! Szakemberek kellenek, akik tudnak és akarnak is dolgozni! Akiknek fontos a hely, ahol laknak, olyanok, mint te! – Elnyúlt képemet látva folytatta: – Ne légy annyira meglepődve! – nevetett. – Az, amit ezért a kis közösségért tettél, nem maradt észrevétlen! A szörnyű mészárlás után is itt voltál, támogattad az embereket, adtál nekik feladatot, munkát, így nem arra a szörnyűségre gondoltak folyton. Felráztad az embereket a sokkból! Ez kell most! Lehet, hogy csak nemrég költöztél ide, de már ismert a neved a környéken, és ami a legfontosabb, a tetteid is. Nem csak Csentőfán, hanem Dorogon is, és azon túl is. Tudod, azért vagyok itt Miklós, hogy felajánljak neked egy posztot a felállítandó pártunkban. Alakult néhány, és mi szeretnénk megszerezni azokat az embereket, akik már letettek valamit az asztalra. Akikkel hitelesek tudunk lenni. Mert nekünk van elképzelésünk a jövőnkről, az odavezető útról, és szeretnénk megvalósítani. Ez viszont csak akkor sikerülhet, csak akkor nyerhetünk, ha ilyen embereket állítunk ki a pástra, mint te! – Biztatóan rám mosolygott, még a vállam is megveregette. Nem tudom ő mire számított, én erre egyáltalán nem, nem tudtam visszatartani a nevetésem.
- A bürokrácia még mindig ugyanúgy működik, ahogy látom. – Kérdőn nézett rám, megmondtam hát neki, min is mosolyogtam hangosan. – Nemrég volt itt egy tag a körzeti VB-től. Felajánlotta, hogy legyek a térségi mezőgazdasági bizottság egyik vezető tagja. Ezek szerint ez az információ még nem jutott el „odaföntre”, vagy csak más formában. Máskülönben erre a beszélgetésre sor sem került volna, ha jól gondolom.
– Oh nem, nem került el az információ. Mivel eddig nem reagáltál, és nagyon szeretnék, hogy végre egy hozzáértő szervezze meg a szükséges tavaszi munkákat, engem is megkértek, hogy ugyan beszéljek veled, ha már Csentőfára jövök. – Felállt, így én is, és szedelőzködni kezdtünk. – Nem akarlak sürgetni, de a tavasz itt van, a munka sok, a munkás kevés! MUSZÁJ – megnyomta egy kissé ezt a szót – lesz hamarosan elkezdeni a munkát, mert különben jövőre már tényleg éhezni fogunk.., – Ezután mindketten elhallgattunk, csak a patacsattogás hallatszott egy darabig.
Már órák óta üldögéltem a házamban a fotelben, előttem a harmadik leégett gyertyacsonk, délután óta a második kiürült borospalack, és két könyv. Machiavellitől a Fejedelem, a másik Sun Tzu örökzöldje, A háború művészete. Kamaszkorom óta rengetegszer elolvastam mindkettőt, tizenévesen még a gondolattal is eljátszottam, milyen vezető lennék én, ha olyan helyzetbe kerülnék. Vajon jól csinálnám-e? Sikeres és elismert lennék-e? Szeretnének vagy gyűlölnének? Érdekelne-e, hogy szeretnek vagy gyűlölnek? A veszély, hogy nagy vezető legyek, még most sem fenyegetett, de tudtam, hogy mennek a dolgok. Ahogy kicsiben, úgy nagyban is, és fordítva. Ha valaki el tudna irányítani egy országot, egy nemzetet, akkor egy közösséggel is el kell boldogulnia, főleg, ha szerves része annak. Én az voltam, és el tudtam volna irányítani a közösséget. Egy jóval nagyobbat is akár. A kérdés az volt, hogy ha megadatik a lehetőség, akarnám-e. Csinálnám-e azt, ami végsőkig leegyszerűsítve az általam legutáltabb dolgot jelentette a világon, még ha tudom is azt, hogy jól csinálnám.
(Továbbra is csak évadra.)
Kommentek