… is kétségbeesve rimánkodott a földkimérő bizottságnak, de azok csak zord arccal mértek és verték le a pirosra festett karókat. Pista néni, tudod, az öregasszony, nem is tudom mi a rendes neve, szóval a Vígh bácsi felesége ekkor vércseként vijjogva csapott le az egyik ilyen karóra és megpróbálta két kézzel kirángatni a földből, mire a bizottságot kísérő katonák közül kettő a karjai alá nyúlva odébb ráncigálta és lerakta az út túlsó felén az árokpartra. Az öregasszonyt végül anyáék szedték össze este, mikor már sírni sem volt ereje szerencsétlennek és vitték be a portájukhoz. Öt hektár földjük volt, meghagytak nekik belőle felet, de azt sem fogják tudni megművelni, mert sem erejük, sem gépük nincs. A gyerekek valahol Pesten laktak, Pista bácsi csak ül a tolószékben egész nap, öregségükre maradtak magukra a földdel.
A határban kimért új földeket azóta katonák őrzik, nem lehet csak úgy csatangolni arrafelé annak, akinek nincs arra dolga. Az első gyüttment telepesek két napra rá jöttek, ponyvás kocsikon hozták őket, ijedten néztek, amikor a darukkal lerakták nekik a konténerházat a telek sarkára. Egy hét alatt jött vagy tíz ilyen új telepes, volt ahol csak egy gyerek volt, de akadt, ahol egy egész pereputty érkezett, voltak vagy nyolcan, öregek és gyerekek vegyesen. Fogalmam sincs, hogy férhetnek el mindnyájan abban a konténerben. A földművelést egy oktatóféle ember magyarázza nekik minden áldott nap reggel, mert azóta kiderült, hogy ezek a szerencsétlenek mind városiak, Tatabányáról, Dorogról, sőt volt egy család még Dunaújvárosból is, ezek pont egy lagziba voltak hivatalosak, amikor itt rekedtek.
Szerszámokat, könyveket meg mindenféle szükséges holmit is hoztak nekik, a földek egyik végében pedig két nap alatt fúrtak egy artézi kutat, amivel szerencséjük volt, nem termálvíz jött belőle. A faluba nem merték őket beköltöztetni, pedig van üres porta bőven. Amikor a rendeletet kiragasztották a faluház elé, volt is nagy felzúdulás, még a plébános úr is haragosan beszélt róla a szentmisén – aztán jól be is rendelték Esztergomba, ahol most napi tíz órában taníthatja a büdös kelta kölyköket és ihatja a misebort apánk pálesza helyett. Pedig igazság szerint túl sok a föld a határban, nem nagy parcellák, mármint géppel nem nagyok. De két kézzel, meg esetleg egy lóval megművelni… Apámék se láttak már lovat szántáshoz felszerszámozva, nagyapám bezzeg fénylő szemmel mesélte, hogyan kellett aratáskor a lányokat rávenni egy kis kazalpakolásra… Nagyanya rá is vert a fejére az újsággal, de láttam a kipirosodott arcán, hogy igazán nem bántják az emlékek, sőt.
Elkalandoztam, bocs Bátyó, de életemben nem írtam még levelet, mármint papírra, ezt nem lehet utólag átszerkeszteni, marad úgy, ahogy leírtam. Szóval a mi földünket is fel fogják osztani, már kint van a hirdetmény a községháza előtti tablón, egy hét múlva megint jönnek a mérők. Apa fogadkozik, hogy nem hagyja veszni a jussot, inkább szétköltözik a család és ő meg Anya megy ki a telekre földet művelni, no meg én is az Icával egy másikra. A két hektárból így egy nálunk maradhatna, használatra. Nem tudom elképzelni magam az „eke szarvánál”, nem is tudnám, hogy hol a szarva… Apa nagyon elszánt, Anya fél, a két öreg meg csak bólogat, hogy majd most „megtanulják a gyárekek a kutyafittyet”. Nem akartam Apával vitatkozni a földről, tudod, hogy számtalanszor veszekedtem vele, hogy adjuk el, mert csak a gond volt vele mindig, még bérlőt is alig találtunk rá, de ő csak nem akarta. Mert ez az ősi Szabady-birtok maradványa…
Tavaly télen a sorozásnál még nem akartam volna katonának állni, szerencsére túl fiatal voltam akkor még nekik, de most nem sokat gondolkoznék a dolgon, csakhogy most meg nem akarnak sorozni, mert kell a paraszt a földet túrni. Ezért is írok neked, hátha tudsz segíteni. Be akarok állni katonának. Éjszakákon át fetrengtem álmatlanul és gondolkoztam a sorsomon, mielőtt ezt megírom neked, de döntöttem. A földművelés nem nekem való, ezt te is tudod, mindig utáltam palántázni meg gyomlálni a kertben. A polgárőrködést meg unom, az is lassan már csak nyűg mindenkinek, elfáradnak az emberek a folyamatos készenléttől és egyre többet veszekednek, meg kiabálnak egymással. Tanult szakmámban elhelyezkedni meg esélyem sincs, még úgy kétezer évig – vagy tudsz esetleg valami ókori faszit, akinek égető szüksége lenne egy gyógyszergyártó gépkezelőre? Így itthon punnyadok, őrködni járok és várok valamire. Icának nem szóltam még, de lehet, hogy nem is fogok, mostanság valahogy már nem úgy vagyunk egymással mint régebben. Anyáék sem tudják.
Próbálom rövidre fogni, mert előttem a gyertya az asztalon már teljesen elolvadt. Szóval arra kérlek, hogy soroztass és hívass be. Bárhova. Tudom, hogy vannak kapcsolataid, ezzel ne próbálkozz leszerelni. Igen, tudom, hogy mit jelent most katonának lenni. Igen, tudom, hogy hülyének tartasz. De nekem itt nincs maradásom már. Minden haver elment, elvitték, meghalt, tökömtudja mi történt velük. Az öregek meg egymást szekálják a földrendelet és más hülyeségek miatt. Még jó, hogy a tavalyi bor meg pálinka elfogyott, mert részegen már egymás torkának ugrottak volna, az tuti. Nem akarok itt maradni, inkább megyek bárhová.
Várom a behívót. Nagyon bízok benned. Ha nem segítesz, akkor elindulok dél felé, állítólag vannak arra valami szabadcsapatok, kelták meg magyarok, köztük szökött parasztok is, vegyesen. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Ölel öcséd,
Imre
Zsámbék, április 29. (Milyen évet kell írni?)
Vitéz Szabady Imre vezérőrnagy kézzel írott levele bátyjának, Dr. Szabady Mihály katonaorvosnak, Kr. e. 279. (2009.) április 29-i keltezéssel. A levéltöredék a Szabady-család ajándékaként került a Honvédelmi Múzeum birtokába, ahol a Hősök Csarnokának állandó kiállítási darabja. A „Jöjjön, aminek jönnie kell!” mondat a honvédség szárazföldi csapatainak hivatalos mottója.
Kommentek